Krisztus-e Jézus?

Jézus élettörténetét, földi pályafutásának körülményeit a történettudomány nagyrészt tisztázta. Emberi alakja minden idők minden emberének tiszteletét és rokonszenvét szerzi meg; még a leghitetlenebb ember is megilletődött lélekkel hódol egyszerűségének, jóságának, igazságának, hősiességének, szolgáló és szenvedő nagyságának.
De mi azért vagyunk keresztyének, hogy ezzel ne elégedjünk meg. Nekünk tudnunk kell, hogy a názáreti Jézus csakugyan a megígért Messiás, Isten Egyszülött Fia, a Testté lett Íge, a Szentháromság második személye, az Élet Fejedelme és az Egyház Ura. Hogyan lehet erre igent mondani?
Nem kisebb ember vetette fel ezt a kérdést, mint Keresztelő János, akiről maga Krisztus mondotta, hogy legnagyobb a próféták között. A börtönben ült, a bizonyos halál árnyékában s ott vetődött fel benne ez a kérdés. Nem a halálról gondolkozott, hanem az életről; nem a tegnapról elmélkedett, hanem a holnapról; nem magával foglalkozott, hanem a Názáreti Jézussal s megérezte, hogy ránézve s az egész világra nézve az a legfontosabb kérdés, hogy a názáreti tanítómester csakugyan az eljövendő, vagy pedig mást várjunk? Keresztelő János nem szégyelte ezt a kérdést, miért szégyenled te? Nem takargatta, nem hallgatta el, miért nem beszélsz te róla? Megoldását nem halogatta, miért van neked ezer fontosabb dolgod, mintsem, hogy ezzel tisztába jöjj, a legsürgősebb és a legfontosabb dologgal a világon?
Aztán jegyezzük meg, hogy Krisztus nem ítélte el Keresztelő Jánost ezért a kérdésért; nem találta magára nézve sértőnek; nem fordult el, mondván: micsoda eretnekség, micsoda kishitűség! Milyen komolyan, milyen határozottan felel. Jézus elvárja, hogy aki benne kételkedik, hozzá forduljon feleletért. Krisztust nem lehet megbántani azzal, ha kérdezünk felőle: Őt csak azzal lehet megbántani, ha felelünk helyette és rosszat felelünk.
Még jellemzőbb, hogy Jézus e kérdésre nem vitatkozik, nem mondja ezt a követeknek, hogy gondolkozzatok csak az ész szigorú törvényei szerint; nem hoz elé régi, poros írásokat és nem üti fel sem a kiskátét, sem a hitvallásos könyvet; valami más, valami új dolgot tesz: rámutat a körülötte tündöklő tényekre azt feleli a követeknek: «Mondjátok el Jánosnak, amit láttok és hallotok.» Mintha azt mondaná : íme, nézzétek, itt körülöttem éltek a világ legszomorúbb, legbetegebb és legnyomorultabb lelkei. Ez siket volt: most hall; ez vak: most lát; íme, a sánták járnak, a poklosok megtisztultak, a halottak feltámadtak; nincs ma üdébb, boldogabb, életben gazdagabb tavaszi sereg, mint ez a körülöttem lévő. Vert hadak rongyaiból alakult át hódító menetté. Kérdezzétek meg tőlük, hadd beszéljenek ők, én hallgatok; szólaljanak meg azok, akiket meggyógyítottam.
Azt hiszem, hogy ez minden keresztyén bizonyításnak a kezdete és az alapja. Krisztus mellett nem a theológusok, nem a filozófusok, nem a nagy elmélkedők teszik a legmegrendítőbb bizonyságot, hanem azok az egyszerűek, kicsinyek, nagyok és hatalmasok, akiket Ő átváltoztatott. Krisztust addig mindenkinek komolyan kell venni, még ha nem is hisz benne, amíg egyetlen egy komoly ember van, aki így szól: én láttam az Ő dicsőségét, éreztem az Ő mintázó kezét.
És mennyi ilyen lélek van! Ha nem említem a nagy bizonyságtevőket, akiknek alakja évezredek Himalájája felé tornyosul, ha hallgatok Pál apostolról, Szent Ágostonról, Assisi Ferencről, Luther Mártonról, Kálvin Jánosról, csak arra gondolok, hány egyszerű, kicsiny és ismeretlen élet érezte és mutatta az Ő gyógyító és megváltó erejét, már le kell roskadnom a tanúbizonyságok roppant súlya alatt. Jönnek ismerős és ismeretlen lelkek, boldogan, áttüzesedve s elkiáltják: beteg voltam, meggyógyultam; bűnös voltam, megtisztultam; árva voltam, társam lett; gyenge voltam, erős lettem; sárban fuldokoltam, könnyeivel, piros vérével, csókjával mosott tisztára! Mondja el mindenki, ne hallgassa el senki, ti pedig figyeljetek erre a szakadatlanul megújuló elbeszélésre: mit tett velem, veled az Úr.
Ez még csak tekintélyi bizonyítás. Most következik a másik lépés: a kísérlet. Próbáld meg magad ! Miért gondolod te azt, hogy csak éppen rajtad nem segít? Talán az eszed olyan nagy, hogy ez áll útjába hitednek? Szent Ágoston, Kálvin János, Newton és Kant tudott hinni az eszétől és a tudásától; csak a tied volna akadály? Vagy talán azt hiszed, hogy a te sorsod a legmostohább, amióta ember élt ezen a földön? Gondolj a mártírokra, a hitvallókra, olvasd el a Zsidókhoz írt, levél 11. részéből: kik azok, akikre nem volt méltó a világ s kérdezd meg magadtól: a te parányi kis karcolásaiddal oda állhatsz-e az ők darabokra tépett életük mellé? Miért gondolod azt, hogy másnak mindenkinek lehet, egyedül neked nem? Isten nálad ezerszer erősebb lelket is le tud igázni, csak veled szemben adná fel a harcot?
Próbáld meg! Próbálj meg látni a Krisztus szemével: nem lesz szebb, tisztább, boldogabb a világ? Próbálj meg az Ő lelkével hallani, hallgatni felülről jövő üzenetekre, megszólaló titkokra, az örökkévaló Isten atyai szívverésére. Próbálj meg járni az Ő utaiban, Őt követni. Eleinte nagyon nehéz, de azután szárnyaid nőnek; futsz és nem fáradsz el, jársz és nem lankadsz meg. Amint így társalkodsz vele és veszed át életformáit, egyszerre úgy érzed, hogy egy nagy megtisztuláson mentél át, lehullott rólad régi poklosságod minden szennye és förtelme. Nem is megtisztulás volt ez, hanem új élet; halott voltál és feltámadtál, mint ahogy a tékozló fiúról kiáltotta el a hazatérés küszöbén az atya: «Az én fiam meghalt és feltámadott!» Alig akarsz ráismerni magadra: te voltál a vak, a süket, a béna, a poklos, a halott: íme, látsz, hallassz, jársz, megtisztultál és élsz!
Még van egy harmadik, egészen titokzatos bizonyíték. Alapigénk így fejezi ki : «a szegényeknek evangéliom hirdettetik». Ez az, amikor a szegénynek a gazdag megmutatja, hogy Jézus csakugyan Krisztus és a gazdagnak a szegény mutatja meg, hogy Jézus csakugyan Krisztus.
Valóban, a szegény, a szűkölködő, az éhező éppen a gazdag- tól kérdezi, hogy Krisztus-e Jézus? Igazat mondott-e, vagy ábránd az Ő beszéde? Igaz-e, hogy Isten minden embernek kirendelte a kenyerét úgy, mint ahogy kirendelte a bogárnak, az égi madárnak, az oktalan állatnak, a gombának és az ezeréves csernek. A gazdagnak a szegény ember által küldi a kenyeret; sokat küld neki, kezükön aranyhegyeket, tőkéket halmoz fel, de mindezt szegény emberek hordják össze, munkából, verítékből, dolgozó emberek napszámából tevődik össze. A szegénynek pedig a gazdagok útján küldi; a gazdagnak azért van több, mert kezére van bízva az ismeretlen szegényeké is. Egy magyar költő azt mondja, hogy Isten a szegények kenyerét a gazdagoknál tette le. A szegény emberre nézve nincs fölségesebb bizonyíték a mellett, hogy Jézus csakugyan Krisztus, mint az, ha az ő asztalára megérkezik a kenyér. Megérkezik úgy, hogy a szeretet hozza, mosoly kíséri, csók fényesíti, imádság zsongja körül.
A kenyér a dolgozó emberek munkájából egyre nő, szaporodik, fehéredik, arannyá válik, garmadára duzzad, alig lehet feltartóztatni. Jaj annak a gazdagnak, aki nem indít meg ezzel egy tékozló küzdelmet, a szétosztás és a továbbadás, a jótétemény nagy hadjáratát. Aki nem indítja meg, vagy a kincse vész el, vagy ő maga. Aki megindítja s az egész aranyfolyamatot visszájára fordítja, megfelelő kezekbe juttatja a mások nála felhalmozott kenyerét, az megtartja az életét, kincse is sokszor gyarapodni fog.
A szegény másképpen is bizonyíték. Mikor könyörülsz, mikor adsz, valamiképpen Jézus Krisztussal találkozol. Egész bizonyos, hogy találkozol vele, mert Ő ott lakik azok között, akik éheznek, akik rongyosok, akik fáznak ; kiterjeszti kezét felettük, betakarja őket irgalma palástjával, élükre áll, mint egy hadvezér és megostromolja szívedet. Adj, hogy végy érte valami roppant ajándékot, ami ezerszer és milliószor nagyobb, mint amit te adtál: tapasztalást arról, hogy Jézus csakugyan Krisztus, a te Megváltód, Urad és királyod.
Valamelyik jegyzetemben ezt olvasom: a keleti fejedelemnek születésnapjára ajándékokat visznek; vazallusok, nagyurak, hercegek, rajahk. Egy szegény asszony is közöttük tipeg, aki mikor rájön a sor, egy kis rézpénzt ad a fejedelem kezébe; valószínűleg minden vagyonát. A fejedelem megnézi, megfogja az asszony kezét és visszateszi bele az ajándékot. Mire visszatette, íme: egy óriási aranypénz, a király képmásával. Add oda, mint sáfár a te kis ajándékodat. Mikor a szegénynek adod, a szegények királyának: Krisztus Urunknak kezébe ejted. Ö megfogja ajándékodat, megáldja és visszaadja neked az ezerszer nagyobbat: sugárzó képe mását, a mezőben elrejtett kincset: önmagát.
Jézus a te Krisztusod!