Soli Deo Gloria!

A történelemnek csak azokat az egységeit ismerjük igazán, amelyeknek egész tartalmáról egyetlenegy mondatban számot adhatunk. A reformáció Luther Mártonnak abból a személyes kérdéséből támadt, mely akkor minden hívőnek legnagyobb kérdése volt: wie krieg' ich einen gnädigen Gott? Luther igy felelt rá: Sola fide; azaz: egyedül hit által. Hit által ragadom meg és teszem magamévá az Isten kegyelmét, amelyet ő nekem az evangéliommal hirdet és ígér. A reformációt Kálvin János tetőzte be azzal, hogy minden igazságát, egész tartalmát egységes acélkemény rendszerbe foglalta össze. Ennek az igazságrendszernek szintén megvan a maga központi gondolata, amely minden részét élteti, szervezi, szétágaztatja és összetartja, s ez az alapgondolat az Isten szuverénitásának, az Isten dicsőségének a gondolata. Kálvinnak szokása volt ihletett és emelkedett pillanatokban lekapni fejéről fekete bársony sapkáját, s az áhítat hangján elkiáltani : Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség!
Ez a gondolat élesen elkülönül minden más vallásos típus alapgondolatától, mert nem az ember szempontjából keresi é magyarázza Istent, hanem Isten szempontjából nézi embert és a világot. Az a tény, hogy vagyok, hogy Istenre szomjúhozom, hogy hiszek, nem kiinduló pont, hanem magában véve következménye, eredménye és ajándéka a Szentháromság egy örök Istennek, aki egyedül valóság, igazság, szentség, teremtő, megváltó és megszentelő Akarat. Ennek a felséges Istennek nincs és nem lehet más célja és más akarata, mint a saját fölségének, örökkön-örökké való dicsőségének megmutatása, kijelentése a látható és láthatatlan világban. Amit Ő tesz, amit Ő mond, amit az Ő lénye jelent: az a valóság, az az igazság, az a jóság, szépség és tökéletesség, s nekünk porig alázkodva kell hálát adnunk, ha ezt a valóságot, ezt az igazságot, ezt a dicsőséget megismerjük, mert ez a megismerés is az ő ajándéka; s akármilyen rész szerint való is, mégis a legnagyobb ajándék, amit Isten az embernek adhat: célja, értelme, rendeltetése az egész emberi életnek idelenn és odafenn. Természetes dolog, hogy ebből a dicsőségből csak tört fénysugarakat ismerhetünk meg, hiszen idelenn tükör és homályos beszéd által látunk. Még természetesebb, hogy az, amit meglátunk, sokszor ellentmond az emberi szellem megromlott alkatának, s mivel csak tükörcserepekben jutunk hozzá, ez ismeretek között hézagok, hiányok, talányok tátonganak; de nekünk nincs jogunk arra, hogy a mi logikánkkal, az emberi szellem követelései és magyarázatai szerint kiegészítsük, megigazítsuk ezt az ismeretet, mert minden ilyen pótlás és tatarozás meghamisítása volna az Isten kijelentésének és ha a magunk bölcseségét tesszük az Ő üzenete helyére, bálványimádást és istenkáromlást űznénk. Nem vitatkozhatunk Vele, nem szállhatunk perbe, mit miért cselekszik, miért mondja ezt és miért hallgatja el amazt, abból az egyszerű tényből következően, hogy az «Ő gondolatai nem a mi gondolataink». Nem lehet más feladatunk, mint hogy minél alázatosabban és minél engedelmesebben megfigyeljük azt, amit Ő mond magáról s ezt mint legdrágább ajándékot szívünkre szorítva megelégedjünk vele és hálát adjunk érette. Ezt annyival inkább megtehetjük, mert Isten nem hallgató és elrejtőzködő, hanem magát kijelentő Isten. Kijelentésének első felséges közlése maga a teremtett mindenség, amint szavára előállott, s amelynek magunk is részesei vagyunk. Isten teremtő gondolata, ihletése, terve, keze munkája úgy van benne a világban, mint ahogy a művészi lángelme ihletése, terve, gondolata benne van a műalkotásban. Áthatja annak minden porcikáját, élővé teszi, az egészet és a részeket, kinyilatkoztatja az alkotónak minőségét, hatalmát, dicsőségét, de mégis más, mint maga a művész, akiről bármennyit mond is el remeke, ő maga rejtelmesen, fogyhatatlanul áll a helyette és róla beszélő alkotás mögött. Isten művészi felsége benne van a teremtett világban és annak minden porcikáját áthatja, élteti, rész és egész néki hódol, róla beszél, az Ő dicsőségét sugároztatja annyira, hogy teremtőt és teremtményt magában a műalkotásban soha senki sem választhatja széjjel, mégis túl és felül a művön, fogyhatatlanul megmarad a «Deus absconditus» más, idegen és dicsőséges lénye. Mikor tehát az alapul vett Igét olvassuk, a kálvinizmus alapvető kérdését halljuk megcsendülni benne a Mózes ajakáról: «Uram mutasd meg nekünk a te dicsőségedet.» Mózes tudta, hogy az Úr él, hatalmas, fölséges, idegen személy; nem azt kérte tőle, hogy ebben vagy abban a tervében segítse, ilyen meg olyan szükségét kielégítse; élete célját, egész rendeltetését ebben a kérésben foglalta össze: mutasd meg nekem a te dicsőségedet. Tehát az ember arra teremtetett, hogy megismerje Isten dicsőségét, mert minél jobban megismeri, annál inkább imádja, annál inkább engedelmeskedik neki, annál inkább tükrözi, s magának is, mint teremtménynek, nem lehet más és magasabbrendű célja, mint minden teremtménynek a világon: tükrözni ezt a dicsőségét, emberi méltóságához mérten nem öntudatlan tárgyképpen, hanem személyes és öntudatos hódolat útján, amely lényegben hit és engedelmesség.
Az Úr Mózesnek megígéri, hogy kérését teljesíti. Szemtől szembe nem mutathatja meg magát, mert ez sokkal nagyobb dolog, hogysem elhordozná az ember. De engedi, hogy az Ő dicsősége elvonuljon Mózes orcája előtt, mialatt elkiáltja előtte az Ő titokzatos nevét : «könyörülök azon, akin könyörülök, kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek.» Ez a név nem egyéb, mint körülírása az Isten szabad, önkéntes, szuverén felségének, amely teremtményeivel szemben nem lehet más, csak könyörület és kegyelem.
Miért? Azért, mert a teremtett mindenség éppen a maga legmagasabb pontján : az öntudatos szellemben, öröklött szabadságával visszaélt és Isten ellen lázadt. Ezért támadt a világban a bűn.
Képzeljük el, hogy egy művész úgy teremt meg egy szobrot vagy egy dómot, hogy az alkotó anyag minden porcikájának szabadságára bízza, hogy önként és boldogan engedelmeskedve a művészi gondolat erejének, vállalja és töltse be az alkotás rendeltetését. Ha kényszerből engedelmeskedik az anyag a művész gondolatának, nincs meg a műalkotás méltósága és szabadsága. Csak a művész szabad, de a műtárgy kényszer alatt áll. Ha azonban szabadon engedelmeskedik, nemcsak az összhang és tökéletesség érvényesül, hanem érvényesül a gondolat, a szabad és önkéntes engedelmesség útján. Ilyennek szánta Isten művészi fölsége a teremtett mindenséget. De a teremtett mindenségnek éppen az a része, ahol a szabadság lehetővé volt téve az öntudatos szellemiség által: az angyalok birodalmában és az emberben, lázadást eredményezett, s a szellemi világ egyik része Isten akaratának tudatos megrontására tört, magát akarván úrnak és törvényadónak tenni önmaga és világa fölé, az egy igaz és örök Szuverén trónjának megdöntése árán. Ennek a történetét a Szentírás a bűnesetben mondja el, amely jelentőségében és következményeiben a teremtés történetéhez fogható. A bűn lényege világrontás, mely abból áll, hogy ki akarja csikarni a teremtményt az Isten urasága alól és ellenséges hatalom szolgálatába akarja átadni. Ez az ellenséges hatalom vagy azt akarja, hogy a világ visszatérjen a semmibe és széttörjön Isten dicsőségének csodálatos alkotása, vagy pedig neki szolgáljon, az Ő képére alakuljon át, s az Ő pártjára álljon ebben a nagy párviadalban, amely a Sátán és az Úr között lefolyt. Az első eset jelentené az örök halált, a második eset a tökéletes romlást, s vele a kárhozatot, s miután a gonosz egyiket a másikért akarja, mint bűnt, Isten pedig egyikért a másikkal büntet: bűn és halál, mint a lázadás ikerténye, szétszakíthatatlanul összetartozik.
Isten azonban e lázadásra, a bűn világrontására a helyreállítás, a restauráció gondolatával felel. Megmutatja irgalmát és könyörületét abban, hogy a nagy világromlásból némelyeket kiválaszt örök üdvösségre. Ezeket még a világ fundamentomának felvettetése előtt örök tulajdonul, Egyszülött Fiának adta. Az Egyszülött Fiú ezért az ő örökségéért az idők teljességében testté válik. Mint tökéletes Isten-ember hirdeti a bűnbocsánatot és az örök életet, s hivogatja magához a megfáradottakat és a megterheltetteket. Emberi testben tökéletesen megalázkodik, s engedelmessé válik a halálig, mégpedig a kereszt haláláig. A kereszt az a hely, ahol megtörik a bűnnek és a halálnak a hatalma. Erővel, hatalommal és igazsággal a bűn erejét nem lehetett elvenni. A bűn erejét csak az irgalom, csak a kegyelem vehette el, azáltal, hogy megbocsátja azt és elfelejtkezik róla. De ennek két akadálya volt; Egyfelől Isten igazságossága, amely a bűnért bűntetést és halált kívánt; másfelől az ember bűnössége, amely meg tud ugyan halni, de kőkemény szívét meg nem változtathatja, s így a kegyelem befogadására alkalmassá és képessé nem válhatik. Ezt a két akadályt győzte meg a kereszt, egyrészt azzal, hogy az Istenember, aki mint tökéletes Isten, ártatlan volt, eleget tudott tenni másokért Isten igazságosságának. Ha csak ember lett volna, s mint ilyen maga is bűnös, még magáért sem tudott volna eleget tenni, nemhogy másokért. Mint tökéletes ember, képes volt arra, hogy szenvedéssé változzék át rajta minden emberi bűn. Ezért az történt vele, hogy szent és tiszta lénye kiváltotta, egybegyüjtötte és magára vonta minden embernek minden bűnét, mert a mindenkori embernek teljes bűnét szabadította magára; ezt a magáraszabadított bűnt pedig ártatlan és tiszta lénye átváltoztatta a maga mérhetetlen szenvedésévé, testi és lelki szenvedésévé, amely kikutathatatlan és végtelen méreteiben tökéletes ellenértéke minden emberi bűnnek. Míg ezt a szolgálatot végrehajtotta, éppen átsugárzó ártatlanságával, mérhetetlen szeretetével, önfeláldozásának ellenállhatatlan dicsőségével megtörte, megalázta az emberi gőgöt, s lágy viasszá tette a kőkemény és megátkozott szívet.
Mindez azonban csak azokban mehetett végbe, akiket Isten erre az átalakulásra eleve kiválasztott. Ezeket elvezette a keresztig, ezeket összetörte, Szentlelke által újjászülte, elültette beléjük azt a világmeggyőző és életátalakító képességét, amelyet hitnek neveznek; azt az életerőt, amellyel belegyökereztek a Krisztus érdemébe, magáévá tették az Ő érdemét, s egyedül ő reá támaszkodva, megragadták azt a kegyelmet, amit Isten Krisztusban nyújtott feléjük. Meg- látták Krisztusban Istennek az orcáját, s erre az orcára maguk is átalakultak, mert Isten e látás ajándékának következményeképpen kiterjesztette rájuk is mindazt a szerelmet és áldást, amit természet szerint való fia iránt érzett, azaz őket elfogadta olyanokul, mintha krisztusi emberek, Krisztusból való fiak volnának.
Megtörtént tehát az, hogy az Ur így szólott: Íme van egy hely nálam, amelyen megláthatsz engem, nem szemtől szembe, hanem mint olyat, aki átmegy előtted. Állj a kősziklára.
Ez a kőszikla a Golgota keresztje. A kőszikla hasadékába állva, melyet egy másik kép szerint nevezhetünk az értünk megtöretett és átszegezett Krisztusnak, látjuk magunk előtt elvonulni a könyörülő, az újjászülő, a bűnbocsátó Istent a Krisztusban.
Így lett Krisztus a kiválasztottaknak a feje, az anyaszentegyház ura és királya. Az anyaszentegyház középpontja Isten orcája előtt van a dicsőségben, ahol végbemegy Krisztus főpapi áldozata, az egyszeri és tökéletes áldozat. Mindazok, akik eleve elhívattak, míg e földön járnak, tekintetüket erre az égi oltárra emelik. Tudják, hogy idelenn zarándokok, útjuk nemsokára véget ér, de akkor lehányják magukról földi sátorházukat és megérkeznek minden szentekkel együtt az Isten dicsőségébe. Addig legfőbb feladatuknak tartják, hogy Krisztusban Isten igaz ismeretére jussanak, az ő nagy áldozatában, a bűnös test megöldöklésében résztvegyenek, s az Ő vezérsége alatt harcoljanak bűn és halál ellen, míg vele együtt örökké diadalmaskodnak. Keresztyén ember tehát az, aki a Krisztus mása idelenn, s résztvesz a Krisztus hármas tisztében: prófétai, főpapi és királyi tisztében. Szemük elől el van takarva Isten, de az eltakarást isteni kéz végzi. Azért átsugárzik a felülről való dicsőség, s mikor Ő elveszi kezét: műveiből, abból, amit tett érettünk, világosan megismerjük ki Ő és imádjuk azt az irgalmát, amely megjelent minékünk. Isten dicsősége a kiválasztottaktól hitet és engedelmességet kíván. A hitből való engedelmesség a legnagyobb szabadság, a legnagyobb boldogság és emberek számára elérhető legnagyobb dicsőség. Aki azonban nem hitből engedelmeskedik, annak térdre kell rogynia Isten akarata előtt félelemből és kényszerítésből. Ez a felebbezhetetlen és végső ítélet szankciója, amelyből nincs szabadulás, amelyből hiányzik a kegyelem, csak a teljes és örök igazság zordon fönsége érvényesül benne. Kiderül Isten szentsége, igazságossága, s az Ő felsége bírói szuverénitássá válik, amelynek ítélete alatt megérdemlett büntetését szenvedi az Isten ellen lázadó szellem.
A földi élet legnagyobb kérdése tehát az, hogy Isten igazságának birodalmából átmegyünk az Ő kegyelme országába. Ennek fölséges és bizonyos jegyei vannak: a Krisztus igaz ismerete, a benne vetett élő hit és az engedelmes élet gyümölcse. Mindezekből tudjuk, valljuk, hogy mi az Isten népe vagyunk, akiken könyörült, akiket tulajdonává tett, s egybeszerkesztett, hogy átal vigyen az Ő országába. Nem az én hangulatom, nem az én ábrándom: a világteremtő és világmegváltó Istennek örökkévaló rendelése ez, s általa úgy menekültem meg, mint az a kődarab, amelyet kivett a művész a sárból és iszapból, beleépített az Ő dicsősége templomába. Élek ebben a templomban, átjár engem Isten eleve elrendelő és megváltó akarata, betölti minden porcikámat az áldozat füstje, az Isten jelenlétének a szentsége. Ki mondhatná a templom oszlopára: iszapban, sárban, hegyek mélységeiben felejtettünk? Az a tény, hogy mindenestől fogva résztveszek Istennek ebben a láthatatlan templomában, s az ott végbemenő örök áldozatnak élő része vagyok, mindennél nagyobb bizonyosság, hogy rajtam Isten dicsőségének nem ítélete, hanem kegyelme sugárzik át.
Élet, örökélet, váltság, újjászületés, üdv, mindez nem egyéb, mint áhítatos és boldog kisugárzása a mindenség alapgondolatának, a lét értelmének: egyedül Istené a dicsőség!