Nagypéntek
A zsoltároskönyv legdrámaibb éneke a 22. zsoltár. Olyan ellentét feszül benne, amilyen egyikben sem. A cím azt mondja, hogy az „ajjelet hassakhar” kezdetű ének dallamára megy, ami akkor közismert ének lehetett, ma ismeretlen. Maga a két héber szó azt jelenti: Hajnalban a szarvasgím. A zsoltár első része a legjajgatóbb panasz még olyan szenvedésekről, amelyeknél a halál jótétemény. A második része a legforróbb diadalének. Az első fele a halál éneke, a második az élet himnusza. Jézus a kereszten, mint népének hű fia és közös hitének vallója, ki egészen benne élt az Ő bibliájában: az Ótestamentumban, ennek a zsoltárnak szavaival fejezi ki érzéseit és gondolatait. Lehetetlen nem látnunk az eleve elrendelt hasonlóságot a zsoltáríró és a Megfeszített állapota között. Ezért találta meg benne és olvasta ki belőle a kétezer éves igehirdetői gyakorlat a kereszt titkát, a nagypéntek és a húsvét evangéliumát, az Istenember megváltói halálának jelentőségét. A megcsúfolt Isten és a megdicsőült ember képét. Egyszóval: az Élet a halálban.
Tökéletes Isten, tökéletes ember
Hitünk alaptétele és legfőbb titka az, hogy Jézus Krisztus az Istenember. Tökéletes Isten és tökéletes ember, mert az Atyával egylényegű. A Fiúisten emberi testet vett magára, és megjelent a látható világban, a térben és az időben, a történelemben, mint az a konkrét személy, akit a názáreti Jézusnak neveztek.
Ezzel élete és halála meg volt pecsételve, mert ez a világ bűnös világ volt, hiszen Ő éppen azért jött. Kiderült, hogy ha az ember ördög, egész jól megél ebben a világban, de ha Isten: akkor meg kel halnia. Csak azt tette és mondta, amit Isten tett és mondott benne és általa, s íme, ott függ a kereszten. Körülötte tombol a bűn forgószele: elszabadult minden erő, ami az emberben bestiális vagy démoni. Ott kavarog az akkori egyházi és és politikai hatalom, a nemzeti gőg és a brutális elnyomás; a nép, a vének, az ifjak. Mindnyájan egyek egy vak szenvedélyben: ki kell dobni a világból azt az embert, aki olyan, mint Isten: szent, igaz, jó, tiszta, csupa segítség és csupa szeretet. soha ilyen egyetértést! Egyszerre megtudta a világ, hogy Isten és a bűn nem férnek meg együtt. Le kell számolniuk egymással. Ez a leszámolás a kereszt: az Istenember halála, amely két dologból áll: az Isten megalázásából és az ember felmagasztalásából.
Az elhagyatottság
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” - szólal meg az Ige Jézus ajkán, s jelzi, hogy ez a mélypont. A Nadír. Kálvin János azt mondja erről az Igéről - amelyet Márk evangéliuma az eredeti arám nyelven jegyez fel -, hogy ez a Jézus igazi „pokolra szállása”. Jézusra nézve ez azt jelenti, hogy megkóstolta a kárhozatot. A kárhozat lényegében nem más, mint kívül esni az Isten gondviselő szeretetén. A hitetlen ember ezt észre sem veszi, sőt jól érzi magát, de minél hívőbb valaki, annál rettenetesebb reá, hogy Isten elhagyta. Különösen áll ez Jézusra, aki tökéletes egységben élt Istennel. aki maga mondta: Én és az Atya egyek vagyunk. Aki engem lát, az Atyát látja. Egyedül a Fiú ismerte az Isten atyaságát, most íme, ez az Ő Istene, ez az Ő atyja hagyta el az Ő Egyszülött Fiát s lett ellensége neki. Olyan pillanat ez, mint amilyen az Izsák lelkébe nyilallott bele, amikor meglátta a Mórijjá hegyén atyja kezében felvillanni a kést, hogy egyetlen fiát leszúrja vele.
Ez a testetöltés utolsó stációja. Embersége miatt megízlelte Isten létére, mi a kárhozat. Mert ide is eljött értünk, hogy ezen a végső ponton ragadjon meg. Ezzel megmutatja nekünk: hiába kedélyeskedel, eszel-iszol és szeretkezel, s nevetsz azokon, akik az Isten félik, ez csak addig lehet, amíg azt hiszed, azt képzeled, hogy Isten nincs, aki ver és áld, elhagy és felénk fordul, aki a maga számára teremtett, s ha alkalmatlanok vagyunk rá, úgy vág a szemétbe, mint a megdöglött cementet a kőműves, de ha megtudod, ha megtapasztalod, hogy van, sőt egyedül Ő van igazán?
A csúfolás
A megaláztatás második vonása a megcsúfolás. Az Isten fia megízleli a kárhozatot, s íme, a testvér kiröhögi. Értjük-e a zsoltár gyötrelmes líráját: „Féreg vagyok, nem férfiú, embereknek csúfja és a nép utálata. Akik engem látnak, mind félrehúzzák az ajkaikat és hajtogatják fejöket: az Úrra bízta magát, mentse meg őt, szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne.” Mint egy utolsó gonosztevőt, bitófán végzik ki. Ha megfigyeljük a Jézus megcsúfoltatását, azt találjuk, hogy megcsúfolták, mint prófétát. Fejét elfödték, nádbottal verték, s azt kérdezték: Prófétáld meg, ki ütött? Megcsúfolták, mint főpapot: „Másokat megtartott, magát nem tartotta meg”, célozván arra, hogy a főpap nemcsak a népért, hanem először magáért szerzett engesztelést. És végül megcsúfolták, mint királyt, s csúfságból királlyá koronázták. Csúfondárosan hajbókolnak előtte a legmagasabb méltóságok: Egészséggel, zsidóknak királya! Csúfolják benne Isten testté lett Igéjét, csúfolják benne a Fiú hitét, csúfolják benne az Atya szerelmét gyermekei iránt. Csúfolják a szenvedést azok, akikért hordozza, csúfolják halálát azok, akikért leteszi életét.
A halál
Az egészet befejezi és kicsúcsosítja a halál, a kínhalál. Vegyük a fizikai fájdalom maximumát, amit egy fiatal egészséges szervezet elbír viselni, azaz, hogy az sem tud elviselni. A test egész súlya négy óriási seben csüng. A vérkeringés elakad, az erek megfeszülnek, a tűző nap, a forró szomjúság, fulladás vagy szívgörcs. „Mint a víz, úgy kiöntettem: csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm kiszáradt; mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet” (15-16). A halál már itt a legnagyobb jótétemény. De mi ez ahhoz a lelki kínhoz képest, amit el kell viselnie! A gyűlöletnek forgószele csap feléje, és szinte perzseli, azért, mert szeretett. Ott látja népe vezéreit, a főpapokat, az írástudókat, a véneket. Keresi tanítványait - már csak kettőt lát közülök. Ugrálnak, tapsolnak a jövőmenők, egy néma, akit meggyógyított, leghangosabban üvölti: feszítsd meg; egy béna, akit lábra állított, táncol örömében; ott az, akinek száradt kezét éppé tette, az öklét rázza rá, gyermekek, akiket megáldott, sivalkodva átkozzák nevét. Jeruzsálem népe üvöltöz itt, amelyet szeretete szárnyaival takart be, mint az anyamadár a fiát, Izráel népe veti ki, amellyel egy testté vált az inkarnációban.
Ő pedig szenved és imádkozik. Szenvedése, engedelmessége, imádsága a legnagyobb aktivitás, a legnagyobb erőkifejtés, az örökkévaló igen.
„De te, Uram, ne légy messze éntőlem, siess segítségemre”… Igen, ott van mellette az Atya, átöleli elhanyatló fiát. „Elvégeztetett!” - sóhajt fel a Fiú, és a megcsúfolt, az elkárhozott Istenember meghal a kereszten egy atyai csókban.
Igen!
A győzelmes ember
De harmadnapra kiderült, hogy ez a halál dicsőségesebb és győzelmesebb aktusa az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, mint maga a teremtés. Szent mag, amiből új világ nő ki. Egy új mindenség, lelki univerzum kezdete. Nevezhetjük elégtételnek, engesztelő áldozatnak, váltságpénznek, szent kapunak, de általa, belőle, elibénk lép az Élet fejedelme, a Királyok Királya, a feltámadott Úr. Halála út és eszköz volt uralkodó céljának elismerésére.
Bűnbánattal, hittel hódoljatok neki!
Nézzétek, hogy sietnek feléje a lelkek. Tamás a kezét sebeibe rejti: „Én Uram, és én Istenem!” Péter a kebelén zokog: „Te tudod, Uram, hogy szeretlek téged!” Pál hadat indít ellene, de összerogy a lábainál: „Saul, Saul, miért kergetsz engem?” Hogy hívja magához a nagy bizonyságtevőket: ott megy Augustinus, Assisi Ferenc. Luther, Kálvin. Hány mártír szempár tapad rá a cirkuszok porondján, vesztőhelyeken és kínzókamrákban és „nem látnak mást, csak Jézust egyedül”. Béküljetek meg az Istennel, kéri ellenségeit, s íme: ez arcul ütötte, s most Ő lecsókolja bűnbánata könnyeit; ez ruhájára sorsot vetett, s most didergő mezítelenségét érdeme királyi palástjával eltakarja. Ez szíven szúrta, s most szívébe fogadja, ezek átkozták, s most, hogy bűnbánatukban a földön hevernek, felemeli őket: Jöjjetek én atyámnak áldottai! Valóban: „Nem veti meg és nem utálja meg a szegény nyomorúságát, és nem rejti el az orcáját, és mikor kiált hozzá, meghallgatja”. Halljátok-e ezt a világon átzengő kiáltást Grönlandtól a Tűzföldig?
A zsoltáríró egyre fokozza a csodát. Áldozati lakomát rendez, s azon megvendégeli barátait. Van-e felségesebb áldozati lakoma, mint amelyikkel Ő vendégeli az övéit: megtöretett testének és kiontatott vérének lakomája. Óh, ti boldog éhezők és boldogabb jóllakottak: éljen a szívetek örökké!
Nemcsak hív, hanem küld is. „Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a Föld minden határai, és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége”. Ez a misszió látomása. A Biblia már ezer nyelven beszél a bűnös emberekhez, és a „Tegyetek tanítványokká minden népeket” ma már nem azt jelenti, hogy a fehér faj prédikál a színeseknek, hanem hogy ázsiai Ázsiát misszionálja és afrikai Afrikát. „Mert az Úré a királyi hatalom és ő uralkodik a pogányokon”.
S mint utolsó, angyali finálé, megszólal a jövendő kardala, születendő századok éneke: „Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak. Eljönnek és hirdetik az ő igazságát az utánok való népeknek, hogy ezt cselekedte.”
És az egyház bizonyságtétele, az örök prédikáció hangzik tovább és nő, még ha el is hallgat itt-ott egyik ajak, és nem egyforma tisztasággal hirdeti is Jákób minden ivadéka és Izráel minden magzata. A néma és a hangos igehirdetés együtt beszél tovább: „Meghalt a mi bűneinkért, és feltámadott a mi megigazulásunkra.”
Élet a halálban!
S most egy pillanatra nézd meg - mint a tükörben - a te életedet az Ő halálában. Meghalt az Ő keresztje alatt a te óembered, és feltámadott-e az új? Ha ezt elmondhatod, akkor nézd meg halálodat az Ő életében. Milyen békés, boldog, dicsőséges. Úgy, amint mai énekünk utolsó verse mondja:
Légy pajzsom és reményem,
Ha kétség látogat.
Véssem szívembe mélyen
Kereszthalálodat.
Rád nézzek, rád szünetlen,
S ha majd szívem megáll,
Öleljen át a lelkem,
Így halni: jó halál.
Így élni jó élet.