Ebben a két kifejezésben nemcsak két különböző tevékenység, hanem két különböző lelkűiét foglaltatik. Képzeljünk egy embert, aki mindig csak válogat és sohasem választ. Ez az ember tele van kritikával, finnyássággal, mégis üres, unott, minden jóra képtelen lélek. Viszont az, aki választ: dönt; eljegyzi magát egy dologgal vagy üggyel, eggyé válik vele és ez a frigy többé el nem szakítható.
Ilyen lelkiállapotra céloz a felolvasott Ige is. Jézus azt a nemzetséget, amellyel szemben áll, játszó gyermekekhez hasonlítja, akik válogatnak, de nem választanak. Egy boldog gyerekcsoport, mindent elkövet, hogy megnyerje őket a legfőbb ügynek, a legnagyobb örömnek, hiszen a játék a gyermeki élet legkomolyabb és legszentebb munkája. Egyszer lakodalmas játékot játszanak, vidáman zeng a síp, táncra perdülnek a könnyű lábak, de finnyásan és válogatósán öl a másik csoport és nem akar lakodalmat játszani, mert nagyon vígnak találja. Azután temetést játszanak, szomorúan zendül föl gyászoló ének, szertartásosan élik át az ölet legmélyebb, legmegrázóbb liturgiáját, de a kedvetlen csoport nem vesz részt ebben a játékban sem, mert igen szomorúnak találja. Aki miatt kimaradnak a játék élő egységéből, az élei és halál nagyszerű drámájából, s útszélen, kapu alján, hidak karfáján válogató, kötekedő, sértődött madarakként gubbasztanak és porolnék, míg jön a halál szele s elsöpri őket, mint a perjel.
Jézus ezt a jelenetet a keresztyénséggel szemben való magunktartásának örök képéül állítja elénk. A keresztyénség is boldog, elfoglalt gyermekek egész életét betöltő fölséges közösség és foglalkozás. Egyszer vidám öröm, zengő himnusz, az élet megáradó mámoros lakodalma, máskor szomorú, komor temetés, sírba helyezése sok szépnek, kedvesnek, elszakadás a világ örömeitől, önmagunk és nyomorúságunk fölött jajgató lamentálás. És a finnyások válogatnak, nem kell nekik sem a keresztyénség mámoros öröme, sem a keresztyénség komor gyásza ; kifogásolják vidámságát, gáncsolják szomorúságát, s emiatt mint elkárhozott lelkek kívül maradnak azon a keresztyénségen, amely mindig temetés és mindig lakodalom. Ne válogassunk, hanem válasszunk, ez az igazság három távlatot tár elénk.
I.
Először azt, hogy a keresztyénség ellen emelt kifogásainkkal önmagunkat ítéljük el.
Fontos dolog, hogy élénken magunk elé idézzük azt a helyzetet, amelyben Jézusnak ez a példázata kelt. Júdeábán egyszerre jelenik meg két próféta: az egyik Keresztelő János, a másik Jézus. Keresztelő János az Ószövetségnek betetőzője és csúcsa, legnagyobb a próféták között. Alakja zordon és fenyegető, csupa vád és bűnbánathirdetés. ítéletről és megtérésről beszél, azt kiáltja, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett, töredelemre hívja a megdöbbent lelkeket és megkereszteli őket. Alakja csont és bőr, ruhája teveszőr, eledele sáska és erdei méz, lakása a puszta, szava korbács, a legrettentőbb bűnbánati jaj egy gonosz és elfajult nemzetséggel szemben.
Vele szemben ott áll Jézus, aki csupa irgalom és szeretet, aki megbocsát mindenkinek, betér a bűnösökhöz és a vámszedőkhöz, felemeli a parázna nőt, meglátogatja Zakeust, s lényéből fölséges öröm sugárzik, mert Ő a Vőlegény s körülötte egy mennyei lakodalom jókedve sugárzik bele a világba.
A finnyások nemzetsége pedig nem fogadja be egyiket sem. Kiengesztelhetetlen ellentétet lát közöttük, de a két ellentét közül egyikhez sem tud csatlakozni. Jánosról azt mondja: ördög van benne, Jézusról pedig azt: nagyétű és iszákos.
Pedig János és Jézus ellentéte nem egymást kirekesztő, íme János nemcsak elismeri Jézust, hanem magát a Vőlegény barátjának nevezi. Megvallja, arra sem érdemes, hogy az ő Urának saruját oldja meg. Elismeri benne a Mást, az ég küldöttjét, az Istent. Ő vízzel keresztel, Jézus Szent Lélekkel, ő a bűnbánat embere, Jézus a kegyelemé. Benne a lelkiismeret szól, Jézusban Isten irgalma. Benne az foglalódik össze, ami a keresztyénségben, mint földi elem legmagasabbra emelkedhetik: a magát vádoló töredelem; Jézusban az válik testté, ami Istenből leszáll hatott egészen közénk, s benne egy más, mennyei világ érinti meg a föld porát. Olyan a találkozásuk, mint mikor a hegycsúcsra leszáll az ég követe, a sugárzó felleg. Ég és föld találkozik benne. Viszont Jézus is elismeri Jánost és legnagyobbnak nevezi a próféták közül, isteni méltóságától magát megüresítve, beáll a bűnbánók közé Ö, a szent és felveszi a János keresztségét, hogy művét egybekapcsolja a János kezdeményezésével és felmutassa a kettőjük között levő örök isteni egységet. Ezzel azt mutatja, hogy a Jézus művének földi kapcsoló pontja a János műve: az ő válságának nincs kezdete a János keresztsége nélkül, de ugyanakkor megmutatja azt is, hogy a Keresztelő János művének nincs koronája és kivirágzása az ő műve nélkül. Üdvösség nincs bűnbánat nélkül s a bűnbánat meddő — váltság nélkül. Tehát János és Jézus nem ellentétek, hanem azon egy kijelentésnek két oldala, az Ó- és Újszövetség, a törvény és a kegyelem, a bűnbánat és az evangéliom, az erkölcsi szigor és az újjászületett lélek mámoros, feltétlen isteni szabadsága.
De ebből az is következik, hogy a kettő közül nem lehet csak az egyiket elfogadni, sőt, vagy mind a kettőt elfogadjuk, vagy mind a kettőt visszautasítjuk. Vagy választunk, de akkor mind a kettőt, vagy válogatunk, de akkor mind a kettőt finnyás gyerekekként eldobjuk magunktól. Ezzel pedig önmagunkat ítéljük el: kirekesztettük magunkat az új és igaz élet közösségéből.
II.
A keresztyénség ellen emelt kifogásunkkal nemcsak önmagunkat ítéljük el, hanem új bizonyságokat adunk annak örök igazsága mellett.
A keresztyénség, mondják sokan, akik hajlamosak a szabadságra, akik szeretik az örömet, akik állandó tavaszban szeretnek élni, a mindenkori renaissance-hangulatú emberek: a keresztyénség hideg, kemény, a bűnt túlozza. E földet siralomházzá változtatja át, kiöli belőle a szépséget és az emberi örömöket. Sötéten fokozza Isten szentséget, haragvó, bosszúálló Istennek rajzolja, az ember elé betölthetetlen erkölcsi feladatokat ír, s ezzel vagy képmutatókat, vagy rajongókat nevel. Az egész görög világ, a mindenkori esztétikai vallásosság, a renaissance nagy életmű vészei, a jelenkor sok vidám boldog embere, nagy egyértelműséggel hajtogatják ezt.
De kérdezem, mi lenne a keresztyénségből, ha nekünk kellene megállapítani, milyen mértékig legyen Isten szent? Lehet-e alkudozni a bűnnel szemben és némelyeket elfogadni, némelyeket pedig nem? Szabad-e nekünk kompromisszumokat kötni a szent és igaz Isten nevében ezzel a világgal szemben? Nem az következnék-e ebből, hogy egész keresztyénségünk szomorú megalkuvássá, ötven százalékos kiegyezéssé torzulna? Ha nekünk jogunk van Isten követeléseit leszállítani. annyira leszállítjuk, míg képesek vagyunk betölteni azokat. Ha pedig kényelmesen betöltöttük, s már nincs mit betöltenünk, mégis megjelenik az érdem gondolata, Istennel szemben jogi álláspontra helyezkedünk, társai leszünk Istennek. osztozkodó, pörös társai. De egy hozzánk lehúzott Isten többé nem Isten, nem az a parancsoló, szuverén úr, aki ellentmondás nélkül követel, s aki lelkiismeretünkben az ő szent akaratának megalkuvást nem tűrő igazságát hirdeti. Istent megcsúfoljuk és elveszítjük.
Nem, nekünk tudnunk kell, hogy Isten szent, lénye égő tűz, Ő örök ellensége a bűnnek, törvényét egészen be kell töltenünk, bár egészen betölteni hihetetlen, mert éppen ezáltal jutunk oda, ahova Pál a Római levél 7. részében: „Akaratom vagyon a jóra, de azért nem az! cselekszem, amit akarok, hanem a gonoszát cselekszem, amit nem akarok. Gyönyörködöm az Isten törvényében belső ember szerint, de látok egy másik törvényt, az én tagjaimban, amely ellenkezik az elmém törvényével és rabul ad engem a bűnnek. Óh én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” Csak így, ezen az egyetlen úton, a csupa szentség, csupa parancs és csupa követelés Istennel szemben, jutok arra a nagy meglátásra, egy teljes összeomlás végén: nem, nem segít más semmi rajtam, csak a teljes irgalom és az örök kegyelem, amely ajándékul és ingyen adj Krisztus érdeméért nekem a bűnbocsánatot és az örökéletet.
Másik oldalról kifogásolják a keresztyénséget azért, mert túlságosan kedvez az embernek. Nietzsche könyveket írt arról, hogy a keresztyénség szolgaságba, lágyságba hajtja az embereket és a juhnyájak morálját hirdeti. Lehetetlennek tartják, hogy a megtérő lator egy perc alatt eszménnyé, hőssé váljék. Betegeket, bénákat, sírókat, gyengéket, egy ügyünket támogatni nem egyéb, mint megakadályozni az erősek, kegyetlenek, kiváltságosak győzedelmét. Gyöngeségnek mondja, hogy a parázna asszony a szentség glóriájával távozzon el alabástrom-szelencéjének feltörése után. Igazságtalanságot látnak abban, hogy a nap első órájától dolgozó szőlőmunkás ugyanannyi bért kapjon, mint a tizenegyedik órában jelentkező társa. Igen sok a kegyelem a keresztyénségben!
Ne sokalljuk, próbáljuk meg elgondolni azt a keresztyénséget, amelyikben kevesebb volna a kegyelem. Mi lenne akkor az Isten irgalmából, ha mértékét mi állapítanék meg; milyen tenger lenne az, amelyet parányi tégelyeikből a patikáriusok hordanának össze? Tudna-e rajtunk segíteni egy olyan kegyelem, amelyik feltételes, amelyik részleges, amelyik mérsékelt? Nem szűnne-e meg kegyelemnek lenni az a jóság, amelyik nem teljes és nem ingyen való? Hiszen akkor újra ott lennénk, hogy a törvény betöltése, az érdem és a jog döntene üdvösségünk felől! És milyen üdvösség volna az, amelyet mi szereztünk meg és nekünk kell megtartani. Mi lett volna a tékozló fiúból, ha a kapuban édesatyja alkudozni kezd vele, Zakeusból, ha fele aranyát és fele bűnét megtartja, Pálból, ha megmarad félig Saulnak? Mi lett volna velük, ha csak részletekben lett volna hozzájuk kegyelmes az Isten? Lehettek volna-e mássá, kerültek volna-e egészen új helyzetbe? Milyen tavasz lenne az, amelyik mellett még öt-, hat-, tízfokos hideg van éjszakánként? Milyen gránátalma, vagy szőlő lenne az, amelyikben még van nyolcvan, kilencven százalék a vadalmából, vagy az egresből? Milyen harmónia kelne ott, ahol csak némely hangszer, s az is megközelítően volna egybehangolva? Nem, mivel a világ teljesen megromlott, teljes kegyelemre van szüksége. A keresztyénség boldog lakodalmába csak akkor érkezünk meg, ha régi emberünk temetési szertartását végre hajtottuk és régi emberünket csak akkor temethetjük el, ha meghívást kaptunk az ingyen kegyelem királyi pecsétjével e lakodalomba.
III.
Választani és nem válogatni. Ezt bizonyítja a gyakorlati élet is. Alapigénk azt mondja, hogy a „bölcseség igazoltatók az ő fiaitól.” Akár a válogatás, akár a választás bölcsessége az ő fiaitól igazoltatik.
Pilátus válogatott, neki Krisztus nem kellett és összetört élete igazolta az ő dicsőségét. Júdás finnyás volt Krisztussal szemben: kifogásokat emelt ellene, hibákat talált benne és azt akarta, hogy ezek a hibák eltöröltessenek. Bölcsességét igazolta elgázolt élete, midőn kivitték a „Vér temetőjébe”. Annyi meg annyi ember válogatott az Isten által elibük tárt nagy lehetőségek között és a végén kimaradt a halál és élet, az életté váló halál szent közösségéből. Millió meg millió lélek kárhozott el azért, mert nem tudott dönteni, nem tudott választani. Egy életen át válogatott spekulációk, konfessziók, ideálok között, s a végén üres szívvel, feldúlt lélekkel örök halálnak martaléka lett. Ma is hány ember van, aki válogat Isten feléje nyújtott eszközeiben; áll a keresztúton és örökre ott marad, mint egy megtestesült árnyék. A kálvinizmusból ezt nem szereti, a római katholicizmusból azt kifogásolja, venne egy csipetet a teozófiából, néha eljár a szeánszokra, közben olártt szentel a házában pogány istenek életművészete számára. Nincs-e olyan kálvinista, aki kifogásolja a predestinációt, vagy a Krisztus istenségét, aki szakítani akar a puritánizmussal és pietizmusnak bélyegzi az imádkozást és a bibliaolvasást? Minderre rámegy a lelke, belső békessége, örök élete. Rámegy azoknak öröme, akiket legjobban szeret a világon. A bölcsesség igazoltatik az ő fiaitól. Tanácstalan, unott, kapkodó, finnyás és kedvetlen lelkek, tulajdonképpen egy közöttünk járó Pokol elkárhozott lelke, az a ti bűnötök, ami a Jézus példázatában a gyermekeké: nem tudtok beállani a keresztyénség fölséges temetési menetébe, amely átváltozik lakodalmas sereggé.
A bölcsesség igazoltatik az ő fiaitól; igazoltatik a választás bölcsessége is. Krisztus volt a bölcsesség, s az ő élete volt ennek legnagyobb igazolása. Nézzétek, egész élete egy nagy temetési menet: mikor megszületett, akkor lépett rá a Golgota útjára és soha sem tett egyetlen lépést sem, amellyel ne jutott volna közelebb a pálya végén sötétlő kereszthez. Magányos, elhagyott, szenvedő és lemondó volt. Útja lefelé vezetett, egészen a poklokra szállás kapujáig. El tudom képzelni életét, mint a világ legfájdalmasabb, eget és földet betöltő temetési indulóját, amelyben a mennynek és földnek minden fájdalma, panasza, tragikuma a Golgota szomorúsága zúg. De ugyanakkor Ö volt az egész világnak legboldogabb, legvidámabb lénye, az élet koszorús fejedelme, a nászra induló Vőlegény. Mindig csak adott, ajándékozott, megbocsátott, útján öröm fakadt, lába nyomán virág nyílt, körülötte mennyei tavasz illata terjedt, csodái termettek és úgy ment végig a földi életen, mint a testté vált Lakodalmas Öröm.
Ez a bölcsesség igazoltaték az ő fiaitól. Mindenki, aki őt választotta és aki mellé állt, két nagy szertartásban vett részt. A földi élet eltékozlásának, az óember megöldöklésének, a világ eltemetésének fölséges temetési szertartásában. Ezért az ő hívei komorak, fenségesek, szentek és zordonak. De ugyanakkor hívei lakodalmas nép: az öröm hadserege, az üdvnek fölséges hadjárata, a békének, a nyugalomnak, a reménységnek népe, akiknek lelkük mélyén, vérpadokon és gályákon, cirkuszokban és börtönökben kinyílik egy olyan virág, amelyre Isten gondolt akkor, amikor teremtette a földet cserépedényül e virág számára. Csak bátran tovább, akár az öröm, akár a lemondás, akár a törvény, akár a kegyelem ragad is meg. Akár a temetési, akár a lakodalmas menetbe lépsz is be. előbb tudd meg, hogy ez a kettő egy. Életed legnagyobb ténye dőlt el; finnyás válogatás helyett választottál magadnak életet, győzelmet, örökkévalóságot, s élő és diadalmas apológiája vagy a te Uradnak, az igazságnak és a bölcsességnek. A Bölcsességnek, aki reád tekintve, utad végén így szól majd hozzád: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.