Az utolsó száz esztendőben még a keresztyén anyaszentegyház legkiválóbb tudósai is arra fordították minden erejüket, hogy a keresztyénségből lealkudjanak mindent, ami az emberi észnek ellentmond és a természetfeletti világrendet feltételezi. Azért tették ezt, hogy megmentsék vele a keresztyénséget, mert azt hitték, hogy egy vallást csak akkor lehet hinni, ha teljesen racionálissá tettük. Természetesen éppen az ellenkezője következett: azok, akik racionalizálni akarták a keresztyénséget, megölték benne a természetfölöttit: azt, ami a lényege.
A keresztyénség természetfeletti, észellenes tartalmának nagyszerű kicsúcsosodása a húsvéti csoda. A hétköznapi észnek mindennel meg lehet alkudni, mindent lehet viszonylagosan vagy képletesen felfogni, vitatni és bizonyítani, egyedül a húsvét az, ami felüláll minden észszerűségen és minden vitathatóságon. Ezt nem lehet magyarázni, a húsvéti tényt csak hinni lehet.
Azért, mert a húsvét az Isten döntése. Isten döntött egészen csodálatosan minden emberi adaléktól menten, az ő Fia mellett, midőn halottaiból feltámasztotta, s ezzel megmutatta, hogy a nagypéntek váltsághalál volt, a karácsony csodálatos megtestesülés, küszöbön áll a meny bemenetel és megtörténik a Szent Lélek kitöltetése. A húsvéti történet Isten döntése és ezért követeli a mi döntésünket. Nekünk is választanunk kell és vallomást tenni, hisszük-e azt, hogy harmadnapon halottaiból feltámadott? Ezért megmutatom a magunk keresztyénségét húsvéti hit nélkül és húsvéti hittel.
I.
Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Még nem is említi itt Pál azokat, akik még ebben az életben sem reménykednek Krisztusban, azaz, akik Krisztusnak erkölcsi fenségét sem ismerik el és ki akarják tépni nevét és emlékét az emberek szívéből. Mindenesetre következetesebbek, mint azok, akik Jézusban, mint emberben hisznek, és nem vallják őt az Isten Fiának. Következetesebbek azért, mert látják, hogy a keresztyénség a húsvéti evangéliumon épül fel, s ha valaki ezt az alapot megtagadja, föltéve, hogy őszinte és egyenes ember, meg kell, hogy tagadja mindazt, amit reá építettek. Tehát aki ebben az életben reménykedik a Krisztusban, azaz: emberi nagyságát, áldozatának fönségét, erkölcsi magasztosságát elismeri, de feltámadásában nem hisz, tulajdonképpen fele úton megálló, féligazságokkal táplálkozó, félember, féllélek. Már ez is jele a nyomorultságnak.
De ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk, azért mert hitünk lassanként hazugsággá és árulássá válik. Az egész keresztyénség azon a tényen épült fel, hogy Krisztus feltámadott. Feltámadott az Úr bizonnyal. Ez volt az igehirdetésnek a kezdete. A feltámadott Krisztus királysága volt az az élő hatalom, amely megszervezte és győzelemre vitte a keresztyén anyaszentegyházat a maga történeti alakulásában is. Éppen ezért ezt a tényt vonták kétségbe a keresztyénség első ellenségei, a zsidók és a pogányok. Mindent elhittek Jézusról, nem érintették szentségét, meghajoltak vértanúsága előtt, álmélkodva szemlélték prófétaságának fönségét, nem kifogásolták, hogy Messiásnak és Kyriosnak nevezzék, csak azt nem akarták elismerni, hogy feltámadott volna. A zsidók azt vitatták, hogy a tanítványok ellopták a Jézus tetemét és hitető beszédekkel a népet eláltatták. E mérgező vád ellen való védekezés kiérzik az evangéliumból is. A pogányok pedig azt állították, hogy mint az akkori mysterium-vallásokban is mindenütt, a meghaló és feltámadó isten alakja körül egy új mythos alakult ki, amely semmivel sem más, mint az akkor sokfelé dívó mysterium-vallásoknak egyik új formája. Éppen ezért a keresztyénséget rosszhiszeműnek tartották, hogy a feltámadást hangsúlyozza; ebben látták veszedelmes voltát, azért akarták kiirtani. Ha igaz, hogy feltámadott, akkor egy új törvényadó van a világban, s a zsinagógának vége. Ha igaz, hogy feltámadott, egy új trónkövetelő van a világban és a császár politikai hatalmának örökre vége. De a keresztyénség hite lángolt, a mártírok vére patakzott, kialvó szemek látták a feltámadottat, s elfehérülő ajakkal neki ajánlották drága örökségét a nászra induló menyasszonyt: önön lelküket. A keresztyénségnek az volt a nagy tétele, alfája és ómegája, az a kockázat, amellyel mindent vállalt, s amelyen minden megfordult: feltámadott az Úr bizonnyal. Ezért haltak meg a mártírok, innen táplálkozott minden hősiesség és minden ihletés, ez volt minden bizonyosságnak végső ércalapja s a keresztyénség egész elterjedése és kibontakozása e tétel kibeszélhetetlen belső erejének, igazságának a győzelme. Micsoda nyomorult dolog tehát kétezer esztendő múlva annak az anyaszentegyháznak falai között élni, gyülekezetében részt venni, Igéjével élni, a mártírok véréből táplálkozni annak, aki nem hisz a Krisztus feltámadásában, aki elejtette ezt a tételt?
De elejteni a Krisztus feltámadását tulajdonképpen annyit jelent, mint elárulni az ő személyét, az ő hitét. Jézus úgy halt meg, mint aki hisz az ő harmadnapi feltámadásában. Tanítványainak mindig ezt hirdette, őket erre készítgette, s ha valaki elejti ezt a hitet, azzal Jézus Krisztust naiv ábrándozónak, kora korlátjait hordozó rajongónak tartja. De gondoljuk el, milyen szánalmas ember volna az, aki karácsonykor megáll a jászolbölcső mellett, s nem mer az újszülöttben egyebet látni, csak egy szomorú sorsra született géniusz-palántát. Milyen szánalmas alak volna, aki végig járná Jézussal Galileát, bevonulna Jeruzsálembe, de egyetlen csodatételét el nem hinné, nagyszerű tanításában csak úgy gyönyörködnék, mint egy költeményben, édes ábrándban, az emberi lélek dicsőséges de hiábavaló játékában, amelynek legfeljebb művészi ereje, szépsége és igazsága van. Milyen nyomorulttá válnék az életünk, hogy besötétednék világunk, ha meg kellene államink a véres kereszt lábainál azzal a tudattal, hogy ide jut a legszentebb és a legjobb. Ez hát a végső állomása a szentségnek és az örök szeretetnek? Hát igaza volt-e a nagy szenvedőnek, mikor a kísértőnek ellene mondott, mikor elhagyta apját, és anyját, mikor elvesztegette életét, mikor váltságul adta magát sokakért? Ezt ígéri hát ő az övéinek? Ide vezeti hát azokat, akik tanítványai? Abban a pillanatban, amidőn elejtjük a Krisztus feltámadásának gondolatát, elvész a vértanú-halál szépsége, győzelme, és dicsősége, s egyszerű, nyomorú leveretéssé válnék. Nem lehetne az eszme győzelméről beszélni, mert mit ér a győzelmes eszme, ha nincs örökélet? A kereszt mellett sötéten, diadalmasan magasodnék fel a Sátán, a nagy hitető, az örök kiábrándító, s a húsvét nélkül nagypéntek evangéliuma ugyanaz volna, amellyel a paradicsomban Évához közeledett a kígyó: irigy és kegyetlen a ti alkotótok, aki elvonja tőletek az élet legnagyobb örömeit, s egy veres kereszttel fizet elveszített, gyönyörű világokért.
Ha nincs húsvéti csoda, benne és általa örökélet, mit mondasz annak, aki igaz és szenved, mivel fenyegeted meg azt, aki gonosz és fuldoklik az örömben? Minek nézed a bölcsőt és minek látod a halált, mi a vigasztalásod gyermekeid koporsójánál, vagy a saját halálod pillanatában? Akkor már sokkal jobb, ha nem is ismertük volna Krisztust, ha nem is hallottuk volna a hegyről szót zengő beszédjét, ha nem ért volna a lelkűnkhöz ezer ígérete és követelése, mert úgyis minden mindegy és Ő nem tud segíteni rajtunk. Akkor talán annak volt igaza, aki így szólott: egyél, igyál én lelkem! Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.
II.
Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül és zsengéje Ion azoknak, akik elaludtak. Ez a kijelentés, ez az Ige, bizonyítékát önmagában hordja. Istennek csodálatos és kivételes döntése önmaga, Fia és kettejük nagy ügye, a váltság és az örökélet mellett. Van húsvét, mert van élő Isten, aki örök szeretettel elbukott gyermekeit és egyszülött Fiát adta érettük váltságul, hogy aki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örökéletet vegyen. Van húsvét, s e nagyszerű döntés világossá teszi, hogy Krisztus több, mint rokonszenves keleti vándortanító. Nemcsak egy az emberiség nagy álmodói és szenvedői közül, hanem a Szent Háromság második személye, aki megüresítette magát minden dicsőségtől, s földi testnek hasonlatosságában közibénk jött és mi láttuk az ő dicsőségét, mint Isten egyszülött Fiának a dicsőségét. Van húsvét, tehát a karácsony a Szent Lélektől való fogantatás és szűztől születés boldog ünnepe, első földi állomása egy olyan útnak, amely az örökkévalóságból indult el és az örökkévalóságba tér vissza. Van húsvét, s ez adja Jézus szavainak azt a hatályt, azt a hangsúlyt, amellyel emberi beszéd e földön nem dicsekedhetik; valóban az ég és föld elmúlhat, de az ő Igéjéből egyetlen jotta meg nem változhatik. Van húsvét, s egyszerre csodálatos értelmet nyer a kereszt; nagypéntek az engesztelő áldozat fölséges liturgiája, amelynek utolsó sóhajánál: elvégeztetett, a kiengesztelődött Isten és a megtérő ember egymásra talál. Van húsvét, s ezzel a látható világ kereteit és törvényeit áttörte egy láthatatlan világ ereje és dicsősége, olyan hatalmasan, ahogy a tűzhányók törik át a tölcsérek hamurétegeit. Ezzel a ténnyel örökkévaló zsilipek gátjai nyíltak fel és zuhogott bele a földi világ medreibe az örök jóság és örök igazság, a kegyelmi élet. Mindaz, ami körülöttünk életnek és valóságnak neveztetik, csak árnyék és fátyol, e mögött és ezen felül lüktet, tüzel, árad az igazi élet, mint a planéták vékony kérgén belül a feszülő tűzóceán. Van húsvét, s ezért az ő ereje engem és téged is új éleire támaszt, kibeszélhetetlen szépség és dicsőség birtokosává tesz. Húsvétkor a te királyod, a te életed fejedelme kelt ki a sírból, hogy téged hatalma alá vegyen, benned élete megfoganjon, gyökeret verjen és elhatalmasodjék belső embered dicsőséges teste: a Krisztus. Van húsvét s ez sírodul csendes nyugovó helynek, pihentető anyaölnek mutatja, ahol mondhatatlan örömű harsonák hívó szavára egyszer te is feltámadsz. Van boldog viszontlátás s elveszített kedveseiddel olyan egyesülés, aminőt az élet adni nem tud, sőt ígérni sem. Van húsvét, s ez azt jelenti, hogy a mi sárba, porba, szennybe elkevert gyarló bűnös életünknek olyan szépsége, tartalma, csirája és ígérete van, amely Isten orcája előtt egyszer ki virul, mint a dicsőség lilioma.
Honnan tudom, hogy van Húsvét! Ez nem következtetés, nem okoskodás, nem a hagyomány, vagy a tekintély dolga: ez a Szent Lélek dolga, amely felébreszti bennem a győzelmes hitet az Élet Fejedelmében. Ez a hit önmagát bizonyítja, erősíti és táplálja, mert közvetlenül a Feltámadott és élő Krisztust bírja. Ez nem az ismeret, nem a test és vér műve, ez a Szent Lélek műve bennem, tehát egy belső csoda, amelyben életté, valósággá, természetté válik a Húsvét természetfeletti csodája. Eszünk ugyan ideig-óráig ellene mond, de egy új világértelem, egy új világbölcsesség fénye bontakozik ki belőle. Ez az a boldog tudomány, amelyről Jézus egyszer
így beszélt: el van rejtve a bölcsek és nagyok elől, de megjelentetett a kicsinyeknek és együgyűeknek. Ez az az ismeret, melyet Pál annyiszor nevez bolondságnak, s mégis a világ minden filozófiai rendszere már elhalványodott és üressé vált, ez a szent bolondság pedig győzelmesen megy tovább, mint egyetlen igazság, teljes értelem, hódítva kicsinyeket és nagyokat. Túl van észokokon és történelmi körülmények ismeretén, tehát sohasem lehet megcáfolni és nem szükséges revideálni. Egyszersmind alapja minden optimizmusnak, minden erőnek; egy új, magasabb igazság fundámentoma és minden belső békességnek, vigasztalásnak és jó reménységnek a kezdete. Ez az az erő, amely neveti a halált, széttört életek romjain fellebbez az Élet Fejedelméhez. Szent dac, boldog mámor, győzelmi jel: „Halál, hol a te fullánkod, koporsó, hol a te diadalmad?”
Feltámadott az Úr bizonnyal!