Egy magyar költő egyszer azt mondotta, hogy az élet csak hangulat. Ez annyiból igaz, hogy az életnek fontos velejárója a hangulat s jobban alakítja a hangulat az életet, mint az élet a hangulatot. A hangulat röpke természetét nem lehet meghatározni és nem lehet leírni. Akkor sem, ha a szívünkbe ér, akkor sem, ha a műalkotásokat, vagy az élet különböző jeleneteit lengi körül. Annyit, tudunk róla csupán, hogy a hangulat alapérzéseinkből összetevődő, megfoghatatlan, mégis uralkodó lelki tünemény. Csodálatos természete abban tetőződik be, hogy akaratunk és ügyeskedéseink felett áll, nem lehet, parancsolni, vagy kikényszeríteni, csak ébreszteni lehet. Akinek a szíve fogékony rá, a személyekből, helyzetekből, vagy tárgyakból sugárzó hangulatot újra átéli. És az átélésben maga is foglyul esik a fölötte elhatalmasodó hangulatnak. Vidám társaság mosolyogni késztet, temetési menet, vagy gyászmenet fájdalommal tölt el. Templomokban ünnepi érzés járja át a szívünket és egy-egy ismerős, kedves tájék álmodozásba ringat.
Minél erősebb egy egyéniség, hangulatát annál inkább át tudja vinni másokra. A világnak legerősebb egyénisége Jézus Krisztus, nemcsak örök igazság, örök jóság és szépség, nem csak testté lett Ige, hanem élő, hódító, isteni hangulat. Hatalmába akkor jutunk, ha melléje állva, átéljük Jézus alapérzéseit.
Erre a célra legalkalmasabb Ige a Bibliából most elolvasott néhány vers. Azt lehet mondani, hogy a Jézus hangulatának örök és tiszta ábrázolása ez a szívéből kicsorduló ömledezés. A nélkül, hogy feldarabolnám vagy skatulyáznám, négy vonatkozását, négy húrnak a hangját különböztetem meg benne. Beszélek tehát Jézus alapérzéséről, amely feltárnád és kicsap belőle az élet négyféle dimenziójában: Akkor, amikor felfelé néz, amikor befelé tekint, amikor szeme kifelé pillant, végül, amikor tekintetét lefelé irányítja.
I.
Mikor Jézus felfelé néz, szívét betölti az áhítat és imádat alapérzése. Halkan, de felejthetetlenül szólal meg ez az alapérzés a felolvasott Igében: „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú. Jézusra nézve Isten olyan realitás volt, mint reánk nézve az öntudat ténye. A Fiú Isten egyszersmind tökéletes ember is volt s embersége hordozta, átölelte és tökéletesen bírta az ő istenségének titokzatos lényét, amely egy volt az Atyával. Jézus úgy tudott Istenről, mint ahogy mi tudunk önmagunkról. Úgy látta, úgy ismerte, úgy elmerült benne, mint ahogy mi látjuk, ismerjük önmagunkat és elmerülünk önmagunkban. Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú. Ebből a hirtelen, szinte boldog zokogásként kitörő felkiáltásból az csendül felénk, micsoda öröm, micsoda élet, micsoda gazdagság, micsoda kincs ismerni Istent, az Atyát! Ha ti tudnátok azt, hogy milyen az Isten, ha ti igazán ismernétek, hogy 0 mennyire van, milyen erős, milyen igaz, milyen jó, óh, ha ti valaha megéreznétek azt a végtelen ünnepi boldogságot, melyet az istenismeret jelent a hívő lélek számára! A Heidelbergi Káté az élet egyetlen céljául az Isten ismeretét vallja. Szentek, hitvallók és a kijelentés nagy bizonyságtevői a túlvilági üdvösség teljességét a tökéletes istenismeretben látják. Nem lehet azt szóval kifejezni, hogy ez az ismeret milyen boldog kielégülés, milyen hatalmas bírás, milyen ujjongás megoldódó titkok felett, milyen szépségnek és dicsőségnek a látása. Valamit megérzékültethetne ebből az a földi tapasztalás, ha vakot látnánk, aki szeme világát visszanyeri; süketet, aki egy szimfónia közepén egyszerre hallani kezd; felébredőt, aki pusztaságon aludt el és szeme paradicsomkert közepén nyílik ki; de mindezek csak homályos képek ahhoz az óriás életérzéshez képest, amit az Isten ismerete nyújt. Olyan nagy és dicsőséges ez, hogy Isten keze nem is engedi meg a szemtől-szembe látást egyszerre elérnünk, hanem egy életen át nevel erre a lényre, a kijelentés lámpásával szórja utunkra annak dicsőségét és a halál árnyékának völgyén visz által, hogy megérjék a lelkünk a beteljesedés boldog pillanatára.
Lehajtott fejű, szomorú, árva testvéreim, nem halljátok ezt az égi harangszót, ezt a bíztató kürtzengést: óh, ha megtudnátok, ha megtapasztalnátok, kicsoda az Isten! Milyen jó, milyen szent, milyen dicsőséges és áldott! De jó, hogy valaki tökéletesen ismerte őt s róla nekünk üzenetet hozott! De jó, hogy ővele részt kérhetünk ebből a látásból! Micsoda öröm az, hogy ö meg akarja nekünk jelenteni és meg is jelenti és szüntelenül csak azt jelenti, hogy kicsoda az Isten!
II.
Jézus alapérzésének második húrja akkor zendül meg, amikor ő befelé néz. Ez az érzés egy ébredő öröm: a hála. Azért ébredő öröm, mert benne egy eltűnő fájdalom szemünk láttára változik legnagyobb örömmé. „Hálái adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek meg jelentetted.” Jézus azzal a mérhetetlen örömhírrel állott az emberek elé, hogy Isten bűnbocsátó Atya, megváltó szeretet. Odaállott valami olyan édes sietséggel és lerendezéssel, mint ahogy a maratoni futó hozta meg a halálfélelmek között rettegő népnek a győzelem hírét. Azt várta, hogy felujjongjanak az emberek, eget, földet egyszerre töltsön be a meglepetés és a jó hír hallása felett az örömnek a kardala. E helyett mi történt? Az emberek nem figyeltek rá, idegenül és hidegen nézték Krisztust; megcsóválták a fejüket és tovább mentek. A bölcsek, a nagyok, a hatalmasok tudomást sem vettek róla. A császár és a prokonzul, a főpapok és írástudók, mindazok, akik a világ csúcsain éltek, rá se hederítettek, vagy gyűlölni kezdték. Ha Jézus csak ember lett volna, olyasvalami történt volna vele, mintha valaki teljes erővel rohan le egy lejtőn és az aljban beleütközik egy gránitsziklafalba. De nem ez következett be. Bekövetkezett az, hogy a bölcsek, az értelmesek, a nagyok nem értették meg őt, de a kisdedek, az együgyűek, az elhagyottak, a világ eltaposottjai és nyomorékjai felfigyeltek a szavára, hozzásimultak, utána mentek, részt kértek az ő öröméből és egyszerre megfordult a világ: az utolsókból elsők, a dőrékből bölcsek, a bűnösökből szentek, a kicsinyekből nagyok és az elgázoltakból az élet királyai lettek. Jézus tudta, hogy ezt Isten rendelte így és éppen ez a nagy fordulat töltötte el őt végtelen örömmel és ez az öröm felvette magába és elnyelte csalódásának minden homályát és szomorúságát, mint ahogy a felkelő nap elnyeli a völgyek ködét. Ráismeri Isten eleve elrendelő végzésére és annak nyomain indulva el, ujjongott egy előtte kibontakozó óriási terv feltünedező és megvalósuló fordulóinak. Ez töltötte el szívét azzal a nagy és végtelen örömmel, amelyben benne van a beteljesedő remény, a legyőzött csalódás helyett ujjongás, a kételkedésből felcsapó bizonyosság s mindez kicsorduló hálává magasztosul.
Érzitek-e csalódott, megvert, összetört, elgázolt testvéreim, hogy milyen boldog őrzés ráismerni az eleve elrendelő Isten kezenyomára, megragadni azt, amit Ő ád akkor, amikor valamit elvenni látszik, rálépni az utunkat elzáró szakadék karcsú hídjára, s átmenni a boldog, új tapasztalások, elhívatások és megbízatások szigetére? Milyen nagy öröm az, hogy ha rájövünk világunk megfordított rendjére, amely szerint nem az a fő, hogy jólétben, szerencsében, örömben éljünk, hanem az, hogy a látható világ elmúlandó dicsőségéből átmentsük magunkat és életünket, a lát hatatlan világ feltünedező dicsőségére? Minden bánat és minden csalódás, minden hajótörés tulajdonképpen ú j gályára szállás és új vizek felé való evezés. Érzitek-e, hogy az életnek milyen felcsapó és győzelmes hangulata a hála, mely a menekülés és a megérkezés érzelmi képe?
III.
Harmadik alapérzese Jézusnak a magányosságban való erő, a belső szilárdság. Melyet akkor érzett, amikor kifelé nézett. Kifelé nézett abba a zajgó, üres, értelmetlen és szomorú világba, ahol olyan mérhetetlenül egyedül állott, ahol őt senki nem ismerte és felujjongott a lelke erre a tapasztalásra: „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya.” Nem értették, lenézték, támadták, gyűlölték, bántalmazták és keresztre feszítették, de ebben a rettentő kiszolgáltatottságban, ebben a mérhetetlen árvaságban ujjongva vert a szíve: senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya! Az Atya ismeri, az Atya szereti, mit árt neki akkor az elhagyatottság vagy gyűlölet? Az Atya ismeri, tudja az értékét, gyönyörködik a Fiú arcában, megszámolja sóhajtásait, felel imádságaira. Mikor minden ajtó és minden szív be van zárva előtte, akkor Ő egy lépéssel már
hazaér. Átléphet az atyai küszöbön, odamehet a mindenható Atya palástja alá, szárnyának árnyékában pihenhet, nézésében mintegy meleg fényzáporban, boldogan sütkérezhetik, s előtte meghajolva, érzi, hogy az Atya keze Fiának a fején pihen. Óh, Jézus sokszor érezte ezt a tapasztalást. A templomban, mikor szülői elől odamenekült, ahol őt egyedül ismerik. Korazinban és Bethsaidában, ahol őt nem veszik be és ellene fellázadnak. A Gethsemáné-kertben, ahol vérrel verítékezve imádkozik azért, hogy múljon el a keserű pohár és a kereszt kínjai között, amikor felkiált, hogy én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!
Szomorú testvérem, aki idegenül bolyongasz az emberáradatban, aki magányosan epekedel valahol, ki betegágyadon rettentő egyedüliségben hánykódol, akit gúnyol, vagy megvet a világ, ezer hántás és hátratétel ért, kiről nem ismernek el semmit és akitől minden gyöngédséget vagy megértést. Megtagadnak: tudd meg, senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya. Isten egészen ismer és egészen szeret. Drága vagy neki, mert orcádon ha külsőleg csúnya, kórtól, öregségtől, szenvedéstől barázdált is, önön vonásait látja. Nagy, áldott atyai szíve előtted ki van tárva, a küszöbe mindig csak egy lépésnyire van tőled, zsámolyához odamenekülhetsz, irgalmának palástjába betakarhatod véres vagy szennyes orcádat. Lábai előtt kisírhatod magadat, atyai nézése reád záporoz és áldó keze fejedet érinti. Mit bánt téged az, hogy e világnak idegen vagy, ha Isten ismer téged? Mit bánt téged, hogy nincs senkid, aki megértene, ha Isten megért és Isten a tied? Fájhat-e neked az a tisztelet, az az elismerés, amit e világ megtagadott tőled, ha te a hazatérő tékozló gyermek királyi öltözetében, sarujában és kösöntyűiben járhatsz? Lehet-e neked panaszod, pered ezzel a világgal, mikor Istennel békességed van? Fájhat neked az, hogy az élet nagy harcaiban kisebbségben maradtál, ha te egyedül Istennel mindig többségben vagy? A Jézus nagy, győzelmes, Istennel való közösségének alapérzése eltölti a szívedet. Te leszesz a legerősebb, a legmagasabb, a legkirályibb, a leggazdagabb lélek, egymagad egy egész zászlós tábor.
IV.
Végül Jézus alapérzésének negyedik tényezője az, hogy Ő nemcsak felfelé, befelé és kifelé nézett, hanem nézett lefele is. Lefelé azokra, akik szegények, kicsinyek, elhagyatottak, megfáradottak és megterheltek voltak. Eltöltötte szívét az irgalom, a szánó szereid, a szolgálattevő önfeláldozás és ment segíteni rajtuk. Nem véletlen dolog, hogy Jézus éppen a textusul vett ujjongó ömledezés után kiáltja világgá fölséges és örök hívogatását: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan” Jézus isteni méltósága mellett semmi sem bizonyít jobban, mint éppen ez a hívás. Mi lenne azzal az orvossal, aki kiírná: Jöjjön hozzám minden gyógyíthatatlan beteg, én biztosan, igazán, ingyen meggyógyítom. Mi lenne azzal a bölccsel, aki hívogatná az embereket: Jöjjenek mindazok, akik tanács nélkül szűkölködnek, én útbaigazítom őket. Mi lenne azzal a gazdaggal, ha aranyhegyeken ülne is, aki kihirdetné: En minden éhezőnek kenyeret adok, minden mezítelent felruházok, minden koldust királlyá teszek. Ugyebár az első pillanatban a világnak olyan nyomorúsága zúdulna rá, hogy darabokra tépné, vagy maga alá temetné a kérés és az igény. És Jézus, az egyedüli, a magányos, a szegény, a megcsúfolt, mindezt ígéri, mindezt adja évezredek óta, sőt többet ígér és többet ad, mert betetőzésül azt kiáltja a világba: Jöjjön hozzám minden bűnös, én mindazokért helytállók és mindenkinek bűnét magamra veszem, keresztjét elhordozom, érte eleget teszek, számára, megszerzem a kiengesztelődést. Jöjjetek én hozzám mindnyájan!
Ez a hívogatás megmarad, szinte meglök, hogy térdeink megrogynak, mi egy lépést előre teszünk, hogy arcra borulva lába elé érkezzünk. Megyünk, Uram, hogy részt vegyünk a te alapérzésedben, rabul ejtsen a mennyei életnek boldog hangulata, szívünk és világunk más legyen, felfelé nézve: megismerjük az Atyát, befelé tekintve: ébredő örömök járják át szívünket, kifelé nézve: térjünk tehozzád mennyei lakodalomra s irgalmad által megejtve, irgalom, szolgálat, áldozat legyünk másokra nézve is.