Egy svájci gyermek, aki odafenn született a hóvilág peremén, tíz-tizenkét éves lehetett, midőn apjával először ment le a völgyek világába. Odalenn nem látott földmívelő munkát, idelenn, friss márciusban, már folyt a szántóvető munka. Mikor elkanyarodik útjók így megmívelt szántóföld mellett, csodálkozva látja a gyermek, hogy a puha, barna földön egy magányos ember jár, aki ünnepi mozdulatok között, felmagasztosult komolysággal, aranyló búzaszemeket szór a barázdákba. Magányos alakja felséges és megható volt, mintha valami nagyszerű liturgiát végezne. Apám, imádkozik ez az ember? kérdezte. A gyermek megérezte, hogy a magvető munkája valami felséges szertartás, amit maga a teremtő Isten szerzett s ezáltal részt adott az embernek a maga legközvetlenebb, igazán személyes művészetéből. De ez az ünnepi méltóság a magvető alakján csak azért ömlött el, mert várta a magot az előre előkészített jó föld. Őrült volna, aki mocsárba, tengerbe, vagy gleccserekre szórná a magot. Emlékezzünk Böcklin híres képére: Szent Antal prédikál a halaknak. A szent alakján itt is rajongó hit, túlvilági alázatosság ömlik el, mégis ha a képmutató cápákra és kaján csukákra tekintünk, akik szemforgató módon hallgatják az Igét, lehetetlen nem mosolyognunk az ilyen magvetés együgyű hiábavalóságán.
Ez a két kép arra tereli figyelmünket, hogy az igehirdetésnél nemcsak az Ige, hanem a befogadó lélek is döntő, éppúgy, mint az aratás sorsa nemcsak a magtól, hanem a talajtól is függ. Egy megrendítő tény van kifejezve ebben a gondolatban és egy édes, nagy biztatás.
I.
Megrendítő tény az, hogy a lelkek nem egyformák. Alapigénk négyfélét különböztet meg; Vannak útszéli lelkek, kövecses, vagy karszt-lelkek, parlagi lelkek és a jó földhöz hasonló lelkek.
„És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék és eljövének az égi madarak és megevék azt.” Útszéli lelkek azok, ahol a világ jár. Valaha lehettek jó föld, de kitaposta őket a világ saruja. Jönnek-mennek az ilyen lélekben a benyomások, mint az úton a közlekedők, mindegy, hogy hova; lakodalomra mennek, vagy temetésről jönnek, szolgálatba indulnak, vagy nyereség és ragadozás után szaladnak, nem fontos. Nyitva állanak minden benyomás és gondolat számára, s azok áttapodnak rajtuk, s csak szemét marad utánuk. Elvész a fogamzó képességük; akármilyen szent virágpor hull is az útra, gyümölcs és élet nem támad belőlük. Az ilyen lelkekre is permetezik az Ige iskolákban, templomokban; átsuhan rajtuk a szent énekek áldott szárnya, de nem támad nyomukban élet. Történelemből és életből millió ragyogó példa mosolyog beléjük, de hiába, mert ők olyanok, mint a befagyott és hóréteggel borított Balaton: hiába mosolyognak ott fenn a csillagok, fényüket nem veri vissza a tó, csak bámul bele az űrbe, mint egy óriás, megvakult szem. Az útszéli lelkek olyanok, mint az a fényképező lemez, amelyről lemaratták a brómezüstöt: hiába jelenik meg előttük a bűbájos kép, mennynek vagy földnek felejthetetlenül szép és mélyértelmű jelenése, sohasem támad bennük mása a csodálatos és ezerszínű életnek. Lehet, hogy most is itt ülnek a templomban és tekintetük reám van szegezve. Hallják minden szavamat, értik is a beszédemet, de a lelkűk egyetlenegy gondolatnak foglyul nem esik. Leélik az életüket az egyházban: térdre hullnak a konfirmációkor, nászmenetben ide jönnek az Úr oltára elé, állanak bölcsőnél és koporsó mellett, hallgatván a személy ükhöz szóló beszédet és nem emlékeznek egyetlen egy Igére. Nem tudnak visszagondolni Jézusnak egy-egy pillantására, szavára, vagy mozdulatára. Megrakott szekerekben nyikorog át rajtuk az élet nagy gazdagsága, szent aratásának drága termése, de a lelkűkben csak szemét marad, a lehulló Igét csiripelő, vagy sötétszárnyú madarak kapkodják fel: balgatag képzetek, léha gondolatok, üres emlékek és dőre, kósza vágyak. Jut-e eszetekbe ti mosolygó, de fölöttébb siratni való lelkek, hogy minden elkallódott Igét megsirat és feljegyez Valaki, akinek olyan drága volt az Ige, hogy minden szemét vérével hintette meg?
„Némely pedig köves helyre esek, ahol nem sok föld vala és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben; mikor pedig felkelt a nap, elsüle, és mivelhogy nem vala gyökere, elszárada.” Ebbe a csoportba kétféle lélek tartozik, a felületes és a letarolt lélek. Felületes lélek az, amelynek vékony termőrétege van, hamar átázik, hamar átmelegszik. A mag egy-kettőre megfogamzik benne, gyorsan ki is hajt, de a plánta gyökeret nem verhet, s még zöld a kalász, amikor élete véget ér: hirtelen elsárgul, s mielőtt virágzott volna, rőt avarként válik korai tarlóvá. De lehetnek a köves lelkek letarolt, azaz karszt-lelkek is. A karszt valaha erdő volt, gazdag televény, de gonosz kezek letarolták dicsőségét és büszkeségét, az óriás erdőt, vagy a szőlős-kertet. A televényt szél köszörülte, zápor mosta, míg annyira elvékonyodott, hogy mint rongyos palást alól a megfagyott koldus hullája, mindenütt kiütközik a halál birodalmának rettentő királya: a Kő. Valaha a Sashegy az ország egyik legjobb borát szűrte, ma sötéten mered az égre, mint egy kővé vált öreg démonnak a profilja. Horvátország hegyein valaha Európa legszebb őserdője zúgott: a velencések és a dalmaták innen vették legtetemesebb árbocfájukat és cölöpjeiket. Ma már ujjnyi termőréteg van rajtuk, s a kétségbeesett ember koratavaszra késő őszt ér és üres kézzel suhan el fölötte az áldást adó nyár. Vannak lelkek, akiknek ezertitkú termését letarolta és áldott televényét letörölte az élet. Rabszolgamunka, őrlő robot, mohó pénzvágy karszttá változtatta át. Kitermelték és eltékozolták ősi örökségüket, amelyben csodák születtek és titkok rengetege zúgott. Valahol korhad, szuvasodik, lassú tűzben senyved és értelmetlenül forgácsolódik szét minden, ami benne egykor nagy és szép volt. Nagy halotthamvasztóvá vált az ilyen lélek: elmúlt dicsőség emlékei füsttelen és lángtalan tűzben hamvadoznak benne. Itt-ott felüti fejét az élni akaró, sápadt és halálra szánt vegetáció: küszködő hit, tétovázó imádság, halvány áldozat. De imádságában nincs mélység, hitében állhatatosság, áldozatában hősiesség: Istennek, a fölséges Gazdának, nincs aratása rajta.
„Némely pedig a tövisek közé esek és felnövekedének a tövisek és megfojták azt és nem ada gyümölcsöt.” Ezek a parlag lelkek. Mindent felvesznek, mindent megteremnek, de nincs fölöttük olyan hatalom, amely védje a rossztól a jót, nem ismerik a kiválogatás és tenyésztés nagy törvényeit: a gyomlálást és az ápolást. Lám, a legelésző barmok különbséget tesznek édes fű és mérges dudva között. Hány lélek van, aki nem képes erre sem! Járnak a templomba, de elmennek a lebujokba is. Olvasnak vallásos iratokat, de csámcsognak a pornográfia döglakomáján is. Nemzeti vagy egyházi nagy ügyeket szolgálnak, de féltékenység, irigység, gyűlölet hatalmasodik el bennük és nem tudnak védekezni saját lelkűk gonosz termésével szemben. Azt hiszik, ez a szabadság, pedig jó és rossz között nincs egymásmellettiség, csak egymásellenesség. A jót erősíteni kell, a rosszat irtani. Aki ezt nem teszi, prédául dobja lelke legdrágább javait a Hátán pusztító hatalmának. Mily dőre volna, az a kertész, aki kijelentené, hogy ő elvi alapon nem irt, nem nyes és mán gyomlál, csak plántál! Ez az őserdő törvénye és nem az ültetvényeké; a parlag igazsága és nem a termőföldé. Parlagon és őserdőben ádáz harc dúl. Az egymást pusztító élet kábító erejű zuhataga tulajdonképpen a halál borzalmas műhelye.
II.
„Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala növekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harmincannyit, némely hatvanannyit, némely pedig százannyit.” Az Igének ez az a része, amely egv nagy és drága biztatást nyújt felénk.
A példázatban világosan látszanak az élet fokozatai. Az elsőnél meg som fogamzik a mag. A másiknál megfogamzik, de rögtön elszárad. A harmadiknál felnő, gyümölcsöt akar hozni, élettel és ígérettel teljes, de megöli a nála hatalmasabb dudva. Egyedül a jó föld az, amelyben a mag meg is fogamzik, fel is nő, édesen virágzik és gazdag aratást hoz. Melyik a jó föld? Amelyikben eldőlt egy nagy kérdés: minden a termés szolgálatában áll. Az aratás, az áldott kenyér az ilyen földnek a rendeltetése, életének ez az uralkodó célja; ennek érdekében mindenről lemond és ennek érdekében mindent elvisel. Hogyan lesz jó földdé a lélek? Ha meghódol az Ige számára, ha életének az lesz a legfőbb célja és egyetlen rendeltetése, hogy Isten nagy lelki aratását szolgálja. Minden pillanata, életnyilvánulása, berendezkedése és erőfeszítése arra irányul, hogy az Isten titokzatos csűrei, amelyekbe szent aratását: a megváltott lélek gyümölcseit takarítja általa is minél telibb legyen. Amelyik lélek tudja, hogy Isten háztartásában nem dísznövény, hanem hasznos palánta vagyunk, életünk, minőségünk, példánk, erőfeszítésünk, imádságunk és munkánk, könnyeink és vérünk hullása, mind drága termés a világ számára, amelyből egv láthatatlan mennyei ország él, táplálkozik és gazdagodik, amelytől Isten misztikus csűrei, az örökélet gabonásai telnek.
És itt jő az Igének nagyszerű biztatása: minden föld valaha rossz volt, tehát minden rossz föld valamikor jóvá lehet. Sokszor egy emberöltő alatt szemünk láttára átalakul a föld. Kecskemét környékén sívó homok végtelen tengere volt és ha most valaki barackvirágzáskor, vagy nyári gyümölcsérés idején megy át e vidéken, azt mondja, ez a világ legszebb paradicsomkertje. Valaha Magyarország tengerfenék volt, ma aranykalásszal ékes rónaság. Hollandiában a szennyesvizű Zuvder-í árad, amely akkora, mint az ország egész területének egyhatodrésze, most csapolják le. Évtizedek múlva egy májusi utazót beláthatatlan tulipánmezőkön fog vinni ezen a helyen az órákon át száguldó gyorsvonat. Néha évezredek, v agy évmilliók kellenek, amíg készen van a jó föld. Európa legtermékenyebb része, a Po melletti citromligetek, Provance daltelt mezőinek helye, valaha vadon és mocsár volt. Ma minden szépségnek és áldásnak a hazája. Ez a legnagyobb és legegyetemesebb munka, amely planétáinkat formálja. Méreteiben és eredményeiben nagyobb és bámulatosabb, mint az a munka, amely az izzó csillagködből naprendszereket és bolygókat alkot.
A keresztyénség áldott ültetvény; Karsztból, Szaharából, mocsárból, tengerfenékből, szakadatlanul új meg új földet hódít meg a Gyümölcs számára, egymás mellett van keresztyénség és világ, mint ahogy egymás mellett van az ültetvény és a dzsungel, de öröktől fogva való ellenkezés dúl közöttük. Határaik nem forrhatnak össze: vagy az ültetvény válik dzsungellé, vagy a dzsungelből lesz ültetvény: vagy a keresztyénséget öli meg a világ, vagy a világot hódítja meg a keresztyénség.
Tudod-e, hogy a világon minden isteni erő azt a nagy művet szolgálja, hogy a rossz föld jóvá legyen? Nagy, kozmikus hatalmak, az időjárás örök törvényei, tengerek áramlásai és égi testek forgása, titokzatos vegyi folyamatok, föld alatt és föld felett, mint Isten akaratának szolgái, készítik és mozdítják elő ezt a nagy művöt. Velük szemben állanak szintén óriás erők, a romlásnak, a halálnak erői, kihűlő napok, megfagyó világok, elsüllyedő földrészek, kitörő vulkánok és országokat lekaszáló tornádók. Épp ilyen munka folyik a lelki életben, amely a terméketlen lelket termővé változtatja át. Istennek nagy előkészítő munkája az emberi kultúra, amely érleli a lelket az ő számára. A történelem, amelynek kérdéseit csak Isten oldja meg. A természet, amely halálmalom, ha nem az élet fehér lisztjét őrli. A lelkek földjét a fájdalom feltöri, a bűn könnyel és vérrel áztatja, a halál mélységeiből felforgatja, az öröm puhítja és boronálja.
Isten tud világokat teremteni, de ahhoz, hogy egy darab földet megnöveljen és egyetlen szelet kenyeret létrehozzon, emberre van szüksége, aki erejét szolgálatba állítja. Neked is Isten szolgálatába kell állítanod a magad erőit, hogy ez a nagy mű végbemenjen, s az angyalok boldog arató dala egyszer felzendüljön a te lelked mezői felett. Segíts neki! Nézd, milyen nagy segítséget nyújthatsz neki! Az őszinte vágy, amely telkedben felsír azután, hogy a te életednek is legyen aratása; az élénk töredelem, amellyel felhasogatod megkövült, vagy kitaposott lelkedet; az erős fogadás, a,mellyel magadba veszed az Igét és életedet ráteszed; a kemény gyakorlat, amely véres kézzel is gyomlálja a tövist s életét sem sajnálja, hogy egy parányi nemes palántát megmentsen: íme az isteni háztartásban ez a te részed, ez a te munkád. Csak így lesz a szíved egyszer készen, de így bizonyára készen lesz. Olyan lesz a lelked, mint a puha, fekete, szomjas vagy barnán aranyló barázda, amely elkészítve, a menyasszony boldog áhítatával várja az Ige arany szemeit. Várja, hogy a felkelő nap fényében sugarasan, felmagasztosulva, magányosan és isteni fényességgel, mikor jelenik meg a barázda szélén az Ember Fia, aki átszegezett kezéből hinti szét az élet, az aratás vértől rőtellő aranyszemeit.
Halljátok : íme a magvető kiméne vetni!