A halál fullánkja

Az ősz elején sokáig állottam a British Múzeum egyik szekrénye előtt. Egy fiatal leány múmiája volt benne: Antonius és Kleopatra korán meghalt leányáé. Milyen szerelem szülte ezt a csodaszép királykisasszonyt; hogy ragyogott és virult az akkori világ csúcsán, Kelet és Nyugat égbetorlódó találkozásának tetőpontján! Most is körülveszi a halál és a szépség varázsa. Haja lágy, csillog benne az aranyfésű, mosolya rejtelmes: ártatlan és titokjelentő.
Az volt az érzésem, ha hozzányúlnék, szétomlana, mint a porrá lett selyem. Éppen ezért: milyen hiábavaló erőfeszítés tartóztatni ezeket az útrakelt atómokat, hogy szétszóródjanak s hazatérjen mindenik, ahova tartozik. Szerettem volna rálehelni: tűnj el szép álom, oszolj szét, szabadulj fel, eredj haza millió atóm, ez az élet már nincs, s hiú erőszakosság csak a látszatát tartja fenn.
Igen, amíg él az ember, minden paránya összefügg, s mikor meghalt, szétfoszlik az egész, mint egy hazatérő hadsereg veteránjai. Amíg él, olyan erős, hogy a vasból, sóból, növényből húst, agyat és vért csinál; mikor meghalt, úgy hull széjjel, hogy feloszlását semmiféle erő, orvosság meg nem akadályozza. Minden élet millió elemnek meghatározott időre való szövetsége; ha az idő lejárt, a szövetséget sem fenntartani, sem megújítani nem lehet. Azért minden életnek megvan a maga kirendelt kora, az az időtartam, ameddig az életnek nevezett szerződés az elemek között fennáll. Ez az illető lénynek belső ideje.
A belső idő nagyon különböző. Egy teknősbéka még csak baby, mikor egy öleb már aggastyán. Ugyanazon évben született két gyerek közül az egyik már férfivá vagy asszonnyá serdült, míg a másik még mindig éretlen kamasz. Két egykorú halott közül az egyik századokat élt, a másik néhány esztendőt.
Akinek a belső ideje lejárt, szépen, egyszerűen szétomlik. A halál takarodó: az élet alkotó elemei szétoszlanak és hazatérnek. Elmerülnek a világ elemeinek roppant öleiben s vár- ják azt az új riadót, amely új szervezkedésre, vállalkozásra, életnek nevezett, időhöz kötött szövetségre toboroz. Riadó és takarodó egybeolvad s együtt adják a lét melódiáját. Ilyenkor, évfordulók alkalmából, ez a dallam fogja meg a szívünket s az élet és halál nagyszerű váltogatásában kiengesztelődött bölcsességgel merül el a lelkünk.
Akármilyen kedves bánat származik e gondolatból, mégis: nem ez az igazság. Az ember nem úgy terem, mint a gyümölcs, vagy a virág, nem úgy él, mint az állat, vagy a csillag. Az ember: személyiség. Különválik és szembefordul a világgal, azt mondja én s az egész teremtett mindenség tárgy lesz a számára. Észreveszi, hogy ő más, mint a világon minden egyéb s neki magának külön célja, rendeltetése van, melyet csak ő tud betölteni, s neki kötelességei vannak és teljesülésükért felel.
Sőt még valami egészen más és valóban páratlan dolog történik vele. Beleütközik Istenbe és azt mondja neki : Te. Rájön, hogy Isten tükörül teremtette s a maga képe máska kívánja benne. Isten örök szeretet és akarja, hogy emberi szívek szeressék: szeretetből teremtett avégre, hogy szeressük őt. Tehát az ember akkor ember, akkor érte el célját, tölti be rendeltetését, ha közte és Isten között létrejön az ismeretből és szolgálatból, hitből és engedelmességből álló szeretetközösség.
De létrejön-e?
Minden bajnak az a gyökere, hogy mi Istennel halálosan meghasonlottunk. Mi nem neki szolgálunk. Ő csak egy puszta név. Mi nem neki adunk dicsőséget: önmagunknak és kegyetlen bálványainknak. Mi gyűlölünk: Istent és embertársainkat s ellenükre akarunk élni, nélkülök, ellenük!
Isten és közöttem támadt gyökeres meghasonlásnak a lényege az, hogy az Ő akarata az élet törvényében áll előttem s én ezt a törvényt megszegem, érvényét tagadom, a törvény adója ellen fellázadok, vagy tudomásul sem veszem. A törvény azt mondja: legyek szent!; nekem eszemágában sincs; a törvény azt mondja: tagadjam meg magam; én igent kiáltok ; a törvény azt kiáltja: lélek! én azt kiáltom: test!
S ebben a viaskodásban beköszönt a halál. Elvágja az élet fonalát s azt mondja: most kiderül, mi voltál és mi vagy.
Ez a halál fullánkja.
Ezért nem lehet azt mondani, hogy a halál felszabadulás, hazatérés, rendeltetésünk befejezése. A halál egészen más megállapítása annak, hogy mi eltévesztettük rendeltetésünket, nem értük el célunkat, megmásítottuk életünk értelmét, megbukott kezdemény, elhibázott műremek, elvetélt gyümölcs, félrecsapódott nyílvessző, dérütött virág vagyunk.
Ez a halál fullánkja.
Az a tény, hogy semmit sem lehet újra kezdeni, semmit sem lehet jóvátenni, ezentúl már azért sem fogjuk Isten arcát tükrözni, szeretetének mélységeibe belesímulni, mert íme, kezébe vett s a halálban pozdorjává tört, mint a gyalázat edényét…
A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje a törvény. «De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a Jézus Krisztus által.»
Igen, mi ezen segíteni nem tudunk s a halál fullánkját emberi hatalom el nem veheti. Nem vehetjük el azt, hogy a halál egy pillanatba foglalt örökkévaló kárhozat, a jóvátehetetlen Élisabaktáni; nem változtathatjuk meg a halálnak ezt a mivoltát sem emberi tudománnyal, sem emberi érdemmel, sem semmiféle ceremóniával. A halál fullánkját csak Isten veheti el azzal a csodálatos ténnyel, hogy a halál fullánkos sebét egy halál írével gyógyítja meg. A mi halálunk fullánkját a Jézus Krisztus halálával elveszi.
Hogyan?
A Krisztus halálában ismerem meg Isten örök szeretetét és abban ragadom meg az ő kegyelmét. Ő elibém jön benne s milyen indulattal! s én térdre hullok előtte - milyen bűnbánattal! Az a halál az én büntetésem - benne szabad vagyok. Az a halál az én érdemem: nekem tulajdoníttatik a kereszt elégtétele. Az a halál az én életem: Krisztus teste széttöretett, mint egy alabástromszelence s felszabadult belőle az új élet illata. Ez az illattestű élet megfogan az én megrepedt szívemben is, s bennem kezd nőni, hatalmasodni egy új élet: az én belső emberem. Krisztus ez énbennem s mégis nem idegenül, nem elszakadva tőlem, hanem személyiségemet áthatva és az ő ábrázatára lassankint átalakítva.
Mi történt velem e halál következtében? Megtaláltam Istent, az én rendeltetésemet. Tükrözöm Istent, én látom az ő dicsőségét s ő is látja bennem az ő dicsőségét; én ismerem őt, úgy, amint tőle jövök és hozzá megyek, ő belőle ismerem magam, mint aki benne, általa, érte vagyok s mindezt összefoglalva: tudom, hogy szeret és én szeretem őt.
Ez a szellemi és örökkévaló személyiség az én elpusztíthatatlan, örökkévaló lényem. Mikor a testem megszűnik élni és kezdődik a romlandóságnak nagy munkája: Krisztusban újjáteremtett személyiségem felöltözi a maga dicsőséges testét. Erről a dicsőséges testről csak annyit tudunk, hogy romolhatatlan és halhatatlan, szellemi és Krisztushoz hasonló. Még a gondolatára is így harsonáz az apostol lírája:
«Elnyeletett a halál a diadalra. Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol te diadalmad!?»
Atyámfiai, 1938 folyamán is legnagyobb kérdésünk a halál Iesz, legszörnyűbb ellenségünk a bűn. A törvény éppen olyan kemény lesz, mint amilyen rettenetes az Isten igazsága.
De Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz; ugyanaz lesz 1938-ban is. A halál még félelmesebb lesz, mert közelebb fogunk járni hozzá, de Krisztus halála annál hatalmasabb és annál diadalmasabb, minél közelebb jő hozzánk a halál.
«Azért szerelmes Atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul; buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.»
1938.