Az igazság Isten ügye

Ennek a zsoltárnak legfőbb tanítása s egyszersmind elmélkedésünk főtétele ez: az igazság Isten ügye. Maga a zsoltár, amelyet siggajonnak nevez az Írás, s ez egy külön lírai vagy énekműfajt jelent, három részből tevődik össze. Nem lehetetlen, hogy mindenik rész más időben volt, vagy pedig mindenik rész elkopott zsoltárnak a maradványa. Az első rész a 2. verstől a 7. versig tart. Személyes esküvés, istenítéletben elhangzott perdöntő megnyilvánulása egy vád alatt álló léleknek. A második, a 7-11. versek, a rendes istentiszteletek olyan formáiról szól, amelyekben Isten, mint bíró jelenik meg az Ő népe előtt. A harmadik a legrégibb, egy primitív, de rendkívül erős hitvallástétel arról, hogy Isten bűngyűlölő, bűnöst büntető, törvényadó Isten. Ha ezeket most sorba vesszük a sorrend megváltoztatásával, mondanivalónkat így rendezhetjük el: az igazság Isten ügye. Azért, mert 1. Isten a legfőbb törvényadó; 2. azért, mert a legfőbb bírói fórum; 3. azért, mert kivételes esetekben koronatanú.
I.
A teremtő Isten csodálatosan megépítette ezt a mindenséget. Gondoljuk el, milyen abszolút biztonsággal érvényesülnek benne az Ő örök törvényei, hogy tartja össze a gravitáció a naprendszerek millióit, hogy tartja az atomenergia a fizikai testeket, milyen biztosan érvényesül az élet törvénye a születés és a halál, a növények és az állatok birodalmában. Még ennél is szilárdabbak és érvényesebbek az Isten erkölcsi törvényei. Először alapjuknál fogva, mert ebből a tételből erednek: Isten olyan, amilyennek Ő mondja magát, tehát egy, szent, igaz és jó. Isten nemcsak maga, hanem az ember és világa felett is dönt arról, hogy mi a szentség, mi az igazság és mi a jóság. Ezért vagyunk, létünkből következőleg feladatunk, hogy olyanok legyünk, amilyennek Isten akar látni minket. És Isten nem hagy kétségben vagy tudatlanságban aziránt, hogy milyennek akar látni minket. Hiszen az Ő kijelentésének a derékrésze éppen arra vonatkozik: én ilyen vagyok, te ilyen légy. Ezek a szabályok, amelyeket Isten felállít maga, az ember és világa számára azért, hogy milyenek legyenek ezek az erkölcsi törvények; ellentmondást nem tűrőek, vitatkozni nem lehet velük, abszolút érvényük parancsoló. Csak egy olyan kis törvénykódexben is, mint amilyen a Tízparancsolat, világosan látszik ez. Ne lopj! Ne ölj! Ne hazudj! Ne kívánj! Mind olyan parancsok, amelyeknek érvényük abszolút. Hogy megszegem? Lehet. Megalkuszom? Lehet, hogy kijátszom. De általa erkölcsi létemet csonkítottam meg, s erkölcsi élőből erkölcsi halottá változom.
Az erkölcsi törvény azért érvényes, mert az Isten szavahihetőségének, a kijelentés igazságának, hadd mondjam még élesebben, az Isten becsületügyének a kérdése. Isten teljes mértékben azonosítja magát az Ő erkölcsi törvényeivel, pl. a szeretettel, az igazsággal, a szolgálattal, a tisztasággal, a szentséggel. Annyira azonosítja magát, hogy aki ezeket a törvényeket szegi meg, magát Istent bántja meg, Őt csúfolja meg, az Isten nevében, becsületében, dicsőségében tesz kárt. Nincs más magatartás velük szemben, csak az engedelmesség, a tiszteletből, a hódolatból fakadó engedelmesség.
És miután a természet törvényei élettörvények, vagyis az élet hozzájuk igazodik és szerintük folyik le, az erkölcsi törvények is élettörvények, vagyis az ember igazi élete, szellemisége, az, ami benne emberi és becses, ezekhez igazodnak, és ezeknek a keretei között folynak le; az erkölcsi törvénynek való engedelmesség: élet, az erkölcsi törvénynek megtagadása: halál, vagyis az embernek, mint istenképnek, szellemiségnek élete és halála. Állat lehet lenni ezzel a paranccsal is, hogy lopj, ölj, mert pl. ez a törvény tartja fenn a szarkákat és a tigriseket, de embernek lenni nem lehet. Embernek lenni csak azzal a törvénnyel lehet, hogy szeress!
Isten erkölcsi törvényadásának ezt a feltétlenségét, kérlelhetetlenségét mondja el, primitív, szinte misztikus szavakkal a zsoltár: „Isten igaz bíró; és olyan Isten, aki mindennap haragszik”. Azaz mindig ellensége a rossznak, és mindig fel van indulva ellene. Isten a lázadót megbünteti és elpusztítja. A bűn bűnt szül és szaporítja önmagát, de hiába, a bűn lakol és pusztul. És lakolása és pusztulása önmagára tér vissza. A bűn rendesen önnön bűnével pusztítja el a maga életét. Aki másnak vermet ás, maga esik bele - mondja az együgyű magyar példabeszéd. S a zsoltáríró ezt fejezi ki: a bűn „gödröt ás, és mélyre vájja azt; de beleesik a verembe, amit csinált”. Visszafordul fejére az, amit elkövetett.
Mindezzel Isten azt akarja elibénk állítani, hogy világa komoly világ. Az igazság és a jóság az élet feltétele. Erkölcsileg relatív világban élünk, ahol lehet apró megalkuvásokkal és kiegyezésekkel sátorozni, vagy-vagy, ez van felírva az élet kapujára.
II.
Isten nemcsak törvényadó, hanem a legfőbb bíró is. Tulajdonképpen minden bírói munkát Isten önmagának tartott fenn. Éppúgy, mint a teremtést. Engedi, hogy liliom liliomot szüljön, s az asszony embert. De a liliomot és az asszonyt ő teszi termékennyé, és a születésben az Ő teremtő munkája van. Ha nem úgy folyik, ahogy Ő akarja, halál és nyomorúság következik be. Isten minden bírói funkciót e világban magának tartott fenn, mert önnön törvényét egyedül csak Ő magyarázhatja. De megengedi, hogy az Ő nevében és az Ő intenciói szerint az ember is gyakoroljon bírói funkciót. Gyakorolhat még egy kis gyermek is, hogy ha elcsodálkozik apján vagy anyján, amikor az szembekerült az erkölcsi törvénnyel. Gyakorolhat a családfő, és kell is gyakorolnia, mert felelősség és hatalom van a kezében. Óriási bírói hatalom adatott a népnek, akár királyok útján, akár esküdtszékek vagy éppen a bíróságok útján kívánja gyakorolni, mert Ő illetékes megmondani, mi szolgálja a nép anyagi és erkölcsi javát. Mindenkinek kell bírói hatalmat gyakorolni, aki valakiért vagy valamiért felelősséget vállalt. Mert az ítélet felelősségvállalás. Ezért van bírói hatalmunk felebarátainkkal szemben. Nem susárolni, hátmögött kisebbíteni, hanem szemtől szembe állni, és megmondani az igazságot szeretetben. Minden bírói funkcióhoz szabadság és függetlenség kell. Enélkül nincs igazságszolgáltatás.
Világos dolog, hogy minden emberi ítéletmondás fölött áll, mint legfelsőbb fórum, Istennek igazmondása. A zsoltáríró szinte víziószerűen idézi maga elé Istennek ezt a legfőbb bírói tisztét: „ Kelj fel, Uram, haragodban, emelkedjél fel ellenségeim dühe ellen; serkenj fel mellettem, te, aki parancsoltál ítéletet! És népek gyülekezete vegyen téged körül, és felettök térj vissza a magasságba. Az Úr ítéli meg a népeket. Bírálj meg Uram engem, az én igazságom és ártatlanságom szerint!”
Isten a legfőbb bíró. Ítéletmondása a világtörténelem. Schiller mondotta: a világtörténelem világítélet. Isten a legfőbb bíró. dolgainkat, nagy perünket önmagunkkal, a világgal sommásan ítéli el a halálban. Isten a legfőbb bíró. Az emberiség, sőt a világmindenség legvégső, döntő ítéletmondása alá van vetve. Hogy zúgnak a Dies irae dallamai, mikor erre az örökkévaló ítéletmondásra gondolunk.
Isten a legfőbb bíró. Ebből az következik, hogy minden ítéletet felülvizsgál, minden bírót számadásra von, perújítást csinál, rehabilitál vagy örökre jogerősen elmarasztal. Addig nincsenek befejezve az ügyek, amíg Ő meg nem szólalt, sem abban, hogy kié ez a lopott ló, sem abban, hogy kié a Csendes-óceán. Isten örök bíró, tehát minden pert lehet hozzá fellebbezni. Tőle mindig lehet jogvédelmet kérni, s nem az az igazság, amit a világ vagy az ember mond, hanem amit Ő.
Ez a megvesztegethetetlen bíró, ez a minden hatalommal rendelkező bíró, atyai szeretet. Bölcsessége nem kér tőlünk tanácsot. Szívét nem lehet sem érvekkel, sem ajándékkal megvesztegetni. Szuverénen mindentudásának és örök dicsőségének magasságában dönt az én kis apró ügyem felett, ezért nekem nem lehet más gondom és igyekvésem, mint hogy életemet az Ő erkölcsi törvényeihez szabjam, akaratát keressem, annak engedelmeskedjem, döntéseit, amelyekkel életem kis és nagy pereit elintézte, hittel és alázatosan elfogadjam, s amit Ő ítélt, abban megnyugodjam. Viszont minden bírói fórumnak, akár állami, akár magányos, akár egyéni, akár társadalmi, egyetlenegy lelkiismereti célja van, ítéletmondásban az Isten bírói véleményét keresni, feléje tájékozódni, s mindent elkövetni, hogy ahhoz igazodjon minden földi ítéletmondás. Azok a korszakok állanak szilárd alapon, akkor acélkemény a jogbiztonság, mutat tiszta képet a jog és a kötelesség viszonya, amelyekben a társadalmak felelős tényezők, államok, népek, nemzetek türelemmel és alázatossággal az Isten ítéletmondásának nyomait keresik, ahhoz igyekeznek alkalmazkodni, és azt kívánják megközelíteni. S amikor ettől a szabálytól eltérnek, nyugtalanság, bizonytalanság, kiszolgáltatottság következik el, kivész a jogból az erkölcs, a hatalomból a jog, az erősebb kizsákmányolja a gyengét, aki bírja, marja, s az emberi társadalom lassanként lesüllyed az állati társadalom színvonalára. Mert megfeledkezett arról: az igazság Isten ügye.
III.
Izráel igazságszolgáltatásának volt egy sajátos formája. Olyan esetekben, amikor pozitív tényekkel és emberi érvekkel bizonyítani nem lehetett, istenítéletet tartottak. Sajátságos szertartások között Istent hívták tanúságtételre. Pl. a Mózes 4. könyvében (5,11-31) részletesen el van mondva, ha egy asszony hűsége iránt férje kétséggel viseltetik, de semmi bizonyíték rendelkezésére nem áll, lelke megnyugtatására istenítélet alá kell vetni az asszonyt. Elmegy a paphoz, a pap nagyon komoly figyelmeztetésben részesíti, azután kijelenti, Isten nevére való hivatkozással, hogy ártatlan. Keserű italt készítenek, amelyben a templom padlójának porát, azután egy papírlapra írt átokformulát, és abból a tintából, amellyel írták az átokformulát egy bizonyos mennyiséget összekevernek, azt az asszonnyal megitatják, s ha az asszony méhe megdagad és tompora elszárad, akkor bűnös. Nyilvánvaló itt a sötét babonaság, a mágia. Ebből lettek az ismeretes tűzpróbák, annyi gyötrelemnek és igazságtalanságnak a forrásai. De az izráeli istentiszteletnek volt egy megrendítő formája, amikor az olyan ember, aki igazságát nem tudta bebizonyítani, de halálig állította, vádlóival együtt megjelent a gyülekezet előtt, és ott ünnepélyesen Isten nevére való hivatkozással állította ártatlanságát úgy, hogy ha igazat nem mond, fejére Isten átkát idézte Isten és a gyülekezet előtt. Ez az igazságtétel elegendő volt. Az az ember, aki az egész gyülekezet elé állott, ahol mindenki ismerte őt, ahol elmúlt és következő életét leéli, ahol van közvélemény kialakítva az ő erkölcsi minőségéről, Isten szent nevére való hivatkozással esküszik ártatlanságára, az az ember nem hazudhatott. Ott a Szentlélek igazságot tett mellette. Külseje, hangja, vonásai, egy-egy rezdülés mozdulatában, egész múltja és jövendője, mindaz, ami őt körülvette, bizonyságot tett mellette, mert a legkisebb gyanú is megszólalt, napvilágra jutott. Ezek az esküformák írásban is fennmaradtak. Legmegrázóbb, leggigantikusabb közöttük a Jóbé, könyve 31. részében, ahol elátkozz magát Isten előtt, ha bűnös. Egy ilyen kis esküforma került bele ebbe a zsoltárba is a 2-7. versekbe: „Én Uram Istenem, ha cselekedtem ezt, ha hamisság van az én kezeimben. Ha gonosszal fizettem jó emberemnek, és háborgattam ok nélkül való ellenségemet: akkor ellenség üldözze lelkemet, s érje el és tapodja földre az én életemet, és sújtsa porba az én dicsőségemet.”
Sokszor vagyunk úgy, mint Jób és a zsoltáríró. Nincs más tanúnk, csak az élő Isten. Töltse el a szívünket az a szent meggyőződés, hogy az igazság Isten ügye, és Ő ezt az én esetemben sem hagyja el. Lehet, hogy elítélt már a közvélemény, lehet, hogy az utókor meg van vesztegetve, lehet, hogy jogerősek a törvényes fórumok ítéletei ellenem, lehetséges, hogy mindenki ellenem döntött már, de van egy tanú: a mindent tudó és igaz Isten, akihez végső kétségbeesésemben felkiáltok. Kívánom, hogy senki se jusson ilyen helyzetbe, de akárki jön ilyen helyzetbe, biztatom az Ige szavával, hogy csak kiáltson bátran, hittel, torkaszakadtával a Jób szenvedései és a zsoltár reménykedésével, mert Isten bizonyságtétele, a Szentlélek döntő szavazata, megtörténik mellette.
S nemcsak egyénekre szól, népekre is szól. Nem esetleges dolog ez, hogy a legtöbb és legkiválóbb exegeta ezeket a verseket úgy magyarázza, hogy itt nem egy egyén beszél, hanem Izráel szólal meg legmélyebb nyomorúságában, amikor féregként eltiporva fekszik az úton, amikor döntött felette a történelem, amikor minden pert elvesztett, s amikor csak egy tanúja maradt meg: az élő és igaz Isten. Ha így olvassuk ezeket a verseket, fülünkben zúgni kezd a legszebb magyar költeménynek nagy tetemrehívása, a magyar istenítélet segélykiáltása:
Népek hazája, nagyvilág!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezred évi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Azonban ehhez tiszta kezeket kell felemelni. S ehhez a hitnek az a bátorsága kell, amelyik előre engedelmeskedik a tanúságtevő Istennek, és áment mond akár az életre, akár a halálra, mert többet tud annál, mint amennyit a zsoltár tanít nekünk: Istennek nemcsak az igazság az ügye, hanem a kegyelem is ügye. És hogy Hozzá egyszer az Ő szerelmes Fia kiáltott fel segítségért, s csak a kereszten nem érkezett segítség. A kereszten csak a szenvedés tartott tovább.
A segítség húsvétkor érkezett el.