Meddig?

Első olvasásra az lep meg ebben a zsoltárban, hogy viharos, jajgató kitöréssel kezdődik, és az utolsó, hatodik versben tükörsima és mély békességben pihen el. Olyan, mint amikor a delejtűt kimozdítják az állásából: minél nagyobb erővel mozdítják ki, annál riadtabban csapódik jobbra meg balra, de azután belefogódzik a reááradó óriási erőbe, a Föld mágneses erejébe, és csendesen elpihen. Azt hiszem, hogy minden imádkozásnak, minden istentiszteletnek ez a rendeltetése és legszebb gyümölcse. Vajha ez volna ez a mi mostani istentiszteletünk is.
Közelebb térve a zsoltárhoz, az tűnik fel, hogy zordon, türelmetlen, dörömbölő kérdés uralkodik benne: Meddig, Uram, meddig? Ez négyszer ismétlődik meg egyre fokozódó erővel. A „meddig” tragikus szó, a szabadulás, a váltság vágya ostromolja benne az eget. Olyankor szokott feljajdulni az ember ajkán, amikor valami ígéret beteljesedését várja, ami nem akar jönni, egy reménység megvalósulását várja, ami nélkül nem lehet meglenni. Meddig? Mindenki megérti ezt az Igét, ha várt egy orvosra olyan betege mellett, akiről azt hitte, elvérzik. Emlékszünk erre a kérdésre, amikor ostrom alatt a pincében voltunk. Emlékszünk, mit jelent ez, amikor valaki a Dunára fürödni ment gyermekét várja túl a köteles időn, talán a lehetséges hazaérkezési időn. Meddig? Ez a kérdés lüktet a szívben, ha valaki egy idegen erdőben eltévedt, a leszálló alkonyatban egyre nehezebben látja az útjelzést. Megértjük, hogy a Távol-Keletnek egyik nagy-nagy felekezete, a buddhista felekezetnek a reménytelensége ebben a várakozásban kifejezésre jut, amelynek alaphangja:
Virrasztónak hosszú az éj,
Fáradt testnek hosszú az út,
Igazságot nem látónak
Hosszú ez a bujdosó lét.
Ebből az érzelmi háttérből csap fel a zsoltáríró négyszer ismétlődő kérdésének crescendója: meddig, Uram, meddig?
Az első feljajdulása ez: „Uram, meddig felejtkezel el rólam?”
Nagy dolog az, ha Isten valakiről elfelejtkezik, ha az illető kívül esik a gondviselésnek, szeretetnek érdeklődési körén; ha Isten nem tartja magát illetékesnek arra, hogy foglalkozzék vele, a mentire, vesztire hagyja. Ez a kárhozatnak az előíze. Emlékeztek, amikor Krisztus Urunk kínszenvedése tetőfokára hágott a kereszten, ezt kiáltotta bele a mindenségbe: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
Az, hogy Isten elfelejtkezik valakiről, abban jut kifejezésre - és ez a második jajszó -: „Meddig rejted el orcádat tőlem?” Amikor Istennel nem lehet társalogni, amikor nem tudjuk, hogy hol van, amikor az Istennel való kapcsolat megszakad, olyan, mint egy süketté vált telefon vagy elvágott villamoskábel, hiába kiáltom bele a hallgatóba, és hiába pattogtatjuk a kapcsolót, nincs, aki feleljen, olyan, mintha Isten halott volna. Az Istentől való megfosztottságnak ez az érzése azután magával hozza a harmadik veszedelmet és a harmadik feljajdulást: „Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként?” Ami rászakadt, az az egzisztenciális létezésnek, az életnek minden testi és lelki terhe. Azt hiszi, hogy egyedül ő kell, hogy mindezt megoldja, és az ember képtelen ezeknek a kérdéseknek a megoldására. Mi a sorsom, mi a holnap, mi vár azokra, akiket szeretek, lesz-e fedelem, lesz-e kenyerem, lesz-e békességem? Mi lesz a kettészakadt világgal, mi lesz az én kis népemmel? Az ember azt hiszi, hogy mindezeket a kérdéseket ő kell, hogy megoldja, mikor a világ leghatalmasabb és legbölcsebb emberei sem tudják megoldani, s ezzel olyan rettenetes terhet vállal magára, amit lehetetlen elbírni. Ki fog engem pótolni - kérdi a lemenő Nap, s felel reá néhány szentjánosbogár: majd mi. Mi megteszünk mindent.
Nem lehet tehát csodálkozni, hogy ilyen körülmények között az ember az életharcban elesik, amit a zsoltáríró így fogalmaz: „Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam?” Az ellenség szó a zsoltár nyelvén sok mindenfélét jelent, Valóban mindent, ami az én személyi életemet fenyegeti, pusztítja, ami egzisztenciámnak, lelki és testi egzisztenciámnak halálos fenyegettetése. Lehet egy hódító hatalom, lehet bűn, lehet a betegség, lehet a halál, lehet a felfordult világnak a vége, mindegy: az a nálamnál százszor nagyobb hatalom, amellyel küzdve elveszítem az életcsatát és alul maradok, mint letaposott féreg.
Ez a négy fokozódó meddig, amelyet világgá kiált a zsoltáríró, amelyet mi is kiáltunk, mert nekünk is alapvető kérdésünk: miért feledkezett el Isten rólunk, miért rejti el orcáját előttünk, miért kell nekünk olyan terheket hordozni, amit nem bírunk, és miért diadalmaskodik felettünk az, aki az életünket fenyegeti?
Így végzi a zsoltáríró: „Nézz ide, felelj nekem, Uram Istenem, világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra. Ez a mi nagy kérdésünk is.
És erre Isten felel.
Nagyon sajátságos feleletet ad, amit az igén kívüli Igékből vonunk össze, de következik az Ige eddig mondott dolgaiból és nyilatkozataiból is. Összefoglaljuk pedig eben a kérdésben, Isten visszakérdezi: meddig? Ő kérdezi tőlem, Ő kérdezi tőled: meddig képzeled még, hogy én elfeledkezem terólad, s eközben meddig feledkezel el te énrólam? Hát, elképzeled azt, hogy elfeledkezhetett rólad az az Isten, aki szabadon, szuverén szeretetből feléd fordult? Aki kiengesztelődött velünk, és teremtő, megváltó Istennek mutatta magát. Hát érezzük az Ézsaiás próféciájának a forróságát: „Hát elfelejtkezhetik az anya a gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe magzatán? S ha az elfelejtkeznék is: én népem, én terólad el nem feledkezem, íme markomba metszelek téged.” Ez a jegye annak, hogy egészen az enyém vagy. Csak te el ne felejtkezz arról, hogy Isten megemlékezett rólad.
Istennek ez a megemlékezése abban jutott aztán kifejezésre, hogy Ő nem rejtette el az orcáját előlünk, hanem kijelentette magát nekünk. Azt lehet mondani, hogy Isten egyebet sem tesz, csak szakadatlanul kijelenti magát. Még akkor mondja a balgatag ember, hogy elrejtetted magad éntőlem. Hiszen a világ teremtése is egy hang a kijelentésből, hiszen Isten Ige, testi Isten, teremtő gondolatokra bontva végzi a maga örök munkáját, és éli a maga szuverén dicsőséges életét.
Istennek mindez a millió meg millió szakadatlan kijelentése egyszer testet öltött, emberi személyiséggé vált egy olyan emberben, mint amilyen mi vagyunk, megjelent teljes dicsőségével és érvényével. Valaki itt járt közöttünk. Valaki tanított minket. Valaki meghalt érettünk, alig hatvan generáció távolságban ácsolták az Ő keresztjét. Hatvan ember, ha itt egymás kezét megfogná, ez jelentené azt a történelmi távolságot, amiben vagyunk a Golgota keresztjétől. És ez a Jézus Krisztus mondotta azt: én és az Atya egy vagyunk, mondotta azt, hogy ki engem lát, az Atyát látja, mondotta azt, hogy senki nem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú meg akarja jelenteni. És mondta mindezt azért nekem és neked, hogy soha senki, sem te, sem én, sem senki más ezen a világon azt ne mondja, hogy Isten elrejti magát előlünk. Hiszen egy Biblia, egy keresztjel, már magában teljes híradás erről a kijelentésről. Hogy lehet azt mondani, hogy Isten elrejtőzködik előlem? Mi rejtőzködünk el tőle, mi nem vesszük tudomásul, mi járunk egy olyan világban, ahol évente 3 millió Biblia fogy el, ki tudja hány van, ami nem fogyott el, amit nem olvasnak. És járunk a tanúknak ennyi fellege között, annyi meg annyi templomban hangzik az igehirdetés Krisztusról, a magát kijelentő Istenről, és az emberek jönnek és mennek úgy, olyan üres szívvel elfáradtan és olyan tanácstalanul, mintha Isten nem jelentette volna ki magát nekik, nem mondta volna meg nekik, hogy Isten ki, hogy Isten; ki az ember, mit akar tőle, miféle céljai vannak ővele.
Ha pedig egyszer megismerjük az így magát kijelentő Istent, akkor egyszerre rájövünk arra, hogy micsoda segítséget nyújt felénk, hogy eszünkbe ne jusson olyan balgatagságot kérdezni: miért? A zsoltáríró panaszkodik: meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként? Semeddig. Egy pillanatra sem, sőt éppen ellenkezőjét mondja: Ne aggodalmaskodj a holnapi napról! A világban nem a nehézkedési törvény a legnagyobb, a gondviselés törvénye a legnagyobb, amelyik a természeti és a mi világunkban egyaránt érvényesül. Az, hogy te mit egyél, hogyan ruházkodjál, mi lesz veled, gyermekeiddel, jövendőddel, ezzel a világgal. Ezt mind Isten teszi, ezért mindért ő vállalta a felelősséget. Tőlünk csak azt várja, hogy bízzunk abban, meg is akarja tenni mindazt, ami jó, mert Ő mindenhatóság, örök szeretet és legfőbb bölcsesség. Hogyan ne gondolna reánk, reátok, gyermekeinkre, szeretteinkre az az Isten, aki előbb szeretett minket, aki szeretetből adta érettünk a Fiát, aki az Ő tulajdon Fiának sem kedvezett, hanem érettünk adta áldozatul, miképpen ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk? Gondoljuk végig ezt, és akkor kiderül, hogy a hitetlen aggodalmaskodás, bizalmatlankodás, tanakodás és a félelem a holnap felől indirekt istenkáromlás, sérti Istent a maga atyai, világteremtői becsületében.
Éppen ezért tehát nyugodtak lehetünk az ellenségeinkkel szemben is. Először is látnunk kell azt, hogy csak egy ellenségünk van, a Sátán. Azért, mert a Sátán Istennek az ellensége, és az Isten országát, birodalmát és dicsőségét támadja. És a Sátán szolgálata szívünkben a bűn, és gyűjti hadseregét közülünk Isten ellen. A mi Atyánk ellen. És minden bűnnel, hitetlenséggel, minden bukással az ő erejét erősítjük, és a mi mennyei Atyánk királyságát gyengítjük. Hiszen roppant nagy hatalom, az igaz, és veszve vagyunk, ha a Sátánnal magunkra hagyatva kellene megvívnunk harcot. Mindnyájan a hatalmába kerülnénk, rabszolgái lennénk, Ő volna az urunk és királyunk. De Isten küzd érettünk. Azért küldte az Ő Egyszülött Fiát, hogy megmentsen és kiszabadítson minket; azért van kereszt, hogy mi ne legyünk az Ő rabszolgái; azért van bűnbocsánat, mert van kereszt, és a kereszten és a bűnbocsánaton túl azért van húsvét, a feltámadott Krisztusnak a királysága, amiben a halál ostromát visszaveri, visszafordítja, és az élet diadalmenetévé változtatja át a gyenge, elbukó emberek tántorgását, ahol mi reánk is nagy szükség van. Ha Ő bele fogódzunk, mi is csodálatos győzelmeket vívunk ki általa, úgy, hogy valóban ujjongva mondhatjuk, amivel a zsoltáríró bezárja a maga énekét: „Én a te kegyelmedben bíztam, örüljön szívem a te segítségednek; hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem!”
Igen. Istennek erre a kérdésére, hogy meddig tesszük fel ezeket a hitetlen kérdéseket, azt feleljük: nem tesszük fel többet. Mi tudjuk, hogy ő megemlékezett rólunk, látjuk, hogy kijelentette magát nekünk, láttuk az ő Egyszülött Fiának a dicsőségét, tapasztaljuk, hogy sasszárnyakon hordoz minket mélységek és magasságok felett, és bizonyosak vagyunk abban, hogy ővele és általa az élet és a győzelem a mienk. Tovább nem kérdezünk, mi Isten mellé állunk.
Mikor?
Most.