Akárhogy vesszük is a dolgot, az embernek legnagyobb ügye és legnagyobb kérdése maga az élet. Minden cselekedete arra irányul és minden gondolata azt szolgálja, hogy ezt a legnagyobb javát fejlessze és biztosítsa. Sőt amikor magát a látható életet feláldozza, tulajdonképpen azért teszi, mert annak az árán az életnek magasabb formáját és tartalmát akarja megszerezni. Húsvét az élet ünnepe. Ez azt jelenti, hogy a húsvét alapgondolata a teljes életprogram. Alapigénk útmutatása szerint ezt a gondolatot ma így tételezem: Krisztus az élet! Lássuk e tétel igazságát, megtekintvén, hogy milyen életről van itt szó, és azután, mi az alapja ennek az életnek?
I.
Krisztus az élet! Először lássuk, milyen életről van itt szó? „Én vagyok a feltámadás és az élet”, hangzott el a Lázár koporsójánál. Jézus nem fejtegetett, nem spekulált, nem vitatkozott, hanem kijelentett: Én vagyok az élet! Ez az élet az igazi. Igazi azért, mert ez a legmagasabb rendű élet. Nem mindegy az, hogy az élet milyen fokon áll.
Él a zuzmó, de él a Victoria regia is. Él a féreg és él a hős is. Él a gonosztevő, de él a szent is. Minél magasabb az élet nemességi foka, annál érdemesebb arra, hogy éljük. S az alacsonyabb élet a magasabbhoz képest nem igazi élet. Ebből a szempontból csakugyan a krisztusi élet, a Krisztus élete az, amelyik a legmagasabb. Nagyméretű élet volt a keleti fejedelmeké, a római cézároké, a, renaissance hőseié, de milyen üres, nyomorult és szennyes ez az élet a Krisztus életéhez képest, amelyben a szentség fehér tüze izzott? Szép volt a görög ember élete, harmonikus, vidám és egészséges, de mi ez az élet a kereszt nagy áldozójának isteni szépségéhez, harmóniájához képest? Szent, vágy tálán és tiszta a buddhista életideál, de mi ez a Krisztus megváltó, hódító, szeretettől és aktivitástól duzzadó életéhez képest? És teljes volt ez az élet. Mózes lehet eszménye egy állam férfiúnak, de nem egy páriának. Ki van még valaki, aki éppúgy mestere lehet gyermeknek és aggastyánnak, férfinak és nőnek, európai embernek és polinéziai fél vadnak, japánnak és magyarnak, mint Ő? Ki az, aki előtt éppúgy térdet hajthat Napóleon és Szent Ferenc, Newton s az együgyű öreg anyóka, Mohamed, Mózes és Buddha, mint Pál apostol, Kálvin, Loyola, Galilei és Leonardo da Vinci? Ha más bolygón emberek támadnának, lehetne-e nekik más fejedelmük, mint a jóság, irgalom, áldozatos szeretet hőse, a testté lett Ige, a Szent Háromság második személye? Lehet-e valaha az ember olyan mívelt, hogy ne legyen szüksége rá s minél műveltebb lenne, nem annál inkább rabja lenne-e? Lehet-e az ember valaha olyan jó, hogy elfeledkezzék róla: hát nem az angyalok hódolnak-e neki legteljesebben? Lehet-e az ember olyan rossz, hogy ne Ő legyen az egyetlen menedék, olyan beteg, hogy Ő meg ne gyógyítsa, eshetik-e olyan mélyre, hogy Ő meg ne váltsa? Lehet-e teljesebb élet, mint az ő élete?
De az ő élete nemcsak teljes, hanem örök is. A legtöbb életprogram erre a földre vonatkozik. Erre vonatkozott az Ádám életprogramja; midőn evett a gyümölcsből, hogy azaz ezt az életet örökre élje,olyan legyen, mint Isten,
A nagy vallásos életprogramok túlmennek ugyan a halálon, de hármas hibába esnek. Vagy elsorvasztják ezt a földi életet, mint a hindu és a középkori aszkészis. Vagy árnyékká teszik a halál utáni életet, mint a zsidó, görög és turáni vallások. Vagy pedig a kettő között üzleti kapcsolatot létesítenek: ennek az életnek odaadásával meg akarják vásárolni a túl- világi élet örömeit. Krisztus mást mond. Ő az élet: benne élni az igazi élet, az üdv. Amíg földi életünk tart, ez az élet szakadatlan szolgálat, győzelmes, boldog áldozat. Mikor felszabadulunk e földi élet kötelékeiből: a Krisztusban való élet az ismeretnek, a látásnak, a szeretetnek a teljessége, a Krisztussal való diadalmas uralkodás. Ezt az életet, a másikat is Krisztus adja, ingyen, ajándékul; s a kettő tulajdonképpen egy, mint a fűszál élete a föld alatt és föld felett, a kalász élete a búzaszemben és a napfényen. Hadd zengjen tehát a húsvéti evangéliom, mint a hegyekről a kürtszó: Krisztus az élet!
II.
Krisztus az élet; azért a teljes, a szent, az örök és boldog élet, mert egy isteni tényen alapszik: a feltámadáson. Mindaz, amit eddig mondottam, azért lehetséges, mert Krisztus feltámadott. És Krisztusnak azért kellett feltámadnia, mert Ö a teljes, szent, örök isteni élet volt. Mindegy, hogy melyik oldaláról nézed ezt a kétarcú igazságot. Nézd onnan, ahonnét jobban meglátod, de az bizonyos, hogyha egyik arcát megláttad, meg fogod látni a másikat is.
Krisztus feltámadott. Ez a tény egyszerre kiemeli őt az emberi kategóriák közül. Akkor Ő nem egy a próféták közül, olyan vallásalapító, mint más, legfennebb fokozati különbséggel, hanem lényegesen más: a testté lett Ige, az emberi alakot öltött Megváltó Isten, Ez pedig azt jelenti, hogy halála is öröktől elvégzett láncszeme volt az ő nagy művének: azért halt meg, hogy feltámadhasson. Viszont halála tovább utal: azért született, hogy ezt a nagy szertartást, a megváltó halált véghezvigye. De akkor születése is csak folytatás volt: Ő élt, öröktől fogva, mikor még a világ sem volt formálva s onnan indult el, hogy megszülessen. Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél volt és Isten vala az Ige. Ott vagyunk a Szent Háromság második személyénél, aki az Atyától született s onnan kiindulva leszállott az emberré létel mélységeibe, majd a halál, az áldozat és a kárhozat nadirjához, hogy a húsvéti napon újra feltörjön a magasságba, elfoglalni székét az Atya Isten jobbján. Tehát, amit ő hoz nem emberi bölcseség, nem ábrándok gyűjtő medencéje, kollektív álom, hanem magának Istennek csodálatos és teremtő közlése.
De hát maradhatott-e sírban az, aki a teljes, igaz és örök életet hozta? Aki csak valamit megtapasztalt az ő életéből,- fejezhette-é be nagypénteken élete legboldogabb tapasztalását? Lehet-é teljes az az élet, amelynek sírjánál így kiált fel a kétségbeesett, hívő: volt, nincs? Lehet-e igaz az az élet, amelyik a világ legnagyobb csalódásán alapszik s a világ legnagyobb illúzióját termeli? Lehet-e örök az az élet, amely szemünk láttára elvész az Arimathiai József sziklaboltjában, mint a Szaharában az odatévedt csermely? Nem szükségképpeni dolog-e, hogy látták, hallották, tapintották a feltámadottat éppen azok, akik az ő életében resztvettek s vallották a Mester szavára: Te vagy a Krisztus, Te vagy az élet?
Nem mindenki látta az ő feltámadását, csak aki hitt benne. „En vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz én bennem, ha meghal is él az”. A feltámadott Krisztust nem látta sem Pilátus, sem a főpapok, sem az ordító csőcselék, sem a római katonák, sem a poroszlók, annak a világnak egyetlen olyan embere sem, aki megölte, mert nem hittek benne. De látták a szent asszonyok, a tanítványok, az ötszáz kereső lélek, látta a kései Pál s azóta annyi más, - mindenki aki hitt benne. Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek - s azóta annyi ezer van, aki testi szemeivel nem látta ugyan, de hisz benne, s ezért legfőbb igazsága ez lőn: Krisztus az élet!
Mit jelent hinni a Jézus Krisztusban? Felismerni benne és követni benne az Élet királyát. Elfogadni Mesterül, Vezérül és Pásztorul s úgy gondolkozni, érezni, cselekedni, mint Ő. Titokzatos, belső közösségbe lépni vele és állandóan az ő társaságában élni. Elfogadni az ő ajándékait, szívünkre szorítani ígéreteit, megmaradni az ő szövetségében és bízni, bízni, bízni benne. Szeretni, imádni őt és parancsai szerint élni. Táplálkozni az ő Igéjével és sákramentomaival s átadni magunkat neki, mint ahogy a hangszer átadja magát a művésznek.
Élni benne. Élni benne a teljes, igaz és örök életet.