Mikor ez az Ige megíratott, sok versengés volt a keresztyénségben. Felfogások, irányok mérkőztek egymással, egyik a másikat hamisnak és gonosznak tartotta és legfőbb célja mindeniknek az volt, hogy megrontsa és kiirtsa a vele szemben állót. Ebbe a hangzavarba, melyben egyik eretnekíti a másikat, beleszól az apostol hangja és megrendítő hitvallásban a vitatkozók elé tárja azt, ami a keresztyénségben a lényeg, ami a Krisztus művének a veleje. Ez a rövid néhány tétel, amelynek éppen olyan ünnepélyes hullámverése van, mint az apostoli hitvallásnak, éppen azért, mert a keresztyénség lényegére vonatkozik, mert a Krisztus személyét és művét mutatja fel, magában foglalja a karácsonyi evangéliomot is.
A mai világban is annyiféle felfogás mérkőzik egymással, úgy összekeveredik, és egymás ellen tornyosul ezer gondolat, mint a Niagara patkójának a peremén egymásba ütköző vizek, hogy széttörve, megolvadt vízalpesekként zuhanjanak alá a mélységbe. Ebben a tajtékos és tarajló eszme-harcban messzire kicsendül a karácsonyi minimum, minden hitnek és az egész keresztyénségnek lényege, az örökkévalóság igaz és ámen beszédje. E karácsonyi minimum vonatkozik először Jézusra és vonatkozik reánk. Jézusra vonatkozóan ennyit mond: Isten megjelent testben és megigazíttatott lélekben. Az eredeti szövegnek még élesebb lefordítása szerint: az, aki megjelent testben, igazoltatott a Lélek által.
Ebben először a testté létei értelme nyer kifejezést. Az a férfiú, akinek születését ma ünnepeljük, nemcsak egy mi közülünk, az emberek közül; benne nem az emberi erő és képesség csodáját látjuk, Ö nem a magunk fajtájának nagyszerű kivirágzása, Jézus Krisztus nemcsak vallásos zseni, hanem az Isten Egyszülött Fia. Benne Isten jelent meg testben, azaz Isten vált olyanná, mint mi, hogy felvegye és megoldja életünk örök ellenmondását. Isten lett emberré, hogy ebben a formában találkozzék velünk és szóljon hozzánk. Valóban második személy akart reánk nézve lenni, akit tériek szólíthatunk, megüthetünk, vagy megcsókolhatunk, megölhetünk vagy imádhatunk. Az ő emberi természetének nagy ténye van kifejezve e tételben, amelynek révén Isten leszállott közibénk, magára vette az emberi testet, dicsőségét engedelmességgé változtatta át és életét odaadta a kereszten, hogy sírbatétel és poklokra szállás után diadalmasan feltámadjon. A keresztyénségnek éppen az a páratlan ereje és szépsége, hogy Isten benne, mint újszülött mosolyog reánk, mint fiatal férfi szólít a nevünkön, és mint töviskoronás király meghal érettünk. Azonban testisége felett mindenütt ott sugárzik az az igazolás, az a megbizonyítás, amit a Lélektől vett. Krisztus isteni természetének nagyszerű sugárzása ez. Születésével még csak a természetfeletti úton való megérkezés mutatja a csodát. A Szent Lélektől való fogantatás dicsősége ragyog a Szűztől született Gyermek feje fölött. De ez a Lélek megérzik minden szaván, kisugárzik minden cselekedetéből, emberi alakjának csodálatos méltóságot ad, engedelmességét teremtő erővé magasztalja fel, szenvedését és halálát engesztelő áldozattá fokozza és egy új teremtés titokzatos életkapujává dicsőíti. Ennek a Léleknek a műve az, hogy a testi pálya és annak koronája: a szenvedés és a halál, nagyszerű áldozattá, egyetlen és örök érdemmé válik, amely kibékíti Istent az emberrel, eleget tesz az igazságnak és utat nyit a kegyelemnek.
Mindaz azonban, ami végbement a szent történetben, nem önmagában való dicsőség, hanem valami olyan történet, amellyel valaki valamit el akar érni, amelyet nem lehet elrejteni, amit látni kell. A nap azért születik, hogy valaki lássa, hogy valakik lássanak. Krisztus születése és feltámadása, az életnek és a halálnak ez a két szembeforduló kapuja, amely éppen fordítva viseli a felírást: az élet kapuja a halálé, a halál kapuja az életé, és mindaz, ami e két kapu között a földi életben lejátszódott, azért történt, hogy az emberek lássák. A pogányoknak hirdettessék és az emberek higyjenek benne.
Meglátni Krisztus igazi személyét. Ezt fejezi ki alapigénk e két szóval: 'megláttatott az angyaloktól. Az ősi gyülekezet angyal szó alatt nemcsak égi követet, hanem a gyülekezet vezetőjét, apostolát és szélesebb értelemben a kiválasztott lelkeket értette. Örök és friss igazság: Krisztust meglátni a nagy kiválasztottságnak a jegye és bizonysága. Krisztust meglátni olyan erő és felmagasztosultság, amilyenben csak angyaloknak van része; Krisztust csak az látja meg, aki olyan engedelmes, mint odafenn a szolgáló lelkek, és aki Krisztust meglátja, olyan engedelmessé válik, mint odafenn az angyalok. Krisztust meglátni igazi dicsőségében azt jelenti, hogy a világnak egy magasabb rendű metszetét értjük meg, olyan forma látás ez, amilyet a vízi liliom érezhet, mikor a sötét és nyirkos mocsárból kinőve, fehér virágait széttárja az izzó napnak, vagy az éjszakák csillagmiriádjának. Krisztust meglátni nem egyéb, mint megpillantani az élet igazi értelmét, tudomást szerezni egy másik, boldogabb hazáról, szakadatlan honvágyat érezni utána és útrakelni a szemtől-szembe látás palotája felé.
De ez nemcsak megrendítő látás, hanem egyszersmind nagy misszió is: hirdettetett a pogányok közt. Azt mondom ezzel: aki látta, hirdesse; aki tudja, hogy milyen, ne szűnjék meg mondani és vallani. A keresztyén ember csak akkor keresztyén, ha lelkekért tusakodik, ha lelkeket akar megnyerni Isten számára. A keresztyén ember rábeszélő ember, szóval, némán, tettel, élet és halál beszédjével hívogat, biztat, vonz és foglyul ejt. «Hirdettetett a pogányoknak» — a karácsonyi evangéliom bátor és elszánt attitudeje ez, amely a herold kópét idézi fel lelkünkben, aki sokszor leeresztett sisakrostéllyal, mert az ő személye nem fontos, de a király címerével és az ő kardjával jön és hirdeti a király közeledtét, üzenetét, hódolatát követelő parancsait. Ilyen keresztyénekre van szükségünk, akiknek életük és munkájuk a herold munkája, leeresztett sisakrostéllyal az Úr nevében jönnek és harsonáznak és hirdetik a pogány népeknek, hogy a látható világnál nagyobb a láthatatlan, hogy ezen a földön legfelségesebb kiváltság a szeretet, hogy egyetlen egy uraság van: az Istennek engedelmeskedni; egy vigasság és öröm, menedék és nyugalom: elhelyezkedni a Krisztus sebében; egy győzelem van: érette élni és meghalni. Hirdettetett a világnak. Karácsony estéjét éppen az teszi széppé, hogy akkor minden ember erre az üzenetre kíván hallgatni és minden ember erről az üzenetről kezd rebegni, vagy dadogni. Olyan ez, mintha a siket-, némák szomorú világában volna minden évben egy óra, amikor azok énekelni akarnának, és valamiképpen meghallanák egymásnak az énekét. Nagyon szomorú, harmóniátlan, szívet facsaró volna ez az ének, de a szorongató vágy: melódiává lenni, kiengesztelne minden zűr-zavart. Szomorú, ezer bűnnel kevert a karácsonyeste emlékezése is, de valami megható, hogy az emberekben miképpen ébredez az elutasíthatatlan vágy jóvá lenni, szeretni, megbocsátani, kibékülni a világgal és Istennel. Annak az emberiségnek, amely így üli a karácsonyt, lehet és kell beszélni a versengés nélküli nagy titokról, a Gyermekről, akiben Isten testté lett, a Megváltóról, akiben a Lélek, mint engesztelő' oltáron a láng, úgy lobogott az égig.
Igen, hittek benne a világon. Hittek benne, mikor először szólott az igehirdetés és hinni fognak, míg ember lesz a földön. Másodlagos kérdés, amely csak földi szempontból fontos, hogy hányán hittek és hogyan hittek. A tény az, hogy mindig hisznek és mindig egyre többen hisznek. Mert amíg benne hisznek: Ö közöttünk él; tervei, céljai a magunk életében, társadalmak és nemzetek életében megvalósulnak, erejének nagy jótéteménye elérkezik a vérző sebekig, az ínséges nyomortanyákig, az összetört és megalázott életekig, a megrontott és eltorzult lelkekig, s mivel hisznek benne a világon, a sebek gyógyulnak, az ínség gazdagságra vágyik, eltorzult lelkek teremtés előtti szépségüket nyerik vissza és legázolt életükből új belső szépségek virágai nőnek, mint ázott, nedves földből a gyöngyvirágok. „Hittek benne a világon.” Micsoda nagy ügy, nagy érdek, s egyszersmind milyen nagy ígéret és
Lehetőség, hogy mindig hittek és mindig hihetnek. Ennek az útnak nincs törése, nincs lefele fordulása, mert az, aki testté lett, s aki azt mívelte, hogy lássák őt és higyjenek benne: az felviteték a dicsőségbe. Minden kérdés, minden útjelző feléje mutat, de hozzá csak akkor érkezünk megint, mikor a látható világ bilincseiből kiszabadulva, képesekké válunk az ő dicsőségének szemléletére és hordozására; sok-sok földi karácsony után vitetünk az örök karácsonyba.