Krisztus feltámadása nem észigazság, hanem hitigazság. Ez azt jelenti, hogy nem lehet úgy bebizonyítani, mint a számtani, vagy a természettani tételeket. Nem lehet a kételkedőt az igazság felől úgy meggyőzni, hogy akarva, nem akarva kénytelen legyen elfogadni. Ha Isten ilyen bizonyosságot akart volna adni nekünk, tudott volna száz és ezer olyan eszközt felhasználni, amellyel ezt a célját tökéletesen elérné. De a Krisztus feltámadása hitigazság, azaz olyan tétel, melyet nem az eszünk, hanem hitünk révén tehetünk magunkévá. Eszünk ellenére hitünk parancsoló erejével növünk össze vele, s ezer kételkedés és cáfolat ellenére, olyan szívósan belefogózunk, mint a repkény a fába, a vasporszem a mágnesbe. Kockázat kívántatik e hitigazság elfogadásakor: az, hogy tegyem reá az életemet; ne sajnáljam világomat erre felépíteni, s külső és belső életemben vonjam le minden következményét. Húsvét tehát egy bizonyos fokú lelkesedés, belső szenvedély, nagy kigyúlás, döntő igen és nem, dacos és boldog megállás egy olyan tényen, amely addig tény, amíg állok rajta. Ne bizonyítékokat várjatok tehát ma tőlem, hanem ihletéseket, fogadástételeket, halleluját és boldog elszánásokat.
Erre utal alapigénk is, midőn elibénk állítja a maga nagy tanítását, amellyel kiegészíti és teljessé teszi a nagypénteki evangéliomot: az élet a halál gyümölcse.
Miféle életről és miféle halálról van itten szó?
Az élet igazi értelmét akkor találjuk meg, ha megkeressük, hol fordul elé a maga legteljesebb és legdiadalmasabb formájában. Megtaláljuk az életet már a szervetlen világban is. Fényképfelvételeink, sőt izgató filmlemezeink vannak a hópelyhek születéséről, a jégvirágok alakulásáról, a kristály keletkezéséről. Mindenütt azt látjuk, hogy azonos alkatelemek, valami belső kényszerítő terv szerint, csodálatos szabályossággal alakulnak és szerveződnek, láthatatlan, magasabb erő életegységet teremt közöttük és ez a parancsoló egység az élet legelső megnyilatkozása. De ennél sokkal magasabb a növények és az állatok élete. Mindegyik sejt egy monumentális világ, alkatában bonyolultabb, mint a Szent Péter temploma, tervében és megépítésében csodálatosabb a verduni erődítményeknél. Már azt is lefotografálták, amidőn két sejt, találkozik, egymásba olvad, megrendül és megtelik egymással, s mintegy most születő hősköltemény, új élet bontakozik ki belőlük. A kezdet olyan kicsiny, hogy nagyítóüveggel alig látható és mégis kinő belőle egy ezeréves tölgy, vagy egy úszó sziget nagyságú bálna. De még ez sem maga a teljes élet. Az embert kell néznünk s az emberben nemcsak a sejtek csodálatos építményét, hanem az egész alkat összes megnyilvánulását: az öntudatot, a lángelmét, az erkölcsöt, s ami mindezeken felül és kívül áll: azt a különös eredetiséget, amit személyiségnek nevezünk. A személyiség benne van a petében, de milliószor több mint maga az ember és mikor kihall belőle minden földi elem, páratlansága, eredetisége, éltető ereje akkor is tovább él, sőt sokszor fokozódik. Éppen ezért az élet titkának keresésénél túl kell menni az emberen is és hirdetni, hogy az élet legmagasabb formája, egész teljessége magában az Élet Fejedelmében, Krisztus Urunkban szemlélhető. Azért őbenne, mert személyisége az emberinek és isteninek tökéletes egysége, s emberi formái között maga az örökkévalóság, mint személyiség helyezkedik el. Viszont Krisztust is, mint az Élet Fejedelmét legjobban akkor szemlélhetjük, midőn a húsvéti sírból kilép. Krisztus ugyanaz húsvét reggelén is, mint aki karácsony estéjén szűztől született, vagy aki nagypénteken a kereszten meghalt; de élete legteljesebben és leggyőzedelmesebben mégis csak akkor jelentetik ki, midőn harmadnapon halottaiból feltámadt. Ezért nevezzük az Élet Fejedelmének és benne látjuk az élet isteni tökéletességét emberi valóságban.
Az életnek titkát megoldani, vagy meghatározni nem tudjuk, de tudjuk azt, hogy mit cselekszik az élet. Átalakítja a körülötte levő világot parancsoló kényszerrel a maga titkos életévé. Kezdetben egymás mellett növelhetsz egy bokor szamócabokrot és egy beléndeket. Ugyanabból a földből, ugyanazon időjárás mellett, teljesen azonos körülmények között az egyik fűszeres zamatú gyümölcsöt termel, a másik halálos mérget. Két különböző élet gyökere, mint parányi kis horog, belekapaszkodott ugyanabba a környezetbe és ugyanazokat az erőket az egyik fűszerré, a másik méreggé változtatta át. Ez az élet programja mindenütt. A növény a föld savaiból és napsugárból fehérjét termel, az állat a növényi fehérjéből meleget, ösztönt, gondolatot, érzelmeket, társadalmat teremt. Krisztus az Élet Fejedelme, a vele érintkező telkekből felépíti a maga dicsőséges testét, kialakítja titokzatos, gazdag és győzelmes életét. Ugye ereztél áhítatot és tudod, hogy milyen boldog, felmagasztosult pillanat ez? Ezt Krisztus kezdette benned, s gondolj arra, hogy ezt Ő felfokozhatja az ő személyiségének boldog, belső istenbírásáig. Ugye tapasztaltad, milyen áldott dolog a jóság, mintha sebekből álló testedre gyógyító balzsamzuhatag ömlenék alá? Gondolj arra, hogy ezt a kezdetet Krisztus a maga életének diadalmas, örök jóságává változtathatja át. Úgy־e érezted a fogadástétel belső fellobbanását? Gondolj arra, hogy ezt Krisztus átalakíthatja az ő nagy áldozatának hősies szertartásává. Megmaradsz fizikailag annak, aki voltál, gyermek vagy öreg, színes vagy fehér, férfi vagy asszony, magyar vagy német, de Krisztus a te személyiségedben elhelyezkedik és áthatja azt, mint ahogy a nemes oltóág áthatja a fa életét és ízes gyümölccsé változtatja, a fanyar bogyót.
Miképpen megy ez végbe? Amit az élet átalakít, annak előbb meg kell halnia. Haláldarabokon át terjeszkedik az új élet; annyit hordozunk az ő életéből, amennyi részt veszünk az ő halálában. „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úrnak halálát, hogy az ő élete is látható legyen a mi testünkben.”
Krisztus élete úgy terjed, hogy az ő halálát magunkon hordozzuk önmagunkért. Hogyan tehetjük ezt meg? Úgy ha az életnek attól a tartalmától, amely az ő halálát okozta, rendszeresen elfordulunk, annak ellene mondunk, azt megöldököljük, ez pedig a bűnbánat. A bűnbánat, amelyik felismeri, hogy Krisztus halálát az emberi bűn okozta, felelősséget vállal magára ezért és nem tér ki annak következményei elől. Megtalálja magában azt, ami Istennel ellenkezik és a Sátánnal szövetkezik és szakít vele. Leszámol mindazzal az édes hiúsággal, kecsegtető csalárdsággal, amellyel e világ fejedelme szemünket megigézi, fülünket foglyul ejti, selyemhálójával lelkünket megkötözi. Nehéz és fájdalmas dolog ez, alapigénk szerint: nyomorgattatás, üldöztetés, kétségeskedés és megtiportatás. Mintha véres darabokat tépnénk le testünkből: itt egy kedves arcot kell kivágni a szívből, ott egy szép tervet tömi össze, most a harag tüzét oltani el, az irigység gyökereit tépni ki, magunkat megalázni, lemondani és elszegényedni. Bizony a halál nagy szertartása ez.
Amily mértékben sikerül végrehajtanunk ó-emberünk megöldöklését, felderül előttünk egy nagy titok. Az, hogy „nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk”, sőt egyre boldogabbak, gazdagabbak és erősebbek leszünk, mert a Krisztus élete nő, terjed, hódít és magával ragad minket. Olyan ez, mint mikor a hajók átrakódnak; kiteszik a partra, ami útjukat akadályozná, vagy ami romlandó és értéktelen anyagnak bizonyult és felszednek magukba olyan javakat, kincseket, amelyekkel megérkezhetnek utazásaik boldog céljához. Életünk tartalma is így alakul át. Múló javai eltűnnek, hiú dicsősége lekopik, lemállik rólunk a külső máz és aranyfüst, s mindezek helyére örökkévaló szépség, ifjúság, szent és tiszta élet hatalmasodik el. Mi ez az új, gazdag világ? A Krisztus élete, amely az én régi emberem megöldökölt darabjai helyére hódítóan beterjeszkedik, s új életformákat, élet eszközöket és életeredményeket terem benne.
De ugyanaz a törvény áll, ha a Krisztus halálát magunkon hordozzuk másokért. Krisztus halála az áldozat felséges ténye. Az áldozat pedig ott kezdődik, ahol én azt másért hozom. Magamért nem tudok áldozatot hozni, mióta Krisztus értem áldozott: én csak másért tudok áldozatot hozni. Ez az eset az, midőn én vállalom a halált, hogy az élet másnak jusson. Ez a világ nagy és állandó húsvétja. Az az anya, aki kockára teszi életét szíve magzatáért, lemond az élet örömeiről, hogy gyermekeinek szolgáljon: húsvéti fényben füröszti fehér orcáját. Az az apa, aki felőrli magát családjáért szürkén, kopottan, fáradtan: a húsvéti győzelem bíborában jár és az élet igazi hercege elvegyülve lármázó bitorlók közé. Az a tanító, pásztor, orvos, vagy vezér, aki tékozolja életét a reábízott betegekért, kicsinyekért, tudatlanokért, hálátlanokért, homlokán olyan jegyet hordoz, amilyen a húsvéti sír angyalán volt látható. Ez a jegy a Kain-bélyeg visszája, az élet, a szolgálat és az önfeláldozás pecsétje. Vannak korszakok, amidőn egy egész nemzedéknek ezt a feladatot kell vállalniuk a jövendő érdekében. A háború hősi halottjai ilyen névtelen fehér hadsereggé sorakoznak, amely a jobb jövendőt hódítja meg. Nem hiábavalóság és nem balgatag tékozlás volt az ő haláluk, hanem lappangó, de győzelmes húsvéti erő, amely úgy rejtőzik el a nemzet életében, mint februárban a tavasz az erdő fáiban. Rügyekben, levelekben, illatban, virágban, gyümölcsben egykor megjelenik, ami láthatatlan és így jelennek meg a mi hősi halottaink is az új lelki tavasz eljövendő szépségeiben. Ügy érzem, hogy ez a korszak befejezve nincs. Ma is éppen úgy dúl a harc, mint azelőtt tizenöt esztendővel. Azért ma is, ennek a nemzedéknek is vállalnia kell az áldozat hősies szertartását. Vállaljuk a szegénység rongyát, a felőrlő gondokat, a gyászfátyolos pártát, az összeomlott pályafutást, az éhezők sápadt senyvedését; az elesettek egy vértelen, de iszonyúan szomorú hősi halottként néznek mireánk, s várják, hogy előttük mélyen meghajoljunk. Az áldozat nagy versenyében az a kérdés, ki bírja tovább? Gondoljunk azokra, akik egykor megérkeznek. Üdv az unokáknak, kik porló csontjaink helyén virágokat szednek és kévéket kötöznek.
De vigyázzunk egy nagy veszedelemre. Arra tudniillik, hogy ha részt veszünk a feltámadott életében, testünkben hordozván az Úr Jézus halálát, ezt ne csak magunkért, ne csak másokért tegyük, hanem főképpen Istenért. Szükség, hogy ne magunkat állítsuk a világ középpontjába, se mást, - a testvért, a gyermeket, a nagy erkölcsi közösségeket, - hanem egyedül Istent. Isten dicsőségéért kell nekünk ó-emberünket megöldökölni és az Ö dicsőségéért kell magunkat neki átadni. Isten dicsősége a Jézus Krisztus arcán világol, de alapigénk szerint ezt az egyetlen kincsünket cserépedényekben hordozzuk: saját törékeny és megáldozandó emberi életünkben. Ne féltsük tehát a hála és a szolgálat nagy követelményeitől a mi földi életünket. Amelyik ének megszakadna egyik hangnál és nem zengene tovább, meghalna a melódiája. Az ének azáltal lesz örök, hogy elfogynak a hangok. Amelyik gyertya sajnálná zsírját, kilobbanna, mert a gyertya azáltal lesz világosság, hogy nem fél elfogyni. A mi életünk is azáltal lesz örökélet, hogy nem fél meg- áldoztatni Isten dicsőségéért. Állandó boldog elfogadása ez Istennek, s ugyanakkor állandó, boldog magunk átadása Istennek. Ez a kettő egymással arányban van. Istenből annyit vehetek, amennyit magamból neki tudok adni. Ez a szenvedélyes csere az igazi keresztyén élet, ez az örökéletnek lüktetése, friss forrás csobogása. Isten megteremtett minket azért, hogy teljes erőnkből őt szeressük és imádjuk és megtetézte ezt azzal, hogy drága áron, szent Fia véréért megváltott. Harmadik hívást ne várjunk, mert attól elveszne a másik kettőnek ereje. Mi menjünk, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen és nem magunktól való.
Mécsesek vagyunk a Krisztus orcája előtt, midőn földi életünk olaja elfogy, s a láng utolsót lobban, átmegy a fény a Krisztus arcának világosságába. Oda vágyunk, arra törekszünk, s célunkhoz akkor érünk, mikor örökre névtelenül, de általa örökre tudottan és elfelejthetetlenül örökéletünk beleszövődik a Krisztus arcának világosságába.
Abból, hogy Jézus hasonló lett hozzánk, reá halál következett. Ez a nagypéntek tanítása. Abból, hogy mi hasonlók leszünk Jézushoz, reánk élet következik. Ez a húsvét igazsága. A nagypénteki tanítás az életből indul ki, s a Jézus halálához vezet. A húsvéti tanítás a halálból indul ki és az élethez vezet. Isten azt mondotta az Egyszülöttnek, élj, hogy meghalhass; nekünk azt mondja: halj meg, hogy élj.