Új ég és új föld

A felolvasott Igében Péter apostol ennek a mi múlandó és megromlott világunknak a felbomlásáról s egy új és örökkévaló világnak a megépüléséről beszél. Most ebből minket az a gyökeres keresztyén tapasztalás érdekel, hogy a leghívőbb, legszentebb és legboldogabb emberek bizonyságtétele szerint ez a mi világunk mindenestől fogva rossz. Rossz a föld, rossz az ég, rossza világ és rossz az ember. Millió meg millió tanúbizonyság szól e mellett, ezért nem említünk egyet sem. Ez a keresztyén pesszimizmus mélypontja.
A hívő ember előtt abban a pillanatban, amikor tényként megérzi a világ, az élet és az ember rosszaságát, feltámad a kiirthatatlan kérdés : mindig ilyen volt-e? Azt kell felelnie : nem; mert Isten tökéletessége, mindenhatósága, örök bölcsessége és legfőbb jósága kiszorítja lelkünkből még a gondolatát is annak, hogy ő rossz vagy elhibázott világot teremtett volna. Nem. A világba az emberen keresztül érkezett be a romlás, s az első emberpár bukásától ered, terjed, hatalmasodik el az a mérhetetlen világbomlás, amely az egész teremtett mindenséget elemeire akarja felbontani, s vissza akarja taszítani a sötét, kietlen, értelmetlen és élettelen zűrzavarba. Első lépésül az emberi nemzet, az istenkép szétdúlását tűzte maga elé, s el kell ismernünk, hogy ezt a célt már is alaposan megközelítette.
İgy támadt minden nagy keresztyén lélekben egy egészen különös érzés. Ehhez foghatót földrengésekkor, hajótörések pillanatában, vasúti szerencsétlenségeknél érez az ember, azt tudniillik, hogy körülötte megindult a világ, recseg annak alkotmánya és ő feltartóztathatatlanul zuhan a pusztulásba. Ezt az érzést vetíthetjük szét olyan méretűvé, amilyen lenne az a tapasztalás, hogyha észrevennők, hogy a nap, mint egy elhajított golyó, őrülten vágódik bele egy nála milliószor nagyobb égitest gránitkérgébe, hogy mindenestől szétfrecsenjen az űrben, mint egy falhoz vágott rothadt alma. Mit éreznél akkor? Kiáltanál? erőlködnél? káromkodnál? bele tudnál-e valamibe fogózni, segítene-e rajtad emberi tudomány? Dőzsölnél vagy penitenciáznál?
Új eget és új földet várnál. Ez a keresztyén optimizmus csúcspontja.
Ez volt a reformáció alapérzése is. Arról voltak meggyőződve, hogy nekik új égre és új földre van szükségük, amelyben igazság lakozik, mert ez a föld és ez az ég, egyszóval ez a világ megromlott. Nem a kozmosz romlott meg, nem is az ember hirtelenül és különösképpen, jobban, mint eddig, hanem az a szervezet és társaság, amelynek az igazságot, az egészséget, a gyógyulást és az életet kellett volna hordoznia. A Krisztus egyháza romlott meg. Úgy érezték, hogy veszendőbe ment az Isten igazi ismerete, bizonytalan lett akarata és törvénye, szent és örökkévaló dicsőségét és hatalmát gyarló emberek gyakorolták, akik őrá hivatkoztak ugyan, az ő nevében jártak el, de amit mondottak és tettek, ellenkező volt azzal, amit az igaz és szent Istenről tudott az ember. Más ég kellett, mert az, amelyiket ígérnek, árulnak, ahonnan kitiltanak és ahova becsalogatnak, nem az igazi, nem az, amelyiket az élő és szuverén Isten tölt be a maga fenségével, igazságával és dicsőségével. Más föld kell, más emberi minőség, más társadalom; szabadabb, önállóbb, emberibb, mégis alázatosabb, Istennek hódoló, olyan, amelyik nem a maga dicsőségét keresi, hanem egyedül Istennek ad dicsőséget. Olyan ég és föld, amelyben igazság lakozik.
Luthernek az volt az óriási tette, hogy ez az érzés nem maradt nála hangulatnak, hanem lelkiismereti kérdéssé vált, olyan komollyá és olyan erőssé, hogy a világot, az életet, mindent kockára tett, csak hogy ezt az érzését megvallja. Kálvin óriási ténye az volt, hogy ezt az új eget és új földet, a benne lakozó igazság, az örök igazság szempontjából, tiszta, egységes gondolatrendszerré dolgozta ki és ehhez hozzá szabta korának történelmét.
A reformáció tehát az eltévelyedés érzésének a feltámadása s ugyanekkor : új tájékozódás és az igaz út megtalálása. A reformáció ezt a nagy tájékozódást, az új útnak a keresését abból az alapmeggyőződésből kísérelte meg, így is találta meg - hogy az új ég és új föld a régi kell, hogy legyen' amelyik meg nem romlott; az új igazság az örök igazság' amelytől eltávolodtak, s az egész tájékozódás egy óriási visszaigazodás, bátor és gyökeres helyreállítása az Isten gondolatainak. Úgy érezte, hogy Isten világművészi terveinek szerez érvényt, amikor elkiáltja : elhánytátok az alaprajzot, magatok feje szerint, balgatagul építkeztetek ; rontsatok le mindent, amit a magatok dicsőségére emeltetek, kezdjünk új székesegyházat építeni, az örökkévaló világművész tervei szerint, az Ő dicsőségére. Ez az alaprajz, isteni terv a Szentírás. Úgy fedezte ezt fel, úgy ismerte fel benne az élő Isten akaratát, s úgy szabta magát hozzá, mint ahogy Józsiás király tette népével, mikor az emberöltők óta elfeledett törvénykönyvet újra megtalálta és népe előtt ünnepélyesen kihirdette.
Az új ég és új föld, amelyet a reformáció várt, a régi ég és a régi föld, az Isten szándékában, tervében, eleve elrendelésében megalkotott föld és világ volt, s az az igazság, amelyik ebben az örökkévaló világban lakozott, az az Ige, az Isten kijelentése, amelyik azáltal, hogy közli, teszi is az igazságot, amelynek érvénye nem függ semmiféle emberi erőlködéstől, hozzáadástól, tetszéstől vagy nem tetszéstől, amelyhez nem lehet hozzáadni, belőle nem lehet elvenni, csak egy dolgot lehet vele szemben csinálni, hittel elfogadni és halálig engedelmeskedni. Így találta meg a Szentírás a maga nagy módszertani gondolatát : a Szentírás tekintélyét és ráállott újra az isteni kijelentés mindennél szilárdabb fundamentomára.
Már ebből látszik, hogy a reformáció nemcsak egy megadott időben szükségessé vált, egészen korszerű feladatnak volt a végrehajtása, hanem a reformációban van valami általános és egyetemes vonás is, olyan, amelyik a keresztyén hit lényegéhez tartozik. Ez azt jelenti, hogy a reformáció a keresztyén hit különös alkalmazása volt egy adott korszakban, viszont a mindenkori keresztyénség az egyetemessé és általánossá tett reformáció.
Mert a kereszténységnek is az az alapgondolata, hogy új eget és új földet vár, amelyben az igazság lakozik. Nincs megelégedve ezzel az éggel és ezzel a földdel. Még élesebben kifejezve, hamis istennek tartja ennek a világnak az istenfogalmát. Azért hamis, mert a világ teremti ezeket az isteneket s a világteremtette isten mindig : bálvány. Nem isten az, aki nem teremtette a világot, hanem csak tűrte, hogy legyen, s csodálkozott rajta, hogy van, s kér benne valahol egy kis szállást, egy hónapos szobát, ahol mint eszme, vagy végső ok, vagy fejlődés meghúzódjék. Nem Isten az, akinek jó ez a világ, beleegyezik abba, ami itt történik, ráhagyja az emberre az önzést, a dölyföt, a maga dicsőségének hajszolását; nem Isten az, aki megvan elégedve a te igazságoddal, becsületeddel, életed minőségével, aki nem vár tőled többet, mást, mint ami vagy : nem Isten az, aki nem kárhoztatja ezt a világot. De nem Isten az sem, aki rossznak nevezi ugyan a világot, de a romlandó és kárhoztatott világ felett tehetetlenül sír, vagy tőle elfordul : nem Isten az, aki nem akar és nem tud megváltani. Nem Isten az, akit meg lehet vesztegetni, imádsággal, szertartással jól lehet tartani, érdemmel el lehet hallgattatni, joggal meg lehet perelni, akit rá lehet venni arra, hogy úgy gondolkozzék és úgy akarjon, ahogy mi gondolkozunk és mi akarunk. Nem Isten az, akin kifog az ember. Nem Isten az, aki az emberek kedve és tanácsa szerint rendezi be a maga mennyei háztartását, egész megromlott birodalmát, s ahhoz alkalmazkodik, amit földi emberek idelenn az Ő nevében mondanak vagy tesznek. A keresztyénség új eget és új földet vár, ahol az örökkévaló, az igaz, a szent, a teremtő és megváltó Isten lakik. Az az Isten, aki maga az igazság, aki előtt csak az igaz élhet, aki rettenetesen haragszik a bűnre és megítél mindent, ami az Ő szentségétől idegen. Ez a régi, az örökkévaló, az egyetlenegy Isten az, akinek igazsága betölti az eget és földet, s hiába építjük fel a hazugságok és a csalások világrendszerét, ő mássá nem lesz, igent mindenhez nem mond; hosszú tűréssel még kitolja a végső ítéletnek rettentő percét, de egész lénye egy óriási Nem! mindenhez a nyomorult emberi játékhoz s ez a Nem a végítélet előszele.
Nos ennek az Istennek az igazsága előtt kell neked és nekem megállanunk. Ennek az Istennek az igazsága előtt, aki mint teremtő nem adta fel teremtett világát, akit lehet, hogy elfelejtettek, de ő nem felejtkezett meg rólunk, aki ellen próbáltak fellázadni és nevét megátkozni, de ő a hűség és erő Istene maradt és aki abból a borzalmas válságból, amibe a világ, az ember, én és ti jutottunk, a váltság isteni útján csodálatos és dicsőséges menekvést szerez.
Mert az történt, hogy az Egyszülött Fiú az Atyával való egyességből, iránta és az emberek iránt való szeretetből testté lett, tökéletes emberré, megmaradván igaz és tökéletes Istennek. És akkor elkövetkezett az, hogy ő halálig való engedelmességben magára vette minden büntetés kínját. terhét, fullánkját és megtorló bosszúját, ami csak emberi bűnre e földön kijárhat. Ő lett én érettem bűnné, mert magára vette minden bűnöm terhét, s ártatlanul elhordozta annak büntetését. Ugyanakkor pedig ő lett az én igazságom, az én kívülről vett, felöltözött, Isten által nekem tulajdonított igazságom, mert Isten az ő szentségét, az ő igazságát ingyen kegyelemből én nékem tulajdonította, s az nekem tényleges birtokom lesz abban a pillanatban, amikor hittel el tudom fogadni. Az új ég az, ahol a Kegyelem adakozik, az új föld az, ahol a hit elfogad s mindkettőben igazság lakik : mert a Krisztus igazsága az én igazságom és Isten igazsága éppen az, hogy Krisztus az én igazságom Teremtő és Megváltó Istennek, az Atyának és Fiának új és igaz ismerete.
Ez az új ég és új föld, amelyben Isten igazsága érvényesül és megjelenik. Új ég és új föld új világot jelent. Új világot azért, mert ezzel megjelenik a földön az Új Ember, az, akit Isten Szentlelke újjászült. Ennek az újjászült embernek, a Homo Renatusnak élete szakadatlan gyógyítás, helyreállítás és megújítás az elromlott világra. Megindul tehát az elromlott teremtésben egy új, dicsőséges és győzelmes folyamat, az újjászületett embernek munkája, A Krisztus dicsőséges testének terjedése és megépülése. Sok-sok akadállyal jár, e látható világban egészen be nem fejeződik, de a romló világban ott van az új élet Csírája s azt többé kiirtani nem lehet. Ha kérded, melyik nagyobb, az ősz vagy a tavasz, a pusztuló levél vagy az alatta duzzadó rügy, melyik nagyobb : a halál vagy az élet, a világ vagy a Szentlélek, a Sátán vagy Krisztus, bele harsonázzuk a világba : az élet, a Krisztus, az igazság a nagyobb, mert legnagyobb és egyetlen nagy, maga a Szentháromság egy örök igaz isten.
Igy derül ki az, hogy a reformáció élet, igazi élet és az igazi élet szakadatlan reformáció. A Krisztus anyaszentegyházában, a történet síkjában végbemenő reformáció csak kép, záloga annak a nagy, örök reformációnak, amelyik saját szívedben, az emberiség életében és a teremtett világban végbemegy, mint örök helyreigazítás, Isten elrejtett igazságának megjelenése.
Azért menjünk el innen egy nagy intelemmel és egy nagy vígasztalással. Az intelem az, hogy hiába minden hivatkozás Lutherre, Kálvinra, a reformációra : ha nem nő bennem és egyházamban a Krisztus, üres, képmutató beszéd az egész, mert Krisztus nélkül nem lehet reformátusnak lenni. Ha pedig én, te, vagy maga az ember igazán Krisztusé lett - s ez a nagy vígasztalás,- ez a Krisztusban való növekedés akár így akár úgy, de Isten elrejtett alaprajzára való dicsőséges átalakulás, - tehát akárminek nevezzék : reformáció.