Akármilyen vékony is az érem, mégis két oldala van, s bármilyen ellenkező legyen is a két oldala mintája, egymástól el nem választható. Nagypéntek sem választható el húsvéttól, mert külön- külön mind a kettő elveszítene a maga értékét és jelentőségét. Istennek drága aranypénze a váltság, melyet érettünk és e világért adott, egyik oldalán a fájdalmak emberét ábrázolja, amint a kereszten utolsót sóhajtva elhanyatlik; másikon az Élet Fejedelmét, amint a megnyílt sírból kilép. Ez a kettő egészíti ki, tartja össze és magyarázza meg egymást. Feltámadás nélkül a nagypénteki áldozat céltalan szenvedés végső állomása; nagypéntek nélkül a húsvét ura az élet összefüggéséből kiszakadt kezdet, idegen pont volna a világmindenségben. Amaz eltorzulna és fakírrá válnék, emez ködbe veszne, vagy régi hitregék feltámadó félistenévé nyomorodnék. De a kettő belső összefüggése a fájdalmak emberét és az Élet Fejedelmét magasabb élő egységben állítja elénk, mint az élet és halál urát, Krisztust, az emberré lett Istent.
Az előttünk álló ünnepeket arra használom fel, hogy erről az összefüggésről beszéljek. Ma nagypéntek reggelén prédikálok a felolvasott Ige alapján arról, hogy a halál az élet gyümölcse. Húsvét reggelén, ha Isten is úgy akarja, szólni kívánok arról, hogy az élet a halál gyümölcse.
Ott áll a keresztfa a Golgotán, s rajta az Idvezítő vérbefagyott teteme. Ez a halál az élet gyümölcse. Rettenetes és édes gyümölcs. Millióknak, akik nem hisznek, a kárhozat gyümölcse; sokaknak, a hívőknek az élet drága gyümölcse.
Hogyan termett ez a gyümölcs?
I.
Először is ezt a gyümölcsöt termetté az emberi élet. Nem az elvont, tőlünk idegen emberi élet, hanem ez a mi életünk, amoly osztódik, nő, erjed és behálózza az egész világot. Ez az élet, amelyik ujjong, vígad, árad megszületik, szeretkezik, arany és hatalom után fut, önmagával sohasem telik el és önmagát mindig felemészti. Fel lehet ékesíteni ezt az életet külső díszekkel, a bölcsőt le lehet takarni anyai dalok zengő fátyolával; a menyasszony fejét meg lehet koronázni mirtus koszorúval, a sírokra lehet virágot hinteni, testünket fel lehet ékes ruhába öltöztetni, magunkra vehetünk jó modort és finom szokásokat, de azért az egész külső alatt ott liheg, habzsol, üzekedik, él és gyilkol az örök bestia, az ember.
Éppen ezt mutatja meg a kereszt. Ugyanis ebbe az életbe száll alá Jézus bűntelenül, Szent Lélektől fogantatva, Szűztől születve, megnyílt egek ujjongása közben. Maga volt a jóság, a szépség, a szeretet, a hűség; belőle mennyei tavaszok áradtak és testet öltött üzenete volt egy láthatatlan, boldog és tökéletes világnak. Nézzétek, éppen emiatt lassanként milyen árva lett; szíveket keresett, Isten szívét hozta, lassanként egészen idegenné vált. Szeretetről szólott minden szava, tette ennek a boldog szeretetnek csodálatos megnyilatkozása volt, s háromévi szolgálat után mindenki ellenségévé lett. Akikkel jót tett, elfeledték, akiket meggyógyított, ellene támadtak, leghívebb tanítványa is megtagadta, s végül a főpap udvarában egyedül tűri az ostoroztatást és az arculveretést. Szükségképpen, sorsszerűén, feltartóztathatatlanul érkezik meg az utolsó állomásra, ahol gonosztevők között átszegezett tagokkal felkiált: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet! A kereszt az emberi életnek, a mi életünknek gyümölcse.
Sokat alkotott az ember, bámulatos magasságokra érkezett tudományban és művészetben. A technika csodáival meghódította az egész világot. Szinte elérkezett önön képességeinek határáig; de mindez csalódás, hiú látszat, kendőzés és hiábavaló erőlködés egy rettentő tény mellett: mikor Isten megjelent nyomorult élete kellős közepén, testbe öltözötten, theológusok és nép vezérek, egyházi és politikai hatalom, szegény emberek tömege és világfiak társasága nem ismert magasabb célt, sürgősebb tennivalót, minthogy maga közül kiirtsa, eltapossa, keresztre verje azt, akit a világ a paradicsom kapujának bezáródása óta epedve várt. Ezt a tényt nem lehet letagadni, de nem lehet menteni sem. Jézus halála a mi életünk gyümölcse, a gyümölcs pedig nagy vallomás, amelyet a fa önmagáról tesz, rettentő vád, amely a fát elmarasztalja. Így derül ki az, hogy az emberi élet minősége, legdöntőbb vonása, valami istenellenes és átkozott elem, az, amit mi bűnnek nevezünk.
II.
De a Krisztus halála nemcsak az emberi életnek, hanem Isten életének is gyümölcse. Lehet, hogy most túlságosan emberi képeket használok, mert olyan titkokról beszélek, amelyekről az ember csak földi képek hasonlatosságaiban bír beszólni. De ezek a képek nem az ón találmányaim, hanem a kijelentésnek, a Bibliának és a hitvallásnak a képei.
Mit tudunk mi mondani Isten életéről? Azt, hogy mindenható jóság, amelyben egyesül az igazság és a szeretet. Isten jóságát az jellemzi, hogy csupa szentség és csupa igazság, de ugyanakkor csupa szeretet is. Tökéletességet az ábrázolja, hogy ez a jóság mindenható és örök dicsőséggel teljes.
A bűn nagyságát, melyet a kereszthalál leplezett le, éppen az bizonyítja, hogy nemcsak a földi életen érezteti hatását, hanem szétválasztotta és szembeállította Isten természetében az igazságot és a szeretetet azáltal, hogy Isten igazságossága felfüggesztette örök szerelmét és örök szerelme megakasztotta igazságosságát. Ugyanis Isten igazsága gyűlöli a bűnt s ebből az következik, hogy azt megtorolja. A megtorlás akkor teljes, ha elpusztul az ember és a teremtett mindenség visszahull a legyen szó előtti sötét kietlenségbe. De ezt Isten örök szeretete nem akarhatta. Isten örök szeretető azt akarta, hogy az ember megtisztuljon, a világ helyreállíttassék, de ennek útjába állott az emberi bűn, amely elégtételt és büntetést kívánt.
Ki adhatott elégtételt? Ember nem, mert minden ember maga is bűnös, s meg magáért sem tud eleget tenni, nemhogy másokért. Isten nem, mert láthatatlan dicsőséges mivolta nem tudja elszenvedni a büntetés szigorát, enélkül pedig az elégtétel nem teljes. Kellett tehát lenni valakinek, aki tökéletes ember, de mégis bűntelen, s így alkalmas arra, hogy ne magáért, hanem másokért szenvedjen. Alkalmas arra is, hogy szenvedjen s ugyanaz az emberi test hordozza el a büntetést, amely termetté a bűnt. De viszont e szenvedőnek tökéletes Istennek kellett lennie, hogy az igazságosság haragját elhordozhassa, és amikor meghal belőle az, ami az emberi élettel egy, Isten ereje és dicsősége annál erősebben feltündököljek.
Itt vagyunk tehát a kereszt nagy titkánál, a testtelétel és a Krisztus kettős természetének nagy dogmájánál, amely szerint a közbenjáró halála Isten igazságával szemben a teljes elégtételt adta meg, viszont Isten szeretetét a kiengesztelődés áradatában reáborította szentségének és haragjának fenséges hegycsúcsára. Krisztus halála Isten életének gyümölcse, elégtétel és kiengesztelődés az igazság és a szeretet teremtő csókja.
III.
A nagypénteki halál azonban nemcsak az emberi és nemcsak az isteni életnek, hanem mindenekfelett a Krisztus életének a gyümölcse. Krisztus egy volt az Atyával nemcsak lényegében, hanem igazságban és szeretetben is. Ö tehát magára vállalta önként és szabadon a nagy meghasonlás áthidalását. Élete, műve szabad és önkéntes áldozat, amelyet odaád Istennek azért, hogy megmentse vele az embert. Az áldozat olyan régi, mint az embernek az Istenhez való viszonya. Sokszor adta oda az ember életének egy darabját, hogy megmentsen valamit vele, ami mindennél drágább neki. Odaadta termése zsengéjét, hogy megmentse az aratást, odaadta életéből az első fajzást, hogy jogcíme legyen az egész nyájra. Odaadta testének egy darabját, hogy megmentse egész életét; odaadta elsőszülöttjét, hogy megmentse minden utána következő gyermekét. Ezeket az áldozatokat azonban az ember önmagáért adta és nyert vele. Minden áldozatnak a foglalata és teljessége azonban a Krisztus áldozata, aki magát szeretetből egészen odaadta, hogy megmentsen vele minket. Ezerszer nagyobb az ár, mint az, amit megvásárolt vele. Éppen ezért nem ismételhető, hanem Krisztusnak egyszer s mindenkori ténye, amely felöleli az ő életét, halálát és művét. Ez az áldozat ott van mindenki mellett: a most született csecsemő mellett, kinek szempillája alig rezdül, éppen olyan teljes fönségében füstölög, mint a bitófára vitt gonosztevő orcája előtt. Utcai leányok prédára leső alakját füstfellegébe betakarja, és finom fátyolképpen lebeg haldokló szentek elhanyatló alakja felett. Olyan mély ez az áldozat, mint istennők a szerelme. Olyan erős, mint mindenhatósága. Olyan foganatos, mint teremtő ereje és olyan gyógyító, mint örök irgalma. Viszont olyan komoly, mint minden bűn és minden halál, mint maga a végső ítélet és olyan fájdalmas, mint minden kín, amely emberi szíven valaha átvonaglott, mint az örök kárhozat egyetlenegy pillanatban, egyetlen szívre összpontosítva. Ezért éneklem a prófétával: azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől és Ő megsebesíttetett a mi bűneinkért, megronttatott ami bűneinkért, békességünknek büntetése rajta van.
Ha összefoglalom a Krisztus halálának ezt a hármas értelmét és egy szóval akarom megjelölni annak értékét, ezt mondom róla: a Krisztus halála az ő érdemének foglalatja. Érdem az, ami jogcímet ád az életre, értelmet ád a létnek, amin megállhatok, s ahol reménységeim kivirágzanak. Nekünk nincs más érdemünk, csak az, amit Isten a Krisztus érdeméből reánk ruház, ö pedig csak annyit tulajdonít nekünk, amennyit mi hitünkkel elfogadni képesek vagyunk. így lesz részünkké a Krisztus érdeme, a világ középpontjában élő drága értékalap, amelyből felruházkodunk, fiúi jogcímet nyerünk és megkoronáztatunk. Ebből az érdemből fakad az a küldetésünk, hogy Róla tegyünk bizonyságot, míg Előtte minden térd meghajol és minden nyelv vallja, hogy Ő Úr az Atya Isten dicsőségére. Krisztus érdeme az Isten dicsőségének vérre váltott arany alapja. Ettől az érdemtől meggazdagodom, adósságomból felszabadulok, szomorúságomból megvígasztalódom, megerősödöm a halállal és a Sátánnal szemben, s bizonyos menedékképpen belefogózom a nagy vád ama napján. Azért megállok a keresztfa alatt és énekelem alapigénk diadalmas befejezését: sebei által gyógyulánk meg.
Krisztus emberré lett, hozzánk hasonló és ebből következett reá a halál. De ez a halál tele van élettel, mint a megérett mákfej millió maggal. Ez a halál tele van élettel, mindnyájunk életével, mert ez az az érdem, amelyből egy új teremtés támad. Nem természetes-e, hogy a halott Jézus nem maradhatott a koporsóban és Isten nem engedte, hogy az ő szentje rothadást lásson?
Nagypéntek árnyékai felett kibontja szárnyait a húsvéti hajnal.