A halál keresztvize

Sokszor említettem, hogy nagypéntek és húsvét tulajdonképpen egy ünnep s egyszersmind az egész keresztyénség kristályos összefoglalása. Húsvét nem lehet nagypéntek nélkül, mert halál nélkül nincs feltámadás ; de nagypéntek sincs húsvét nélkül, mert egy olyan Krisztus, aki csak meghalt, de nem él : lehet kegyeletes emlékezésnek a tárgya, de nem uralkodhatik felettünk és a világ felett, mint az Élet Fejedelme.
A nagypéntek és a húsvét, mint az egész keresztyénség summája, új értelmet ad az életnek és a halálnak és a kettőt új viszonyba hozza. Addig a halált és az életet minden vallás két különálló, ellentétes valóságként szemlélte, melyek közül egyik sem keverhető össze a másikkal s egyik sem tehető a másik helyére. Vagy az élet, vagy a halál, mert egyik a másik- nak tökéletes tagadása. A keresztyénség nagy újsága és üzenete az volt, hogy a halált az élet szolgálatába állította és azt mondta : igazi életet csak a halál alakíthat számunkra.
Egész élesen így is mondhatnám : igazi élet a meghalás. művészete. A természeti világ, sőt az egész mindenség áthághatatlan vastörvényéből, a halál tényéből így alakított ki a keresztyénség a hívő ember számára egy utat, egy módszert. az igazi élet megtalálására és elsajátítására. Keresztyén az, aki a halál könyvéből tanulja meg az élet leckéjét. A halál gondolata úgy benne van a keresztyénség minden porcikájában, mint a só a tenger vizének minden cseppjében. Már maga a keresztség is éppen annyit beszél a halálról, mint az életről. A keresztség vallástörténeti előképe az a gondolat, hogy a víz isteni erő, életnek és halálnak a hordozója. Vízbe fullasztották azt, amit a víz istenének áldoztak és a vízből fogadták az élet nagy ajándékait : a táplálékot, a tavaszt, a szerelmet. Mint ahogy a nap minden este alábukik és meghal a tengerben, hogy minden reggel újra támadjon belőle, így volt a víz a halál anyja és az élet anyja. Mikor János Krisztus előtt a bűnnek bocsánatjára keresztelt, a szertartásban kifejezésre jutott az a gondolat, hogy a vízbe való alámerüléssel meghal a bűnös ember és a vízből való kikeléssel életre kel az új ember. Pál apostol ennek tiszta dogmatikai megfogalmazást is ad, amikor azt mondja : «Avagy nem tudjátok-é, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az Ő halálába keresztelkedtünk meg?» A Krisztus halálába. Jézus személyiségével elválaszthatatlanul összefügg a halál gondolata és ténye. Ő az, aki azért jött, hogy meghaljon; Ő az, akinek meg kellett halnia, mert hozzánk jött. Akármilyen ragyogó a bethlehemi történet fénye, a párázatában ott sötétlik a Golgotha keresztjének árnyéka. Az a valaki, aki jászolban született, mert nem volt hely számára a világban, holott érkezését angyalok jelentették s azért jött, hogy bűnbocsánatot és örök életet hirdessen a világnak : világos, hogy nem élhetett hosszú és békességes életet. Az, aki letépte az álarcot az uralkodó pártról, korbáccsal verte ki a templomból a nép vallásos intézményeivel elválaszthatatlanul összeszövődött nagytőke képviselőit, aki azért jött, hogy tüzet gyujtson, harcot indítson, de azért azt tanította, hogy ha valaki jobbfelől arcul üt, tartsd oda a bal orcádat is, aki Heródest rókának nevezte, de megbocsátott a bűnös nőnek és betért a megvetett vámszedőhöz: egészen bizonyos, hogy természetes halállal nem múlhatott ki. Aki szembefordult és kihívta az emberben az ősi gonoszt, megtámadta a sátánt az ő királyi fészkében, az emberi szívben a vándor koldus létére Istenné tette magát, új törvényt adott és új világot követelt : csak a kereszten végezhette az életét. Krisztus életében nincs egyetlenegy mozzanat sem, amelyben ne éreznők a halál kényszerét, szükségszerű következményét.
Ennélfogva mindazzal, ami e világon krisztusi, a halál kockázata jár. Meg kell halni azért, mert nagyon szeretünk valakit, mert a szeretet krisztusi elem ; meg kell halni azért, ha egy igazságot szívünkre veszünk és odaállunk egy zászlóhoz, mert az igazságért küzdeni krisztusi példa. Meg kell halni azért, mert van kötelesség, vár a szolgálat, reánk bízattak nagy ügyek és drága lelkek. Egyszerűen meg kell halni azért, mert bátorkodunk Krisztushoz méltó életet élni.
De éppen ebben áll a keresztyén ember ereje. Aki elég bátor meghalni, azzal nem lehet packázni, azt nem lehet rabszolgasorsban tartani, nem lehet megalázni és elnyomoritani. Aki nem fél a haláltól, azt komolyan szokták venni, mert a világon a legkomolyabb egy olyan ember, aki képes meghalni az igazáért, Aki nem fél a haláltól, az az igazán szabad ember, fölötte áll az érdeknek és a számításnak, nincs reá hatása a cselnek, rábeszélésnek, fenyegetésnek, vagy megvesztegetésnek. Amióta a finnek zsoltárt énekelve indultak hadba, mióta ütközetek előtt imádkoztak magukért, ellenségeikért, könyörögtek, hogy múljék el ez a keserű pohár, de legyen meg az Isten akarata, megint csak üres szóbeszéd és tanulatlan szájhősködés az, hogy a keresztyénség elpuhítja a jellemet, gyávává teszi az embert és kiöli az egyénből és a nemzetből a férfiasságot.
Krisztussal azonban nemcsak a halál kockázata függ össze. Azt lehet mondani, hogy az Ő egész életének középpontja és csúcspontja az Ő kereszthalála. Miért kellett neki meghalni? Azért, mert Krisztus volt : Isten létére emberré lett, emberek közé jött s rajtuk akart segíteni. A kereszthalál tehát Krisztusnak életműve, egységes és egyetemes alkotása, összefoglalása szolgálatának és küldetésének. Éppen ez a kereszthalál lett az igazi életnek kiapadhatatlan forrásává, életfakasztó, élettermelő halállá. Ebből az következik, hogy Krisztussal csak az Ő halála útján függünk össze s összefüggésünk nem lehet más, mint az Ő halálában való részvétel. Ezzel az élet legfőbb ügyévé, nagy és örök szertartásává lett az a folyamatos és állandó meghalás, amelyet naponként hajtunk végre s amelynek naponként végrehajtott részleteiből tevődik össze az életnek nagy felszabadulása és átnemesedése. Ezt az állandó, naponként való meghalást alapigénk az ó ember megöldöklésének nevezi. Mi az ó embernek a megöldöklése? Alapjában véve nem egyéb, mint lassú, fokozatos, de véres és halálos átértékelése egész világunknak ; kívánságainknak, akaratunknak, örömeinknek, életünknek az átültetése egy más mezőre. Mindez gyökerek elszaggatásával, ágak kimetszésével, vérrel és halállal jár, mert kiábrándulás múló és tűnő javakból s egyre szenvedélyesebb és mélyebb beleszeretés láthatatlan és örökkévaló szépségekbe. Sokan azt hiszik, hogy ez valami önsanyargató, világmegvető, gyilkos böjt. Volt ilyen formája is, de nem ez a lényeg benne. A rendes folyamat másképpen megy végbe. Az ember meglát egy nagyobb értéket és ezért elfelejtkezik egy kisebbről. Kezével lelki kincsek aranypénzét ragadja meg s hogy azt megtarthassa, kihull markából a kavics, a sár, a fonnyadt levél és az olvadó hó. Megtörténhetik, hogy ezt a ma jószántából, belső életének zavartalan fejlődése között teszi meg; megtörténhetik, óh hányszor, de hányszor, hogy Isten csavarja ki kezünkből azt az értéket, amit legnagyobbnak hittünk, azért, hogy üresen maradt helyére odatehesse ezerszer nagyobb ajándékát : a magasabbrendű életet. Hiú szemed megvakul, hogy láss belső világosságot; földi szerelmed meghal, hogy mennyei szerelemre-gyúlhass, de mindenképpen ott állsz egy döntés előtt s maga a döntés halál is, élet is: meghalsz arra nézve, amit elvetsz magadból, életet nyersz arra nézve, amit a szívedhez szorítasz és jobb részként választasz. Szembenáll például egyszer előtted a világ és Isten, te Istent választottad : meghaltál a világ számára, a világ is meghalt a te számodra; Isten most él igazán számodra és most lettél igazán élővé Isten számára. Nem ismersz-e sok- sok ilyen döntést? Például amikor a test és lélek között kell választani s valaki a lelket választja, mert az diesőségesebb és értékesebb? Az ilyen ember meghal teste számára, életet nyer a lélek számára. Nem ismersz-e embert, aki lelkiismeretéért odaadja a hasznot, Krisztus helybenhagyásáért a tömeg tapsait, becsületért a gazdagságot, függetlenségért a húsos fazekat, igazságért a mindennapi kenyeret? Ne gondoljátok azt, hogy ilyen döntések csak az elméletekben fordulnak elő, a theológusok gondolkozásának üres terében. Bármikor találkozhatsz emberekkel, akik szegények maradtak, mert becsületesek voltak, nem vitték semmire a világ szerint, mert igazat mondtak. Nem ismersz-e asszonyokat, akik vállalták a boldogtalanságot, mert tiszták akartak maradni? Nézz vissza a történelembe : mikor volt nagyobb II. Rákóczi Ferenc? Az ónodi országgyűlés hermelinpalástos barokk fejedelme a nagyobb ember, vagy a rodostói faluvég Királyi koldusa? A XVIII. század Európájában egyetlenegy fejedelemnek sem ragyog annyi dicsőséggel a koronája, mint a bujdosó Rákóczi elrejtett dicsősége. S a történelemből nem tudnál-e megnevezni nagy böjtölőket, szent koldusokat, akik leélték az életüket a nélkül, hogy egyszer jóllaktak volna, vagy valaha is vetett ágyban pihentek volna, de nagyságuk fénye nő a múló időben, pedig már régen nem emlékszik senki sem arra, kik voltak kortársaik közül a nagy élvezők, a habzsolók és a dózsölők. Nemcsak nem idegen ez a dolog, de meg kell mondanunk, hogy ilyen követeléssel nap-nap után eléállunk. Nem kívánjuk-e ezt meg ma is minden katonától, minden tisztviselőtől, minden családfőtől, minden hitvestől és minden anyától, hogy bizonyos esetben a halált válassza? Az áldozat, mint valami földalatti ár, átszűrődik, átzubog egész világunkon s ahol nem is gondolnád, búvó patakként dörömböl, mert az élet törvényéhez az tartozik hozzá, hogy meghalással szépítse és dicsőítse meg magát.
Ide kapcsolódik bele Pál apostol missziói beszédje. A nagy- pénteki evangéliom azt állítja : mindezt a meghalást nem lehet külön, egyedül, szétszórtan végezni el. A halálnak ez a csodálatos életalakító, életfelszabadító és élettermelő gyakorlata csak egy olyan személyiséggel való közösségben élhető meg, Aki maga hozta ezt a törvényt, keresztjében megvalósította, betöltésének tökéletes példáját adta s azóta is, mint a fő a tagokat, ihleti, kormányozza, egyesíti mindazokat, akik az életalakító halál eme nagy hadjáratában, százszor szent Szertartásában, királyi művészetében részt akarnak venni. A naponként meghalók, az életet feláldozók, a világot megtagadók nagy seregének élén Krisztus jár, a Halál Fejedelme, véres keresztjével a vállán. De amennyire lépést tart vele sereg, amennyire haladni tudsz te is vele az Ő céljai felé,változik át ez a menet az élet diadalmas seregévé, amelynek élén a feltámadott Krisztus, az Élet Fejedelme jár. A halál Fejedelmének vezetése alatt eldobod testedet, véred elfolyik, a kezed elszárad, virágod elhervad, kalászod, vetésed legázolódik s íme : az Élet Fejedelmének vezérlete alatt felöltözöd az ő dicsőséges alakját, orcádon mennyei rózsák szépsége sugárzik, kezed tele van az élet kalászainak nagy aratásával és sugárzik rólad az Ő dicsősége. Meghalni Krisztus nélkül is meg kell. Ez a halál lehet virtusos, vagy gyáva : mindenképpen egy sötét kút, amelybe végre is belezuhansz ; nagy loccsanás, néhány buborék, símuló gyűrűzés s vége van annak a furcsa kalandnak, aki voltál. De ha Krisztussal mindennap meghalsz és Benne mindennap megújulsz : e folyamatban lefizeted a bűn zsoldját s ígéretben már bírod az élet koronáját. Igaz, hogy életedbe nagy- péntek komorsága és árnyéka vegyül, de halálod tele lesz húsvéti örömmel és fénnyel.
A világ azt mondja : az élet alkalom a halálra, Krisztus azt hirdeti : a halál alkalom az életre!