A mindenség nyögése

Pál apostol elméjét csak két dolog foglalkoztatta: Isten és a lélek. Egész életét, minden gondolatát ennek a kettőnek értelme és viszonya kötötte le. Így aztán könnyen megeshetett vele, hogy megfeledkezett a hatalmas harmadikról: a világról. Alig van egynehány mondata, amelyben arról számol be, milyennek látja a világmindenséget. A felolvasott rész éppen ezek közül való; szűkszavú, de megrendítően új világszemlélet. Bölcsészet és ugyanakkor világköltészet is. Pál apostol hallja a mindenség nyögését, amellyel a rothadandó rabságából valami dicsőséges életre kíván megszabadulni.
Mi a baja a világnak? Hiszen Isten dicsőségben és tökéletességben teremtette. Igazság van abban a gondolatban, hogy a világ a lehető legjobb minden lehetséges világ között, mert Isten, aki legfőbb bölcseség, mindenhatóság és örök szeretet, rossz világot, tökéletlen világot igazán nem teremthetett nem is teremtett. A világ valami idegen ártalom folytán romlott meg, s ez az idegen ártalom nem lehet más, mint az emberi bűn.
Hogy tudom ezt szemléltetni?
Isten tökéletes világot teremtett tökéletes emberek számára. Ez a kettő egymást feltételezte és kiegészítette. A látható világot tehát befejezte és megkoronázta az ártatlan és tökéletes emberi élet dicsősége. A nagy mindenség ez után áhít, s ezzel éri el célját éppen úgy, mint ahogy a hős önnön arcában, szemében, egész személyisége kisugárzásában lesz valósággá és mutatkozik meg. Tökéletes világban a tökéletlen ember olyanforma, mint egy Apollo, akinek kiszúrják a szemét, vagy egy Athene, aki félkegyelművé vált, vagy egy Aphrodite, aki ragyás és nyomorék lett.
Éppen ez történt meg a világgal. Megromlott az, amiben betetőződött és célját elérte: az ember.
A világ tökéletesnek, szépnek és igaznak van ugyan teremtve, de tökéletessége és igazsága csak a tökéletes ember lelkében tükröződhetik. Akármilyen gyönyörű kép is torzzá válik, ha a tükör megromlott, elhomályosodott és félregörbült. Ezzel azt is megmondottuk, hogy miért nem látja az ember a világot olyannak, amilyennek Isten teremtette: igaznak, szépnek, tökéletesnek. Ez lélektanilag nagyon megérthető. Például a vihar egy rossz lelkiismeretben minden borzalom és riogatás forrása, nyugodt lélek előtt a legcsodálatosabb zsoltár. A születés a boldog és derült ember számára minden öröm lehetőségének és az élet minden dicsőségének a szent kútja; kétségbeesett ember számára minden nyomorúságnak átokverte forrása.
Ha tehát részeire akarjuk szedni, hogy mi torzította el a mindenség képét, azt találjuk : mindezt a bűn tette. A bűn homályosította meg értelmünket, úgy hogy csak töredéket tudunk látni, nem tudjuk felfogni a nagy összefüggéseket, s a legtöbb dolgot csak ellentmondásban tudjuk szemlélni és szemléltetni. Például életről, halálról, történelemről, természetről, s világunknak minden igazi nagy ajándékáról és tényéről merőben ellentmondó ítéleteket vagyunk kénytelenek mondani, hogy éppen ez ellentmondások árán a valóságot valahogy megközelíthessük. Az emberről azt kell mondanunk, hogy nagy és kicsiny, szent és aljas, isteni és állati lény. Az életről azt kell mondanunk, hogy öröm és bánat, átok és áldás, jutalom és büntetés.
A bűn megrontotta az ember és a mindenség viszonyát, s ezt a két dolgot, amit Isten egymásnak szánt, úgy ahogy az építész egymásnak szánja a tornyot és a csillagot, véglegesen szembefordította és egymás ellenségévé tette. Ez éppen olyan, mintha valaki egy almát kettévágna, s háttal fordítana egymással, s azt mondaná : legyetek újra eggyé. Az ember és az univerzum örök harcából nagy eredmények, győzelmek és alkotások származtak, s mindezt egy gyüjtőnévvel civilizációnak szokás nevezni, de ki tagadná, hogy éppen a civilizáció a nagy világromlások rejtegetője. Egyik vagy másik része aránytalanul kifejlődik és magasra nő, s akkor saját súlya alatt összeomlik és maga alá temeti az örök szerzőt: az embert. Nem láttuk-e éppen a legutolsó évek történetében, hogy akár a technikai, akár a gazdasági civilizáció, vagy akár az egyoldalú értelmi műveltség miképpen tornyosul fel az égig, lendíti ki egyensúlyi helyzetéből az egész emberi kultúrát, s irtózatos robajokkal miképpen dől össze egy-egy korszak.
Azután a mindenségnek az a célja, hogy az ember dicsőségét szolgálja, s az embernek pedig, hogy az Isten dicsőségét. Ha ez nem történik meg, értelmetlenné válik az emberi élet, nem tudjuk megmondani, miért születünk, miért szaporodunk és miért halunk meg. Akkor az életnek a ritmusa, a végesség korlátai közé szorított örök hódolás a végtelen előtt: értelmetlen, unalmas hullámverés lesz, néha egyszerűen elbírhatatlanul üres. Ha pedig az emberi életnek nincsen célja, nincs célja a természetnek sem, s egyszerre nem értjük, miért van egyáltalában élet, mi legyen értelmük a kegyetlen csillagoknak és a balgatagon özönlő fűszálaknak. Így lesz a mindenség jajgató malom: életből halált jár.
Azt hiszem, mindenki megérti azt, hogy e szemlélet következtében a mindenségben valami komor nyugtalanságot látunk elömleni; úgy érezzük, mintha hegyeket mállasztó fájdalom bujdosnék bolygóiban, csillagaiban, acélbordáiban, s hallani véljük, amint nyög a mindenség lázbetegen, megátkozottan.
Mind ennek súlya, maró mérge lassanként a mi lelkünkre ül. Minél inkább számbavesszük magunkat és világunkat, annál inkább látjuk, hogy a bűn nem tőlünk független valami, hanem bennünk lakozik, mint a mi személyes tulajdonságunk. Tulajdonképpen én vagyok a mindenkori bűnös ember, a mindenkori «én vagyok». Szép volna ez a világ és csodálatos volna ez az élet, ha én megláthatnám elrejtett isteni értelmét. Egyszerre minden megfényesednék, a homály kiderülne, a kérdőjelek eltűnnének. Nagyszerű volna ez a természet, ha nem kellene nekem mint üldözött vadnak könyörtelen hegyek, gyilkos pusztaságok és rám nem hallgató tengerek között bujdokolnom, csak vehetném annak, aminek Isten szánta: drága kertnek drága gyermeke számára. Nagyszerű volna ez az emberi művelődés, ha ember és ember között nem támasztana ádáz irígységet a kenyér, a hatalom, az élvezet, hanem éppen általam és bennem a művelődés a megtisztult szellemiségnek kisugárzása és testet öltése volna. Ha olyan természetesen és csodálatosan fakadna, mint a virág a fán, a lomb az erdőn. Fölséges dolog volna a művelődésnek különböző ága, eredménye, ha például a vallás csakugyan békességet teremtene az emberek között és Kain nem éppen az oltár előtt ütné le Ábelt. Ha a tudomány a valódi igazságot ragadná meg és az a kezében valódi szeretetté válna. Ha a technika abban volna leleményes, hogy csak Isten dicsőségét szolgálja és az ő gondolatait hirdesse, ha a művészet alkotásainak örök összhangját nem zavarná a művészek pörpatvarainak örökös lármája. Kibeszélhetetlen szépség rejlenék a szerelem teremtő örömében, ha nem volna paráznaság, vérbaj és prostitució és ha nem kellene Pál apostollal sírni a fölött : «akaratom van a jóra, de hogy véghez vigyem, nem tehetem, mert tagjaimban érzek egy más törvényt, amely rabul ád engem a bűn törvényének». Nagyszerű dolog volna a gyermekek megérkezése, ha bennük nem gonosztevők, gyilkosok, mordályégetők serege lepné el a földet, hanem angyalok szállnának le, hogy amíg itt e földön lakoznak, paradicsommá tegyék ezt a helyet. Csodálatos volna a halál törvénye, mert ez lenne a legboldogabb felszabadulás és átdicsőülés, ha nem volna gyilkosság, tetemnézés, feloszló hullákban nem keresnék a megétetett méreg nyomait.
Mindezeket összefoglalva, azt kell mondanom, hogy a világnak nincs más baja, mint az, hogy én olyan vagyok, amilyen vagyok. A mindenség nyögésének egyetlen oka az, hogy én a bűnnek rabja, részese, sőt forrása lettem. Én vagyok az oka annak, hogy a mindenség nem lehet olyan, amilyennek Isten teremtette; bűnöm nem az én magam ügye, csupán olyan belső kérdésem, amelyhez legfennebb környezetemnek van valami szava; íme mindenekfelett világalakító erő: a mindenséget teszi átkozottá, lázbeteggé és elhibázottá. Én állok az útjába annak, hogy a világ jó legyen, Isten műve befejeződjék, gondolatai célt érjenek, s a teremtett mindenségre ráhulljon a végleges isteni ámen.
A mindenség nyögésébe beleolvad az én személyes zokogásom s ez a kettő egy.
Itt a zordon gondolatmenet azonban egyszerre új fénnyel telik meg. Ha ennek az egész világmindenségnek ez az egyetlen baja, hogy én vagyok és olyan vagyok, amilyen: egyszerre megváltozhatik a világ, feloldódnék átka, elcsendesednék nyögése, ha én megszűnnék olyan lenni, amilyen vagyok és olyan lennék, amilyen lehetnék, amilyennek szánt és akart Isten. Ha engem valami hatalom újjászülne, átalakítana, megváltana: lehullana a világról a bilincs és céljához érne Isten művészi szándéka, a teremtett mindenség uralkodó alapeszméje.
Éppen az a csodálatos és az az észfeletti, hogy ez az újjászületés megtörténhetik. Megtörténhetik azért, mert ez Istennek a legnagyobb műve, legszentebb vállalkozása. Megtörténhetik azért, mert ágyát Isten megvetette, előfeltételeit biztosította, mindent megtett, hogy végrehajtható legyen. Ezért testesült meg az Íge, ezért halt meg és támadott fel Krisztus. Megtörténhetik azért, mert Isten Krisztus áldozatát elfogadta, engem igaznak nyilvánított, ingyen kegyelemből nekem adta azt, amit érdemből soha senki meg nem szerezhet: nekem adta halál és kárhozat helyett az életet és az üdvösséget. Megtörténhetik azért, mert Istennek a Lelke munkálkodik ezen a világon, különösképpen az emberi szívekben és naponként végzi ott a maga millió csodáját.
Mindazok, akik ma itt együtt vagytok és az Ígét halljátok, tudjátok meg, hogy Istennek teremtő és újjászülő lelke eddig is dolgozott rajtunk és ezután is csodálatosan dolgozni fog. Lehet, hogy még igazában nem is tudod, pedig már vettél valamit a lélek zsengéjéből. A virágcserép sem tudja, hogy benne mélyen megfogamzott egy mag, s elindult útjára néhány parányi sejt, de ezt a kezdeményt nem tudja visszaszorítani semmi, és egyszer megjelenik a virágnak és a gyümölcsnek dicsősége. Mi is vettünk a lélek zsengéjéből. Nagyon kicsi még bennünk, parányi rőzselángnál is kevesebb, de mélyen ég, egyre nő, vissza nem csinálható, s egyszer az égig fellobog.
Ha ez így van, mi lehet az egész életnek az alaphangulata? Nem lehet más, mint a felszabadító átmenet a romlásból a megújulásba, a rabságból a váltságba, a szenvedésből az örömbe.
Nem lehet más, mint az, hogy ma még sötétséget látok, de holnap nagyobb lesz a világosságom; ma még fáj és nyughatatlan a szívem, de közeledik felém a békesség; ma még érzem a testnek földhöz kötő és beszennyező súlyát, de bontogatom már szárnyaimat és tudom, hogy a magasságokban van az én otthonom; ma még nyughatatlan a szívem, de keresem és megtalálom az én Uramat és Megváltómat és Őbenne elpihenek.
Mindezt összefoglalva ádventnek nevezem, azaz olyan időnek, amelyik karácsony felé tart. Mindezt titoknak nevezem, amelynek közeleg a boldog megoldása, mindezt véres és könnyes vajudásnak nevezem, amiből boldog születés, diadalének harsan fel, mindezt az élet árnyékainak nevezem, amelyen átsugárzik a mindennapi reménység győzhetetlen fénye. Részletekben kapjuk, de biztosan kapjuk. Kálvin szerint olyanok vagyunk, mint a vaksötétben hazatartó ember, akinek kézilámpása soha tovább nem világít, csak éppen a legközelebbi lépésig. De ez a legközelebbi lépés mindig biztos és határozott haladás. Ha mindig megteszem, ha meg nem állok, ha el nem vágódom a sárban, vagy az alant zúgó vizekbe nem zuhanok: egészen bizonyos, hogy megérkezem.
Ez az ádventi hangulat tehát nemcsak az én ügyem, az én hangulatom, ez a teremtett mindenségnek az ügye, az ő hangulata. A világmindenség reszket és nyög azért, hogy én az Isten gyermeke legyek. Megváltatásom nemcsak az én ügyem: a teremtés helyreállításának a kérdése. Az én újjászületésem az a titokzatos összefüggés és átmenet, ami a teremtést összeköti a váltsággal. Teremtés a kezdet, váltság a vég, ami a kettőt egybekapcsolja, azt nevezheted mindenségnek, emberi életnek, de nevezd leginkább a saját ádventednek, amellyel örök karácsonyod felé tartasz. A reménység nem szégyenít meg.