Ha ezt a pár mondatot most fedezné fel az emberiség valami ősi tibeti kéziratban, vagy a Nílus felső folyásánál egy megfejtett sziklafelíráson, néhány hét alatt betelnék vele az egész emberiség élete, minden újság erről írna, a mozgó- színházakban ezek a mondatok égetnék bele mély jelentésüket a csodálkozó emberi lelkekbe, nagyvárosok fényplakátjai ezeket vetítenék óriás tűzfalakra, vagy írnák a sötétlő égre. felfedezné az ember, hogy Isten szól ezekben az Igékben és igazsága olyan egyetemes és mély, hogy soha meg nem csorbulhat és soha javításra nem szorul. Azt mondanák és méltán mondanák, nem lehet sem égen, sem földön nagyobbat gondolni az ember hivatásáról, nem lehet jobban és végérvényesebben megfelelni arra a kérdésre, milyenek legyünk?
Pedig nagyon egyszerű, ami ezekben a sorokban foglaltatik. Kis galileai parasztházat kell elgondolnunk, amilyenben kétezer esztendővel ezelőtt laktak a genezáret-parti halászok, földmívelők, kisiparosok. A beduinok és felláhok ma is ilyenekben laknak. A szobában nagyon kevés bútor van, mert kell a hely az embernek, a népes családnak és sokszor a leg
féltettebb háziállatoknak, melyekkel bizony együtt laknak. A sarokban áll egy faoszlop, ahová estenként felteszik a mécsest, hogy gyermek vagy állat ne verje le, lángjánál meg ne gyújtsa magát. A mécsest agyagból maguk a lakók csinálták. Tízezerszámra kerül ki ilyeneknek a törmeléke a kis- ázsiai ásatásokból. A mécsest nappal nem oltották el, mert nehezen lehetett volna tüzet kapni, hogy újra meggyújtsák, s hogy az égve hagyott mécses kárt ne okozzon, vékával leborították, e lefordított súlyos faedényen nyugodtan ülhetett a gyermek vagy felnőtt, mert a láng benne kárt nem tett.
A tűzhely mellett volt a fából faragott sótartó, amelyben a finom só fehérlett. Drága jószág volt a só, s éppen ezért szegény emberek sokszor a tópart fehér homokjával keverték. Bizony sokszor több került a homokból a kelleténél, az első esős időre fehér sárrá változott a só, amellyel nem lehetett semmit sem kezdeni, ki kellett dobni az udvarra. Az ilyen hajlékok lakói minden évben serdülő koruktól kezdve elmentek Jeruzsálembe, s ott látták a hegyen épített várost, amint templomával, mint egy csillogó koronával, uralkodik az ő egész világuk fölött. Ez a hegyen épített város, akármerre mentek, útjukba állott, ez volt életük célja és legnagyobb élménye, ez volt az Isten jelenlétének és valóságának kőbe épített kezessége és bizonysága.
Ilyen lakások és ilyen emberek között járt az Embernek Fia, aki azért jött, hogy Isten legnagyobb titkát közölje velünk; ezek között az emberek között, s ilyen hajlékokban merült fel a nagy kérdés, az örök kérdés, amiért Jézus jött: milyenek legyünk? S Jézus ezekre a tárgyakra mutatva, felelt az örök kérdésre: mint a fény, mint a só, mint a hegyen épített város.
Mint a fény. Mennyi elmélet termett már a világon annak a titoknak a megmagyarázására, hogy mi a fény? Mondották finom anyagnak, mondották valami minőségnek, mondják mozgásnak és energiának. Akármit helyettesítünk be a fény fogalma alá, a Krisztus tétele örökre igaz marad: légy olyan, mint a fény. Azt hiszem egy életnek nem lehet nagyobb hivatása, mint hogy világosság legyen, közelében az emberek tisztábban és jobban lássanak, felismerjék a dolgok helye arányait és igazi képét. Nem lehet nagyobb hivatás, mint tájékozást nyújtani tájékozásra szoruló embereknek. Gondold el, lehet-e nagyobb dolgot mondani egy emberről, mint azt: megérkezte olyan volt korszakára nézve, mint egy hajnalhasadás; eltávozása olyan volt, mint egy megrázó naplemente. Lehet-e találni embert, aki olyan nagy, hogy ez a kép nem meríti ki egész nagyságát? Viszont lehet-e egy ember olyan kicsi, hogy ne válhasson fénnyé, legalább is egy sugárrá az élete? Hiszen egy meg nem született gyermek is lehet már hónapok boldog mosolya, hiszen egy elaggott és alig verő anyai szív is lehet sok-sok ember számára a hunyó fénynek ellobbanó mosolya. Mennyire lehet fény egy ember, ha bölcs tanácsot tud adni, mennyivel inkább, hajó példát tud mutatni. Milyen nagy kérdése a fénynek az, hogy nemcsak világosság, hanem melegség is, és lehet-e szebb méltatást mondani egy lélekről, mint azt: úgy suhant át a világon, mint egy meleg szellő, úgy olvasztotta a szívek zúzmaráját, mint a tűzhely áradó melege, úgy hevítette át országok tavasztermő földjét, mint az Óceánnak egyik meleg árama? Nem hiszem, hogy lenne olyan kis cselédleány, akinek egész lénye naggyá és hősiessé ne válhatnék abban, hogy ő is egy házi tűzhely fényét és melegét növeli. És nem hiszem, hogy az emberiség legnagyobb hőseire lehetne mondani nagyobbat, mint azt: korszakokat és nemzeteket szíveikkel vagy a szavukkal átmelegítettek.
Olyanok mint a fény. A fényt még az is jellemzi, hogy nem önmagáért van, hanem másokért. Mindenki látja őt, ő maga magát nem látja. Nem uralkodik, hanem szolgál és ebben a szolgálatban emésztődik fel a lénye. Fény az, ami szeret meghalni, aminek szent hivatása, hogy másokért éljen, fény lesz mindenből, ami megtagadja magát, elemészti magát, egy szóval: szolgál.
Ne csak fény, hanem só is. A fény ráhull a tárgyra, de a tárgy nem tudja magával vinni a fényt. Kikerül a köréből és elmerül a sötétség örök hullámaiban. Azért kell a másik kép: a só képe. A só, amely együtt megy a tárggyal, eloszlik benne, felolvad benne. Nem lehet úgy sózni, hogy a só halmazállapotában megmaradjon; csak akkor teljesíti feladatát, ha elmúlik, ha felolvad, ha meghal. Megdöbbentő dolog járni például a marosújvári sóbányáknak fölséges termeiben. Föld alatt kivájt bányakatedrálisok ezek, amelyeknek gótikus ívei alatt, oszlopcsarnokai között, kórusain és kereszthajóin át sókristályok tömkelegé van felhalmozva. Ezek innen kikerülnek, elkeverednek millió meg millió kenyérbe, ráhullnak millió meg millió tányérra, húsra, főzelékre. Csodálatos módon feloldódva bejut embereknek, állatoknak a vérébe és meleg lüktető élet áramlik tovább millió meg millió szíven. Meg kell halniuk, hogy szolgálatukat elvégezzék. Szétomlott milliárd és milliárd sókristály óvja, ízesíti, védi az életet és vívja a harcot rettentő pusztulások baktériumseregével szemben.
Ez a nagyszerű kép a keresztyén ember élethivatását ábrázolja. Milyen legyek? Mint a só. Ne lássanak, de érezzék, hogy vagyok. Úgy keveredjem el a világba, hogy a világot megtartsam, megőrizzem, megízesítsem. Óceánok partjain, ha sétál az ember és nézi a hullámok játékát, az ajakán finom sót érez, a szemüvege sótól lesz ködös, áthat a ruhán, áthat a lelkeken a só. Az igazi keresztyén ember élete így hatja át életünket és kultúránkat. Belekerül a csókba, a nászba, a gyermekszülésbe, a csecsemő táplálásába, a katonák pihenésébe és rohamába, a tudós agymunkájába, a művész látásaiba, mindenhová belekerül az élet sava. Az a tény, hogy voltak a világon szentek, hívők, mártírok, hősök, boldogok, nagy elbukók és nagy győzedelmesek, akik külön életstílust éltek, akik lelkiismeretűnkből szólalnak meg, törvényként vesznek körül: magasabb öntudatot adnak és saját magunkkal szemben is megvédelmeznek. A nemzeti élet sava mártírjainak hősi halála, a családi élet sava az anya és az apa ön megtagadása, a jövendő sava a jelenlegi ifjúság ideálizmusa, ennek a világnak a sava a hívő lelkek ereje, élete. Milyenné legyünk tehát? Mint a só.
A sónak el kell rejtőznie, fel kell oldódnia, hogy hatása legyen. Tulajdonképpen megmarad a só, ha felolvad is, csak elrejtőzködik. A keresztyénségnek van egy ilyen alázatos és rejtőzködő munkája, közvetett szolgálata. De ezzel munkája nem merül ki. Van egy másik szolgálata is, amelyik kihívó, amelyik mellen ragadó, dacos, a hegyen épített város mondhatatlan kényszerűsége. Tudniillik, hogy nem rejtőzködhetik el. Akár ellenség jön, akár jó barát jön, a hegyen épített város ott marad a helyén. Földrengés elől nem szaladhat meg, cikázó villámok elől nem búj hátik el, mindent kibír, mindent elhordoz, levonja léte nagy következményét, következményét annak a sorsdöntő ténynek, hogy ő van. Ügy-e, emlékeztek reá, hogy a keresztyénség mennyire el tudott rejtőzködni akkor, amikor kitört a világháború? Sehol, de sehol megtalálni nem lehetett. Ugye, emlékeztek arra, hogy a keresztyénség mennyire elrejtőzködött akkor, amikor itt az antikrisztus ütötte fel a maga vörös királyi sátrát? Ugye, látjátok azt, hogy a keresztyénség mennyire el tud rejtőzködni a nagy szociális nyomorúsággal, gazdasági válsággal szemben? Mennyi az éhes ember, mennyi a munkanélküli s nem tud segíteni a keresztyénség; ködbe borult a hegyen épített város, kapui zárva, ablakai kialudtak. Óh, a keresztyénség nemcsak szelíd szolgálat, mint a fény, nem is magát felolvasztó áldozat, mint a só: a keresztyénség kihívás és hadüzenet: hegyen épített város. Messze ragyogó hatása annak az igazságnak, hogy mik vagyunk, mivé akarunk lenni és készek vagyunk
ennek a nagy ténynek és nagy célnak minden következményét hordozni.
De hogy lehetsz fénnyé, hogy lehetsz sóvá, hogy lehetsz hegyen épített várossá? Magunktól semmi esetre sem. A fényt nem mi termeljük, a só nem mi vagyunk, a hegyen épített város ereje és dicsősége nem belőlünk származik. Mi annyiban lehetünk fény, amennyiben krisztusi elementum él az életünkben. Annyiban vagyunk só, amennyiben az ő élete felolvad mibennünk és annyiban vagyunk hegyen épített város, amennyiben alázatos tégladarabbá tudunk válni abban a láthatatlan dómban, moly az igazi hegyen épített város: az Ő dicsőséges teste. Krisztushoz hasonlítani, belőle élő darabot közölni ezzel a világgal, őt felöltözni és kiábrázolni, ez az életnek nagy parancsa és lehetősége. Minden evangéliom sarkpontja ez. Isten akarta, hogy ez legyen. Ez minden optimizmusnak a forrása, innen ered minden üdítő korty, itt hímezik minden vigasztalásnak párnáját és itt szűrik minden biztatásnak tüzes borát, ez a közelgető karácsony, az ajtón kopogtató Krisztus, mind nem egyéb, mint mód és út arra, hogy mi olyanok legyünk, mint a fény, mint a só, mint a hegyen épített város.
És ha kételkedő vagy ellenséges világból újra felvetődik a kérdés, hogy melyik vallásnak van igaza a sok közül? Igaza van-e egyáltalában a vallásnak, van-e Isten és el lehet-e hozzájutni? Erdemes-e hinni Istenben, és ha érdemes, lehet-e? Minderre a kérdésre fölei a keresztyén hitvédelem summája, a legnagyobb bizonyság és a drága pecsét: úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei atyátokat. A keresztyén élet, a diadalmas igehirdetés, a lelkeket foglyul ejtő örök misszió Igéje ez!