A szövetség megújítása

Az Isten kijelentése személyek és események útján történt, de mindig élő szóban foglaltatott össze és adatott tovább a kortársaknak és a maradéknak egyaránt. A kijelentésnek, az Igének első közege, hordozója a beszéd. Milyen óriási lépés volt, mikor az élőszót kiírták, s attól kezdve a szent írás, a könyv lett az Isten gondolatainak és üzeneteinek hordozója. A könyv jelentősége százszorosan felfokozódott, mikor feltalálták a könyvnyomtatást, s ma már a Biblia egyes részei majdnem ezer nyelven szólnak az emberiségnek, s évente sok millió példányban forognak közkézen. Az Ige hatásának területét rendkívül megnövelte a rádió. A magyar nyelvterületen erről nekem is van némi tapasztalásom. Most hadd vessem fel azt a kérdést, hogy az igehirdetésnek nem lehetne-e egészen új lehetőségeket adni, ha felhasználhatnók a filmet és a televíziót; az Igét egyszerre látnók és hallanók? Azért volna ennek különösen nagy haszna, mert az üdvtörténetet, a bibliai eseményeket és a történeti személyek egykori eseményeit egyszerre át lehetne váltani mai eseményekre, s azt, ami egyszer megtörtént, aktuális lélektani folyamatokként ábrázolni hangban és képben.
Ezt a zsoltárt ezelőtt háromezer évvel énekelte valaki a Salamon templomában, Jeruzsálemben. Magányos zarándok, akinek kicsordult a szíve Izráel legnagyobb ünnepén: a szövetség megújításának ünnepén, mikor a kiválasztott 12 törzs újra hűséget esküdött felséges Istenének, Királyának, az Úrnak. S mi ma itt a Kálvin téri templomban megújítjuk szövetségünket a mi Urunkkal és Királyunkkal: Krisztussal az úrvacsoraosztásban és a magasra emelt kehely mellett ismételjük az Ő szavait: „E pohár amaz új testamentum az én vérem által. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Mi ott vagyunk a szövetség megújításának ünnepén, hiszen a textusunk ott hangzott el; a Szent Jehova Isten itt van velünk és felettünk, s azért reszket kezünkben a kehely, s Krisztus ott volt és van mind a három helyen: a jeruzsálemi templomban, mint megígért Messiás, a nagycsütörtöki páskaünnepen, mint a názáreti Jézus, és itt van velünk most, mint az egyház Ura és a gyülekezet Feje. Hadd próbálom ezt az együttes jelenétet alapigénknek, ennek a liturgiális drámának hármas jelentésében megmutatni, amelyek egyet mondanak: Újítsuk meg Istennel kötött szövetségünket!
A készület
A jeruzsálemi templom szentélyében mély csend és sötétség ül. Közel vagyunk a hajnalhoz, de még nem látszik semmi. Keleten pillanatok alatt támad a nap. Árnyékszerű alakok jönnek és mennek a liturgikus mozgás egyenletes ünnepélyességével. Megrakják az oltárt fával, mint egykor Ábrahám a Mórijjá hegyén - talán ugyanezen a helyen -, ahol Izsákot akarta megáldozni. Mire készen vannak, már megöletett az áldozati bárány, a véres teteme alatt felvillan a láng, s a felkelő nap sugara a templom párkányzatát megcsókolja. Ugyanakkor megzendülnek a fuvolák - hiszen az 5. zsoltár nehilótra megy -, s a templom boltjait betölti a zarándok énekének nyitánya: „Uram, figyelmezz szavaimra; értsd meg az én sóhajtásomat! Ügyelj az én kiáltásom szavára, én Királyom és én Istenem: mert én hozzád imádkozom! Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat; jó reggel készülök hozzád és vigyázok.”
Egyedül énekel most még, de benne énekel egész népe: készül a szövetség megújításának ünnepére. „Én Istenem és én Királyom készülök hozzád a veled való találkozásra. Vigyázok. Lesem válaszodat, kémlelem jeleidet, számon tartom eddig tett csodáidat; szólj Uram, mert hallja a te szolgád!”
És te, Újtestamentum zarándoka, ki 1957. január 20-án itt ülsz a Kálvin téri templomban, tudod-e, hogy mögötted is a megöletett Bárány piroslik? Ott, ahol Ábrahámot megkímélte az Atya attól, hogy saját fiát feláldozza, Őmaga egyetlen Fiát feláldozta érted? Hozott-e ez az eredmény a te életedben új napot, szép piros hajnalt? Énekeled-e te Uradnak a reggeli áhítatot: Uram, készülök hozzád és vigyázok. Vigyázok a szavadra, az ígéreteidre, imádságomra adott válaszodra, vigyázok jeleidre, a bizonyságaidra, ébren, feszült figyelemmel, mint a kis Sámuel a silói templomban. Vigyázok magamra, családomra, népemre. Beleolvad-e lelked hallelujája egy megváltott nép énekébe a szentek, angyalok és az üdvözült lelkek harmóniájába? Akarod-e szövetségedet megújítani?
A találkozás
A zsoltárban énekké vált kultuszdráma színe az 5. verstől változik. Megtörténik a találkozás az Úr és az Ő népe között. Mégpedig úgy, hogy az Úr a szövetségláda trónusán közeledik kiválasztott népe felé, és megjelenik előttük egész dicsőségében. Igaz, hogy csak egy ünneplő menet látszik csupán. Igaz, hogy új meg új zsoltárok zengése hallatszik csupán. De azért ez az Ige által a Seregek Urának diadalútja. Szólítja népét, újra tulajdonába veszi, neki ígéri húségét és igazságát, s elfogadja népe felajánlkozását.
A mi magányos zsoltárosunkat különösen az rázza meg, hogy milyen hatalmas király ez az Isten. Az ő szemlélete szerint a király betöltötte és összefoglalta az ő népét. A nép a királyban élt. Őt látta mindenben, tőle kapott minden ajándékot, és neki teljesített minden szolgálatot. A király volt az ő sorsa, s ha Istent királyának nevezte, meggörnyedt hatalmának kibeszélhetetlen valósága előtt.
Ilyen hatalmas és ilyen reális királyod-e neked az Úr, a názáreti Jézus, akiben Isten emberré lett - teéretted? Benne élsz-e a te királyodban? Él-e benned a te királyod? Hordozod-e képét, engedelmeskedsz-e neki, aki új szövetséget kötött veled az Ő vére által? Mi ő neked? Csak jó tanítód, rokonszenves példaadód, nagyszerű emlék - vagy gazdád, urad, aki feltétlenül rendelkezik veled? Óh, bűnbánat nélkül nincs szövetség megújítás!
A másik élménye a találkozáskor a mi ótestamentumi zarándokunknak az, hogy milyen szent ez az Isten, s az ő szövetsége az ítélet és szentség szövetsége. „Mert nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél; nem lakhatik tenálad gonosz. Nem állhatnak meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt. Elveszted, akik hazugságot szólnak; a vérszopó és álnok embert utálja az Úr.” Gyűlöli a bűnt, nem alkuszik a törvény, az igazság, a szentség terén. Csak az állhat eléje, aki tiszta, aki engedelmes, aki igaz. Nem keveredik, és nem felejtkezik el arról, ki Ő. Csak az lehet a szövetségese, aki hódol neki, és törvényeit megtartja. A zsoltáríró nem különböztet erkölcsi és rituális törvény között; mindkettő az Isten akarata, s mindkettőben az Isten erkölcsi lénye, megközelíthetetlensége, fenyegető magasfeszültsége jut kifejezésre.
Hát Krisztus megalkuvó volt-e? A szereztetési Ige is nem azt mondja-e: aki méltatlanul eszik a kenyérből és issza a pohárt, kárhozatot eszik és iszik önmagának? Nem pál kérdezi-e, mi köze Krisztusnak Beliállal? Nem Jézus mondta-e: Ha te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, ha a te kezed, vágd le azt? A világgal, pogánysággal - a hús és vér világával és pogányságával - az elkeveredés nem végső veszedelme-e a keresztyénségnek? S ha baj a farizeusság, nem baj-e a tökéletes elvilágiasodás? Az életszentség a hit bizonysága, s ahol hiányzik, meghalt a hit. Mi hiányzik leginkább a mai keresztyénségből? A megszentelődés.
A zsoltárírót egyszerre csak olyan álmélkodás fogja el, hogy szinte elakad a lélegzete. Rárévül, hogy ez előtt az Isten előtt ott van ő is. Hát ő megérdemelte? Hát ő méltó a Szent közelébe jutni? Csak egy szót tud mondani magyarázatul: Kegyelem. „Kegyelmed sokaságából házadba mehetek”, színed előtt megállhatok. Ő még csak annyit tud, hogy ez a szuverén és kikutathatatlan eleve elrendelés műve, amelynek nincs más magyarázata, csak az Isten jótetszése. Az, amelyikkel Izráelt kiválasztotta magának, az, amelyikkel könyörült, akin könyörült, kegyelmezett, akinek kegyelmezett. Azt ő még nem tudta, amit mi tudunk, hogy kiválasztottjait, mint egy lelki Izráelt, a Krisztusnak adta, hogy Krisztus ezért a népért letette az életét, hogy vérével megtisztítsa, érdemébe felöltöztesse, testébe beleépítse, bennök Ő éljen, a szelíd és alázatos szívű, a töviskoronás király, „aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annak okáért az Isten is felmagasztalá Őt, és ajándékoza neki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr az Atya Isten dicsőségére.” Nem tudta, hogy a szent nép csak egyéni megváltás útján jöhet létre. Ezért, amint itt ülünk a Kálvin téren, vagy kis idő múlva az Úr asztalához járulunk megerősíteni a vele való szövetséget, mozdulatainkkal, néma beszédünkkel, hangtalan imádságainkkal ezt a vallomást tesszük: „Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én” (1Tim 1,15).
S most már a zsoltáríróval együtt könyörgünk a Krisztusban: „Uram, vezess engem a te igazságodban az én ellenségeim miatt; egyengesd előttem a te utadat!” Nincsenek nekünk ellenségeink, csak egy: a Sátán. Csak az az egy ellenségünk van, aki Istennek is ellensége. Ez ellen kérünk védelmet. Igazságot kérünk, utat kérünk, vezetést kérünk. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” - feleli Krisztus. S ha Ő az út, Ő a vezetés is, s ha Ő a cél, Ő a megérkezés is.
Sorakozó
A szövetség megújítása tulajdonképpen új hűségeskü. Magányos zarándokunk is sorakozik az Isten népének seregébe, és indul a harcba. Az Úr ellenségei az Ő ellenségei. Nem megfordítva. Nem az ő ellenségeit vallja az Isten ellenségeinek, hanem az Isten ellenségeit vállalja a maga ellenségeiül. Azokat, akik fellázadtak az Isten ellen. Leírja milyenek: „mert nincs az ő szájokban egyenesség, belsejök csupa romlottság, nyitott sír az ő torkuk, nyelvökkel hízelkednek. Kárhoztasd őket, óh, Isten, essenek el saját tanácsaik által; taszítsd el őket vétkeik sokasága miatt, mert fellázadtak ellened.” Bár gonoszak és erősek, tudja, hogy Isten erősebb, s az Ő győzelme bizonyos. Milyen jó az Ő ügyét szolgálni, az Ő harcát vívni, az Ő győzelmeinek örvendezni. Ez a misszió első formája.
Krisztusnak, a mi Királyunknak hadi célját a Miatyánk három első kérése fejezi ki: Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod. „Szenteltessék meg sa te neved!” Ímhol, itt van egy szív, egy élet, az én életem, ezt felteszem arra, hogy Isten nevét megszentelje. „Jöjjön el a te országod!” Íme, itt van egy élet, az én életem, felteszem arra, hogy minden viszonylatban, Istennel az emberekkel, a családommal való viszonylatban az Ő országából megvalósuljon az igazság, a békesség és a szeretet világa. „Legyen meg a te akaratod!” Isten akarata csak engedelmes szívben valósulhat meg: itt van, Uram, az én ámenes szívem! Legünnepélyesebben ezt mint trónfoglaló beszédet, koronázási hitlevelet, szövetségmegújítást és hadüzenetet - egyszóval: evangéliumot - mennybemenetele előtt mondta el missziói parancsban: „Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!”
Isten az Ő szövetségébe külsőleg akkor vett fel, amikor a parancs alapján megkereszteltek. Minden úrvacsoraosztás e szövetség megújítása. S remélem, az lesz a mai is.
De ugye, ma egészen a kezére adod magad?