Karácsonyt ma már mindenki ünnepel, nem keresztyének, sőt hitetlenek is. De ennek az általános ünneplésnek az a veszedelme, hogy a hangulatban elvész a gondolat. Ez pedig nem kisebb veszedelem, mintha meghal a tojásban a szik, a gabonában a csíra, a gyümölcsben a mag. A karácsonyi hangulatnak ereje és életképessége a karácsonyi gondolat, amelyről el lehet mondani, hogy titokzatos világcsíra, a második teremtésnek, a dicsőséges restaurációnak áldott kezdete. A nagy mindenségnek, ennek a megégett és lefagyott palántának, mentő és mindent helyrehozó rügyszeme. A karácsonyi gondolat, a teremtő rügyszem alapigénkben van kifejezve: az Ige testté lett.
I.
Hadd beszéljek először ennek az igazságnak előzményéről. Két előzménye van: emberi oldalról a bűn, amely szükségessé tette a Megtestesülést, isteni oldalról pedig a megváltó szeretet, amely megindította.
Az Ige testté lett. Nem szól ez azoknak, akik meg vannak elégedve a világgal, még kevésbbé azoknak, akik önmagukkal vannak megelégedve. Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a világ alapjában véve jó, csak itt-ott kell tatarozni rajta, hogy kényelmesebb és finomabb legyen az élet. Ennek az emberi javítgatásnak az összességét kultúrának nevezik. Hisznek a kultúra világmegváltó és világszépítő erejében. De nekünk azt kell meglátnunk, hogy a kultúrában is csak az a jó, ami benne krisztusi elementum. Máskülönben rettentő csalódás, tragikus emberi alkotmány, amely új romlásoknak és elfajulásoknak oka és terjesztője. Hány nép pusztult bele a kultúrájába és vájjon nem pusztulunk-e bele mi? A karácsonyi evangéliom csak azoknak szól, akik látják, hogy az emberi természet gyökerében megromlott, s itt nem foltozgatásra, hanem újjáteremtésre van szükség.
De nem szól a karácsonyi evangéliom azoknak sem, akik meg vannak elégedve önmagukkal. Amíg lelkünkben őrizgetjük azt az éltető gondolatot, hogy velünk Isten el van ragadtatva, nem ért meg a szívünk a karácsonyi evangéliomra. Nem elég azt meglátnunk, hogy az emberi természet romlott meg, azt is meg kell látnom, hogy ennek a romlásnak én is részese vagyok. Mea culpa kell a karácsonyi örömhöz: jajgató vallomás arról, hogy az én szívem is a bűn martaléka. Innen van nyugtalanságom: a hiú vágyak miatt; szomorúságom és szégyenem: jobb énem ezer bukása miatt, külső és belső életem elnyomorodott volta miatt. A bűn, az én bűnöm teszi szükségessé a nagy csodát: a megtestesülést.
Az ember kétségbeesetten nézi a bűnt, de Isten nyugodt és bizakodó fenséggel. Szereti a világot, mert Ő alkotta dicsősége tüköréül; szereti az embert, mert saját képére és hasonlatosságára fiául teremtette; szereti pedig azért, mert a szeretet az ő fölséges kiváltsága, lényének legfőbb megnyilatkozása. A szeretet pedig emberi szívben is leleményes, kicsiny eszközökkel nagy dolgokat visz végbe, megteremti az önfeláldozás csodáit és megáradásában élet és halál ritmusa ver. Mikor pedig ez a szeretet a teremtő Isten szívében áradt meg, midőn szolgálatába a mindenhatóság állott és örök bölcsesség volt a tanácsadója, midőn a Fiú engedelmessége önmagát ajánlotta fel eszközül az Atya szeretete számára, - mit gondoltok, mi történt akkor? Milyen új esemény jelent meg a világban?
Szűztől egy kis gyermek születék. Az Ige testté lett.
II.
Az Ige testté lőn. Most már szinte a szívünkre vág egy új megismerés, a megtestesülés második titka: a helyettes elégtétel, a Kereszt prédikációja. Jézus Krisztusban két természet egyesült összeelegyítetlenül, és elválaszthatatlanul. Isteni természete szerint egy az Atyával, mert Ö a testbe öltözött és magát megüresítő Fiú Isten. Emberi természete szerint tökéletesen egyenlő mivelünk. Az egy bűnt kivéve. Ennek a titoknak egyetlen méltó kiábrázolása a szűztől való születés tantétele. Ha Krisztus csak egy embertől született volna, nem lehetett volna természet szerint Isten, mert az ember nem tud Istent nemzeni. Ha pedig Jézus nem asszonytól születik, nem lehetett volna ember, mert az Isten teremt ugyan embert, de Istent csak szülhet. Egészen embernek kellett lennie, hogy a bűn következményeit a maga testén elszenvedhesse, s ugyanazon természet tegyen eleget a bűnért, amely elkövette. Istennek kellett azonban lennie, hogy a bűn súlyát csak viselje, de általa be ne szennyeződjék és annak rettentő súlyát diadalmasan elhordozhassa.
Ezzel adva volt a megváltói pálya. A bűn reácsapott és elkezdette gyötörni. Reácsapott, mint kísértés: éhség, szomjúság, csalódás, hatalom, a szenvedő test gyengesége. De isteni természete áthatotta benne az embert és Ő tudott győzni. Reácsapott, mint a Gonosz dühe, mert a Gonosz érezte, hogy életre és halálra megy a játék: ha Krisztust kiveti a világból, örökre övé az ember. Reácsapott értelemfeletti erővel, mert az, amit Krisztus mondott vagy tett, az a tény, hogy Ő él és olyan, ahogyan él, az alvó bűnöket felébresztette, a lappangókat kitermelte, a nyilvánvalókat az égig felduzzasztottá és mindezeket reászabadította az Élet Fejedelmére. És Jézus mindezt a bűnt magára vette. Halála tehát pontos és teljes ellenértéke minden bűnnek a világon, magának a bűnnek és benne minden elmúlt, élő vagy elkövetkezendő ember bűnének.
Jézus szenvedése nemcsak testi kín volt, hanem mindenekfelett lelki kín: fájó szánalom az ember iránt, helyette hordozott átok és ítélet, végül egy pillanatban, midőn így sóhajtott fel: óh Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet, átszenvedése egy örökkévalóságig tartó perc alatt a kárhozat feneketlen mélységeinek. Mindezzel pedig elibénk állította az Isten üdvözítő kegyelmét. Közöttünk lakozék, mi láttuk az ő dicsőségét úgy, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét és teljes vala kegyelemmel és igazsággal. Mindent elmondott, amit Isten üzent, mindent megtett, amit az Atya kívánt, Ő volt az isteni élet és a megváltó halál, s ha a kijelentés homályban hagyott volna eredetéről, akkor is vallanunk kellene: Ő volt az Ige, aki kezdetben vala, Istennél volt és Isten vala és az Ige testté lőn.
III.
Harmadik nagy titok, az inkarnációnak próbája: benne meggyógyult a világ, benne helyreállott a megromlott emberi szív s belőle egy új lelki emberiség származott.
Milyen hatást tett azokra, akikkel találkozott: beszéljék el Zákeus, Mária Magdolna, Bartimeus, Cyrenei Simon és annyi más. De ereje nem fogyatkozott meg akkor sem, amidőn már dicsőséges testben találkozott híveivel. Pál, bár test szerint sohasem ismerte őt, nem kisebb bizonyíték a Jézus átalakító hatása mellett, mint Péter, vagy Jakab. Augustinus, Aquinoi Tamás, a két Wesley, Cromwell és annyi más; mind bizonyság a mellett, hogy benne békességet nyerünk, életünk megújul és kivirágzik s mindenki, aki Neki adta szívét és királyául fogadta, megvallja, hogy csak azóta tudja, mi az élet. De a nagyok és kiválasztottak mellett számláljuk elé az együgyűeket és kisdedeket: az egyszerű anyókákat, a boldog koldusokat, a tágranyílt szemű gyermekeket, az ismeretlen haldoklókat, akik megfogták kezét, a névtelen sírók ezreit, akik ráemelték szemüket és mosolyogni kezdettek, a sok parányi életet, amelyben Ő volt a sugár, az erő és a győzelem.
Valóban mi láttuk az ő dicsőségét.
Hát arra mutassak rá, miképpen gyógyult meg a világ általa? Mi lenne a levegőből, ha kivennék belőle az oxigént; a földrészekből, ha kihűlnének a tenger meleg áramai, a mi életünkből, ha kivennék belőle a napot? Mi lenne világunkból, ha kivennénk belőle Jézust, minden jézusi elemet, jézusi inspirációt?
Ne hozakodjatok elé azzal, hogy mai világunkban annyi a pogány elem, annyi a Jézus-ellenes kovász. Azért, mert a napfény nem ér be a pincelakásokba, barlangodukba, börtönök mélyeire, még nem következik, hogy nincs nap és nem kell nap. Sőt az következik: éppen azért, mert van nap, vidd oda sugarát, ahová még nem ért el. Törvényszéki rovatok, bűnkrónikák, tőke és munka ádáz küzdelme s minden ebből fakadó nyomorúság, egy világbirodalom minden förtelme, mely az Antikrisztus parancsai szerint rendezkedik be, mind csak azt bizonyítják, hogy a testté lett Ige még mindig nem hatotta úgy át a világot, ahogy kellett volna.
Ki ebben a hibás? Nem Krisztus, aki mindent megtett és mindent betöltött. Bizonyára azok a boldogtalan lelkek, akik hinnének benne, ha látnának Krisztustól megépített, győzelmes életet. Leghibásabbak mi vagyunk, akik a Krisztusról nevezzük magunkat, hiszünk is benne, mégsem élünk olyan hódító, ellenállhatatlanul bizonyságtevő eletet, amely foglyul ejtse a világot az ő számára. A legnagyobb baj, hogy Ö még nem öltött eléggé testet mibennünk.
Így lesz a karácsonyi evangéliom egy nagy kényszerítés,
s még nagyobb misszió. Öltsön bennünk testet a Krisztus alakja, lelke ábrázolódjék ki rajtunk úgy, mint a király az apródokon. Fogadjuk be a szívünkbe, amely úgy dobog felé, mint a Mária öle az őt beárnyékoló Szent Lélek felé. Hadd lakozzék mibennünk és lássák az emberek az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.