Az ádvent lehetősége akkor született meg, amikor a paradicsom elveszett. Amíg az ember nem esett bűnbe, annyira Isten szemei előtt élt, és élete olyan boldog jelenvalóság volt, hogy abban nem fért el az ádvent lényege: rosszban várakozni valami jobbra. Ha fejlődött vagy változott is valami a szemük előtt, például a magból kalász lett, vagy a gyermekből ember: ez olyan természetes folyamat volt, amelynek minden mozzanatában szakadatlanul gyönyörködni lehetett, mint a szálló madarak repülésében, vagy a hulló csillagok útjában. De mihelyt megromlott a világ és elszakadt Istentől, egyszerre kigyúlt a sötétségben a távoli ígéretek csillaga, egyszerre olyan lett az élet, mint az erdőn átvezető út: mindig közeledett a céljához, bár mindig fájdalmasan távol volt tőle. Amint elszakadt Isten az embertől, megszületett az ádvent lehetősége, az tudniillik, hogy találkozzanak megint. De csak úgy találkozhatnak, ha szakadatlanul erre készülnek, erre várnak. Megjelent a világban egy új érzés, új törvény, új sors, a várakozás. Ma is erről beszélünk, és két gondolatot emelünk ki belőle: várnak reánk és mi is várunk.
I.
Vár a világ az emberre; ezt az igazságot az élet szerkezetéből is látjuk. Mikor a hatodik napon kész volt a teremtett mindenség, de még hiányzott az ember, a világ csodálatos alkotmánya befejezetlenül esengett és kiáltott az istenkép után, az ember után, amelyben betetéződik és célját eléri, úgy mint a torony a csillagban, a királyság a koronában. Mi lenne a világból, ha kiveszne belőle az ember? Bűbájos arc, amelynek kitolták a szemét. Vak Apollo, aki a napfényben tántorog.
Azóta is benne van ez a törvény a mi életünkben. Ki ne érezné egy feldudvásodott kertben, hogy az várja a gazda kezét? Ki ne érezné egy elhagyatott lakásban, hogy az várja a lakóját? Egy-egy hideg legénylakás mennyire tud kiáltani asszonyi kéz, rend és csín után! Hogy tudja várni az ember a gyermeket; mennyi türelmetlen, keserű és sokszor tragikus sóvárgás támad ebből a vágyból. Egy-egy gyülekezet menynyire várja a pásztorát, egy-egy nép a vezérét. Hány nemzet pusztul el abban, hogy nem érkezett meg az a vezér, akit várt. Nagy, rejtelmes gondolatok és igazságok alszanak a világban, várják a felfedezőket, a bölcseket, a művészeket, a prófétákat. Sok könny és sok seb, sok bánat és sok nyomorúság van a világon, ezek mind várják a vigasztalót, a gyógyítót, a segítőt. Kínában, Indiában, Magyarországon, az egész földkerekségén, ki ne várná ma azt, aki megoldja a kenyérnek nagy válságát? Ki ne várná ma azt, aki békességet és összhangot hoz ebbe a világba? Nagy sötétségek vannak körülöttünk, melyek várják a világosságot, hosszú éjszakák szinte reszketnek, hogy a- csillagok megjelenjenek, vagy pedig felderengjen a hajnal.
És ha mindezeket a dolgokat egybefoglalom és a keresztyén szemlélet fényudvarába helyezem, akkor egyszerre kiderül alapigénk mély, szinte megrendítő igazsága: ez a megromlott világ várja az Isten fiainak megjelenését. A világ csak az emberben gyógyul meg, szabadul fel, leli meg rendeltetését és célját; minden, de minden a világon várja a maga emberét. Krisztust várja, aki csak bennünk érkezhetik meg. Várnak reánk.
Meg kell rendülnünk ennek óriási felelőssége alatt, nekünk nem szabad elvesznünk, kárba mennünk, mert szükség van mireánk. Ezer és tízezer év készítette elé azt a medert, amelyben mi meginduló életfolyam leszünk; azt a mintát, amelybe életünk, mint olvadt érc beleömlik és kialakul. Mi azért születtünk, hogy valahol, valakik számára, éppen egy adott időben, megérkezzünk. Azért születtünk, hogy valakiknek gyermeke, élettársa, apja vagy anyja legyünk. Jaj, ha nem a Krisztusban leszünk gyermek, testvér, élettárs, szülő! Azért születtünk, hogy valakit meggyógyítsunk, felemeljünk, valakinek szolgálatot tegyünk. Azért születtünk, hogy bennünk és általunk felszabaduljon a világ, friss lélekzethez jusson, megkönnyebbüljön és feltekintsen. Azért vagyunk, hogy áldás legyünk, csók, kézszorítás, példa, szárny, erős kar, fény és szabadulás. A világ élete millió váltságra van berendezve és a millió váltságból sok-sok száz és ezer, éppen rajtunk és bennünk megy végbe. Induljunk útra, mert várnak reánk, hogy bennünk Krisztus érkezzék meg.
II.
Azonban ezt a roppant nagy szolgálatot csak akkor tudjuk megtenni, ha mi is szakadatlanul tudunk várni. Alapigénk azt mondja, hogy fiúságot várunk, testünk megváltatását. Mi mondhatjuk azt, hogy Szent Lelket, még szemléletesebb, ha azt mondjuk, hogy Krisztust. Mindig ugyanazt mondjuk ezekkel a kifejezésekkel. Azt az igazságot, hogy az ember akkor lösz ember, ha kapuvá válik és belép rajta Isten. Az ember akkor tölti be rendeltetését, ha olyan, mint egy ház, amely vendéget fogad, egy fészek, amelyben madárdal zendül, egy szív, amelyben egy királyi arc szépsége fénylik, egy kagyló, amelybe a drága gyöngyök teremnek. Így termett az ember az Isten erői számára és így kell szakadatlanul készen lennie ennek az erőnek a befogadására.
Ezt az erőt nem tudjuk kikényszeríteni. Én nem mondhatom meg Istennek, hogy lépjen be szívembe, én nem vásárolhatom meg az Ő kegyét, mert nem tudok neki semmit sem adni, hogy jöjjön hozzám; én nem tudom megérdemelni azt, hogy Ő kénytelen legyen hozzám jönni, nekem csak egyetlenegy módom van, hogy csakugyan eljöjjön hozzám: az, hogy várom őt és készülök a fogadására, az, hogy reménylem az Ő ádventjét, Eljövetelét.
Ennek a várakozásnak különböző alkatelemei vannak. Először is valami nagy, nagy elégedetlenség a körülöttünk levő világgal, valami szent ellenmondás a pillanattal szemben. Nem, nem ez a mi világunk, nem, nem ez a mi hazánk és házunk, nincsen nekünk maradandó városunk, hanem örökkévalót keresünk. Azután, nagy erős reménység a felől, hogy nem hiába várunk; kiválogatása és megragadása annak a sok-sok ígéretnek, melyet Isten elrejtett és megmutatott. Más ember nem tudna rájönni, nem érti ezeket a szavakat, de az ádventi lélek tudja, hogy ezer igaz és ámen ígéret szól a mellett, hogy Isten útrakelt, Isten eljön mi felénk. Egy hadifogoly kisleánya mondotta nekem: mindig hallom az esteli vonat zakatolását, amelyen édesapám háborúba ment. Azt feleltem: Mindig fogod hallani annak a hajnali vonatnak a zaját, amelyen a fogságból hazaérkezik. Az egész kijelentés nem egyéb, mint ennek az egyetlenegy óriási gondolatnak: az Isten hazatérésének a kifejlesztése. Az örökkévalóságból elindul a Fiú, hogy áttörje az időt és a történelmet, egy szűz asszony testén keresztül belépjen az emberi életsorsba. Végigélje ezt az életet a bethlehemi bölcsőtől a Golgotáig, elmondjon, megmutasson, megtegyen és végrehajtson mindent, amivel a lelkek zárát letörheti, a lelkeket várakozásra bírhatja, előkészítheti a nagy találkozást és a nagy beteljesülést.
Íme, az, hogy újra ádventet ünnepiünk, tulajdonképpen új bizonysága annak, hogy mi várunk a felénk közelgető Megváltóra. Hogy Ő útban van, jön, egyre közeledik, és minél inkább várjuk, annál közelebb van. Álljunk ki az emberek sürgő-forgó sokaságából, fogjuk meg egymás kezét és a templom magányos csendjében hajtsuk végre a várakozás nagy forradalmát, ahogy azt Simeon és Anna tette a jeruzsálemi templom pitvarában. Mindig akkor fordult meg a világ, mikor az emberek elkezdettek várni. Hiszen, amíg letelepedünk e szent asztal körül, a várakozásnak alázatos és boldog állapotában, maga a nagy megérkező, a Krisztus lép bele a mi életünkbe olyan valóságosan, ahogy ajkunkon belép életünkbe a kenyér és a bor. Kitárult szívünkön keresztül megtöretett testével és kiontott vérével így lép bele megint életünkbe az ő királyi dicsősége teljességében az Űr, akire vártunk, s akire bennünk és rajtunk keresztül vár a világ.