Virágvasárnap előtti szombat; Evangelizáció;
Pál apostol megtérésének a történetét minden igehallgató ember ismeri. Az ApCsel háromszor beszéli el, majdnem azonos szöveggel. Pál maga többször hivatkozik rá, s egyszer, a Galata levélben (1,11; 2,10) részletesebben is kitér rá. A kijelentésnek ezzel az a célja, hogy szemléletes példában szemünk elé állítsa a keresztyén élet központi mozzanatát: a megtérést. Megtérés nélkül nincs keresztyén élet, mint ahogy fogamzás és születés nélkül nincs fizikai élet.
Valóban Pálra nézve a damaszkuszi találkozás központi jelentőségű volt. Életét két részre osztotta, s ez a két rész tökéletesen kirekesztette egymást. Minden, amit eddig igaznak tartott, kárhozatos tévelygés lett. Mindaz, amit eddig jónak, helyesnek vallott, egyszerre vak tévelygéssé vált, s mindaz, amit igazi istentiszteletként gyakorolt, a legborzasztóbb istenkáromlásnak bizonyult. Ezzel figyelmeztet Isten arra, hogy az Ő országa nem e világból való, vagy ahogy Jézus mondta Nikodémusnak: „Szükséges tinéktek újjászületnetek. Ami testtől született, test az, ami Lélektől született, lélek az.” Ennek a világnak a dolgaiból mindent megtanulhatunk, elsajátíthatunk, az emberi kultúra gyűjtőfogalma mindannak, amit az ember ezen a földön kivív, megalkot, elér; de a keresztyén élet felülről jövő ajándék, mindenkiben mindig csoda, akár látjuk, akár nem. Csak elfogadni lehet, de megszerezni nem.
Nem is lehet más, csak titokzatos. Hiszen gyökerei az örökkévalóságba, az eleve elrendelésbe nyúlnak bele. Pált Isten kiválasztotta magának, mielőtt még a világ fundamentumait felvetette volna. Ezt a határozatot megváltoztatni nem lehet. Ki merte volna gondolni a damaszkuszi út előtt egy fél órával, hogy Pál az üldözött Krisztus legnagyobb tanítványa lesz? Nem lehetett sem elképzelni, sem megakadályozni. Nehéz az ösztöke ellen rugódozni, mondja egy görög példabeszéd, és Jézus ezt idézi Pál fejére. Mint egy tájfun egy madártollat, úgy ragadja magával Pált az eleve elrendelő akarat.
Istennek ez az eleve elrendelő akarata az embernek egy döntésében jelenik meg. Azt mondjuk: „Igen, Uram. Én döntök melletted, én elfogadlak Téged. Én magamévá teszem azt az életstílust, azt az értékrendet, amit Te hoztál, én ráteszem életemet a Te ígéreteidre, és én a Te ügyedet tartom életem legnagyobb ügyének. Történeti, teológiai, dogmatikai és világnézeti kérdések nem fontosak, itt az a fontos, hogy ég a ház, és nekem ki kell menekülnöm belőle. Nem fontos, hogyan vagyok öltözve, mint mondanak rólam a papírjaim, az a fontos, hogy Jézussal menjek. A többi majd eligazodik.” Ezelőtt pár évvel, a nagy holland árvíz alkalmából, egy szemérmes nénike nem akart az ablakon át beszállni az utolsó mentőcsónakba, mert nem volt megfésülködve és a főkötőjét még nem kötötte meg.
Ennek a döntésnek sokféle formája lehet. Két tökéletesen egyforma megtérés nincs, hacsak egyik (vagy mind a kettő) nem utánzat. De mindenkiben benne kell lennie a lényeges vonásnak, ami nélkül nem megtérés, csak tűnődő próbálgatás, emberi kísérletezés az egész, annak ti., hogy a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat formájában játszódik le, mint ahogy egy nagy szerelem, egy happy endes regény, személyes kapcsolat formájában játszódik le a főalakok között. A Jézus Krisztus vonzó erejét kell megéreznünk, miatta vagyunk nyugtalanok, az Ő szeretetét utasítjuk vissza, Őt dobjuk el, vetjük meg, áruljuk el, csaljuk meg, alapigénk szerint aktív ellenségeivé válunk, Őt kergetjük; viszont hozzá kell visszatérnünk, az Ő kezére kell odaadni magunkat, az Ő bűnbocsánatát elfogadnunk, egyszóval az Ő kegyelmével élnünk, míg Ő teljesen úrrá lesz felettünk.
Természetesen következik ebből, hogy az egész folyamat a bűn és a kegyelem polaritásában jelenik meg. Mindaz, ami bennem Krisztusnak ellenáll, a döntést halasztja, lealkudja, az Ő szuverenitását csökkenti, eldisputálja, kijátszódja, vagy feleslegesnek mondja, mindaz a bűn, bennem és másokban. A bűn az istenellenesség, a Sátán szolgálata. Ez gyökerezik meg a lelkemben, használja fel elsősorban testemet, érzéki, hús- és véremberemet arra, hogy Isten ellen, a Krisztus királysága ellen egy kis külön erődöt építsen, s azt beleszervezze az emberi társadalom, sőt a világmindenség támadó rendszerébe. Azért tehát a megtérés a Sátán hatalma alól való felszabadulás, a nyílt és határozott átpártolás Isten oldalára. Kezdődik a bűn megvallásával és megtagadásával, a szakítással, folytatódik a hit megvallásával és az átadással; végződik a teljes és kölcsönös birtokbavétellel, a szövetségi, a családi viszony tökéletes helyreállításával.
Ezzel a megtérő átjött egy új világba, új életbe. Ennek az új világnak tökéletesen más az értékrendszere, mint amilyen a régi világé volt. Ami ott nagy, itt kicsiny; ami ott első, itt utolsó; ami ott dicsőség, itt szégyen. Ott uralkodás, itt szolgálat; ott erőszak, itt szeretet; ott önzés, itt önfeláldozás. Ebből az újból, ebből a másból kibeszélhetetlen sok életöröm, ujjongás, eget-földet betöltő diadalérzet támad. Pál ehhez képest mindent „kárhozatnak állított, veszni hagyott, szemétnek ítélt” (Fil 3,7-8) az Ő Ura, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt. Az egész új testamentum zengő liget az új élet eme hozsannáitól. De vezérszólamként harsog ki az örömnek ebből a kardalából egy uralkodó gondolat: a misszió. A te eseted arra való, hogy egy másik eset következzék belőle. Azért tértél meg, jöttél vissza az atyai házba és jelentkeztél a kegyelmes Istennél, hogy elmenj és hívj másokat. „Eredj el, mert én téged messze elküldelek a pogányok közé.” Ez a „messze” nincs is olyan távol, talán a tulajdon házad vagy a szomszédodé. „Kelj fel, és állj lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek, úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve neked meg fogok jelenni.”