A templom: otthon

Budapest-Baross tér
Ha már az első mondattal bejelentem beszédem fő tételét: a templom a mi igazi otthonunk, egyszerre rendet csináltunk és tájékozódtunk. A felolvasott alapigéből és a szentleckéből három templom áll elénk. Az egyik: a Sion hegyén épült ótestamentumi templom, salamoni dicsőségében. A másik: az újszövetségi lelki templom, ahogy azt Pál apostol és Péter apostol képzelte. A harmadik: ez a mi kedves Baross téri templomunk, amelyben most mindnyájan találkozunk. Ezt a hármat foglalja össze alaptételünk: A templom a mi igazi otthonunk.
I.
Ha csak annyit mondok a 84. zsoltárról, hogy zarándokzsoltár, minden szükségeset megmondtam róla. Egyszerre eszünkbe jut, hogy az ótestamentumi népnek egyetlenegy temploma volt Jeruzsálemben, a Sion hegyén, vagy régebbi szó szerint Mórijjá hegyén, ahol Ábrahám Izsákot volt megáldozandó. Maga a nép szét volt szórva három világrész összeérő tartományaiban. Magából az anyaországból minden zsidó férfiúnak be kellett egyszer mennie a templomba 12 éves korától kezdve. De felmentek a szétszórtságban lévők is, sokszor rendkívüli távolságokból: Szíriából, Babilonból, Egyiptomból. Ezt a 84. zsoltárt is egy szíriai zarándok énekelte. Özönlöttek a csapatok Jeruzsálem felé, mint az egybeszakadt patakok. Ehhez hasonlót csak az iszlám virágkorában lehetett látni, a mekkai vándorlások idején. Sokan eladták életük egész keresményét, hogy életük végén útra kelhessenek, s még egyszer lássák még, vagy egyáltalán megláthassák a jeruzsálemi templomot, amelyet az ókori írók a világ hét csodái közé számítottak, amelyik minden zsidó emberre nézve Izráel Istenének lakóhelye volt, s azt jelentette, hogy az Úr valóságosan és dicsőségesen az Ő népe között lakik. Ilyen zarándoklásokat a keresztyénség is ismert, főképpen a szent sírhoz, de azután kisebb távolságokban levő kegyhelyekhez is, mindaddig, amíg Istennek lélekben és igazságban való imádása világosságot nem gyújtott a lelkekben, és fel nem ismerték, hogy Isten nincs helyhez kötve. kézzel csinált templomban nem lakik, „az Isten Lélek, és akik őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják”.
DE tény, hogy soha sehol az Istenhez való vágyakozás, az Istennel való találkozás, az istentisztelet és gyülekezet utáni vágy és sóvárgás olyan megrendítő kifejezésre nem jut, mint ezekben a zarándok zsoltárokban. A 84. zsoltár írója is ugyebár arról beszél, hogy kívánkozik, sőt „emésztődik” az ő lelke „az Úrnak tornácai után”, szíve és teste ujjong az „élő Isten felé”, aki öröktől fogva várta, és most is fogadja őt a szentek szentjében. Elfeledkezik a hosszú zarándokút szenvedéseiről és veszedelmeiről. Rablók, vadállatok, trópikus hőség, rettentő víztelenség, számum, fertőző betegségek fenyegették és tizedelték a zarándokokat; tüzes kígyóként üldözték és pusztították, de azért szívökben csak az Úrnak ösvényei voltak, s még a Siralom völgyén is, egy gyilkos pusztaságban is énekelve mentek által. És isten velük volt. Ebben az égő, idegen, átkozott világban nem kötötte le őket semmi, céljuktól el nem tántorította sem fenyegetés, sem veszedelem. Még a Siralom völgyén is oázisok fakadtak fel, és ők végre megérkeztek, s itt állanak a templom pitvarában, s földre hulló arcuk megérintheti ezt az ezerszer szent földet. A zarándok orgona hangú magasztalására, amelyet „gittitre”, azaz szüreti taposóének ütemére énekel, ráfonódik egy bűbájos hasonlat, mintha egy gót pillérre gyöngyvirágfüzért kötnének rá: „A veréb is talál házat, és a fecske is (más fordítás szerint vadgalamb) fészket magának, ahová fiait elhelyezhesse, - a te oltáraidnál, óh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem!” Két nyugtalan madár. Egyik otthon kóborol, másik messze útra költözik. Otthont azonban csak az Úr hajlékában talál, s ott rak fészket, benne, valahol, ahová a „fiait elhelyezhesse”, ahová elrejtse a maga boldog jövendőjét. Lehet-e szebben kifejezni, hogy az ótestamentumi zarándoknak igazi otthona az a templom volt, ahol az ő népe szövetséges Istenével találkozott, tetteit csodálta, Igéit hallgatta, nagy és szent nevét magasztalta. Az ótestamentumi ember élete csúcspontján a templom pitvarában állott.
II.
De ott áll az újtestamentumi ember is. Világos, hogy az ő templomát nem kőből és fából faragták, hanem az élő kövekből épült lelki ház, maga a gyülekezet, mint a Krisztus titokzatos, de a tapasztalat szerint is látható, érzékelhető teste. Azoknak a társasága, akik hisznek az Úr Jézusban, és engedelmeskednek neki; kik óemberüket naponként megöldöklik, s öltözik fel az újat; akikben egyre inkább elhatalmasodik Krisztus élete, vagyis lelkülete, akarata, gondolkozásmódja, érzelmi világa, életstílusa. Azoknak a társasága, akik együtt egy olyan lelkitestet alkotnak, amelynek feje Krisztus, s ez abban lesz látható, hogy tagjai a Krisztus arcát hordozzák, őt vallják királyuknak, evangéliumát hirdetik, s Hozzá hívogatnak minden emberi teremtményt. Ennek a kiválasztott társaságnak, amelynek összegyűjtése az eleve elrendelésben már a világ teremtése előtt megtörtént, ennek a nagy ünnepi együttlétnek értelme és boldog kicsúcsosodása az a nagy ünnep, amikor a tagok találkoznak Urukkal, a Krisztussal, mikor színe elé járulhatnak, és várják, hogy a király megszólítsa őket. Mikor a király csakugyan meg is szólítja őket, kérdezi őket, felel kérdéseikre: ez az istenítélet, amikor tanítja és megfeddi, vigasztalja és újjáteremti őket. Különösen magasztos percek azok, amikor sákramentumával, amelyeken érzik az Ő kezének a melege, magához kötözi őket. A megkeresztelt kisdedeket ölébe veszi, megáldja, megcsókolja. Ez a csók dicsőségesebb kitüntetés minden koronánál. Mikor az asztalához hívja őket, mindenkit egyformán, szegényeket és törődötteket, bűnösöket és betegeket, nyomorultakat és világ szerinti bölcseket vagy előkelőket, s megvendégeli őket megtöretett testének és kiontatott vérének jegyeivel és pecséteivel. Óh, milyen együgyű kis szertartások ezek a sákramentumok! De ha meggondoljuk, hogy mi van bennük, ki áll mögöttük, szinte megtántorodunk gazdagságuk és dicsőségük láttára. Ezekben a találkozásokban újul meg mindig az a kibeszélhetetlen csoda, hogy e világ zűrzavara és hazugságai között halk, tiszta szóval megszólal maga Isten. A törődött és tanácstalan emberi szívet átjárja az Ő világossága és gyógyító ereje. A megtépett, megrongyolt, beszennyezett életet megtisztítja az Ő csodálatos Szentlelke, és az elárvult, otthontalan, bujdosó embert átkarolja, szívére öleli, hazaviszi a Jó Pásztor, az Úr Jézus Krisztus. Van egy hely és van egy idő ebben a kaleidoszkópszerűen változó és ellenséges világban, amikor közöttünk és bennünk ismétlődnek az evangéliumi csodák, Lázárként kikelünk a sírunkból, a naini ifjúként felkelünk a koporsóban, a bűnös asszonyként megtisztulunk, Bartimeusként látunk, és akik süketek voltunk, egyszerre hallunk kibeszélhetetlen szépségű zenét. Ez a lelki ház feljebbvaló Salamon templomának minden dicsőségénél.
Ebben a lelki házban egészen más törvények érvényesülnek, mint a világban. Itt, aki megalázta magát: felmagasztaltatik; aki első akar lenni: a többiek szolgája lesz; aki meg akarja nyerni az életét: nem fél Krisztusért eltékozolni azt; akinek van, annak adatik, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. Tudjuk az Igéből, kétezer év példájából: Isten nem a világ bölcseit, hatalmasait, nemeseit választotta ki magának, „hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse; hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem. Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul és szentségül és váltságul, hogy amint meg van írva: aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék” (1Kor 1,27-31)!
És most nézd meg, hol kóborolhatsz, vándorolhatsz, tántoroghatsz ebben a világban, ahonnét ne vágynál ide? Hol találsz te bizonyosságot, ha csak nem itt? Hol érzed meg, mi az Atya és mi a testvér, ha nem itt? Hol tölt el téged az otthonosság érzése? Hol tudod azt, hogy egy nagy örökség várományosa vagy? Hol lehetsz meggyőződve arról, hogy minden útnak ide kell vezetnie, s ami út nem ide vezet, az eltévedt, és nyomorúságba és pusztulásba visz. Egyszóval, hol van a láthatatlan léleknek, a te lelkednek igazi hazája, ha nem itt, ebben az újszövetségi lelki házban, a Krisztus népe között, a szent gyülekezetben, a Krisztus testében?
III.
Természetes, hogy e lelki ház külső megjelenéséhez kell egy csoport ember, aki a gyülekezetet alkossa; kell egy hely és meghatározott idő, ahol és amikor a gyülekezet megjelenik az ő Ura előtt; kell egy rend, ahogy ez a találkozás végbemegy; kellenek imádkozások, éneklések, mindenekfelett kell Ige, amelyik összehívja, megszólítja, kérdéseket ad fel, feleleteket ad, amelyik teremtő munkát végez, szíveket és életeket alakít át, és viszi végbe a megtérés, újjászületés és megszentelődés csodáit.
Ilyen alkalmatosság ez a mi ki Baross téri gyülekezeti templomunk is, amelynek 25 éves évfordulóját és lelkipásztora szolgálatának 25 évfordulóját ünnepeljük. Hiszen én el tudok képzelni ennél szebb templomot is, pedig ez nekem különös emlékek miatt nagyon is kedves; én el tudok képzelni ennél a gyülekezetnél hatalmasabb, fényesebb, gazdagabb, tudósabb gyülekezetet is. De ha itt egyszer az Ige tisztán és elegyíthetetlenül szól, ha itt egyszer a Szentlélek munkálkodik a szívekben, akkor ez a templom dicsőségesebb Salamon templománál, hű és méltó mása és képe az újtestamentumi templomnak.
Akkor ez igazi lelki otthon. Ha pedig az, mi következik ebből reánk?
Először az, hogy járjunk ide, különösen férfiak, gyermekek és ifjak. A mostani statisztikát nem ismerem, de az én időmben a budapesti templomok a gyülekezetnek csak 10 százalékát fogadták be és foglalkoztatták. Tízszer kisebb volt a magyar kálvinizmus, mint amilyennek látszott. Nem szörnyű képmutatás ez, vagy legalább is önáltatás? A statisztika még rosszabb volt az úrvacsorázók számánál. Tagja-e igazán a gyülekezetnek az, aki rendszeresen nem járul a szent asztalhoz? Családtag-e igazán az,, aki a legnagyobb ünnepkor nem ül le atyja és testvérei asztalához?
Az otthon második következménye az, hogy egy család legyünk. Jaj annak az otthonnak, amelyik csupa társbérlőből áll, akik halálos ellenségként élnek egymással. A Kálvin téren sokszor ezernél többen úrvacsoráztak. Elvonul előttünk emberi egzisztenciáknak, lelkeknek, életsorsoknak hihetetlenül változatos belső és külső képe. Annyi közös vonás volt közöttük, a feltört női kezektől az egyre szegényesebb ruházatig, de mindegyik külön életsors volt, s nem látszott közöttük semmi belső összefüggés. Mit segíttetek egymásnak, mit tudtok egymásról, mennyi terhet hordoztok egymásért?
Következik belőle azután a nagy dolog, hogy ismerjük meg örökségünket. Ha valaki régen öröklött egy tízezer holdas hitbizományt, hónapokig utazott benne, amíg mindent megnézett, megismert, átvett. Milliószor nagyobb kincset, lelki kincset örököltél minden hitbizománynál azzal, hogy református keresztyén vagy. Mennyi időt fordítottál reá, hogy számbavedd, gyönyörködj benne s hálálkodj érte? Tudod-e, hogy mi kincs van az Énekeskönyvedben? Hány éneket ismersz belőle? Hányat tanítottál meg a gyermekeidnek? Ezt a vallástanítást megakadályozhatja-e emberi hatalom? Nem felejtetted el a Kátét, amiből konfirmáltál? Arról ne is beszéljünk, milyen mérhetetlen kincs van a Bibliádban, amelyik ott van a szekrényedben, talán az asztalodon is, de hányan olvassátok mindennap? Egyáltalában, beszélitek-e ti otthonotoknak az anyanyelvét, a kijelentésnek a nyelvét, amelyiken Isten társalog velünk Mózes első sorától a Jelenések könyve utolsó soráig?
Aztán ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a templom, akármilyen kedves és otthonos, mégis csak egy pitvar; egy előszoba. Igazi hazánk rajta túl, örökkévaló magasságokban van. Hallod-e, érted-e, amint ittléted alatt húznak át a hívogatások a levegőégen: „az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!” „Keressétek az Isten országát és annak igazságosságát, és mindenek ráadásul megadatnak nektek.”
Bármennyire otthon vagyunk is mi ebben a mi templomunkban, azért ez csak egy ideiglenes állomás. Valaki egyszer a sírboltjára ezt vésette: ideiglenes alvóhelye a mennyei Jeruzsálem egyik zarándokának. Ideiglenes otthonunk a templom, a legkedvesebb is. Jövünk fiatalon, talán ölbe hoznak, s egyszer utoljára megyünk innen haza. Ott fenn azután fogad majd a végső, igazi otthon, ahol nem lesz változás, sem a változásnak árnyéka.
Ott fenn a szombatot
Új szombat váltja fel,
Szombatolók örök
Ünnepe nem fogy el.
S nem érik végüket
Az ujjongó dalok,
Amiket harsogunk
Mink és az angyalok.
(Abélard himnusza. ford. Babits Mihály)