Jöjjetek énhozzám!

A neoncsövek feltalálása óta a fényreklámok hihetetlenül megszaporodtak és megszépültek. Csak gondoljunk a mi Budapestünknek valamelyik forgalmas pontjára - még a közelmúltban is -, ahol szebbnél szebb fényreklámok szólítottak meg, hívogattak, s ígértek mindenféle nyereséges jót.
A felolvasott alapige az Isten fényreklámja. Fel van írva a naprendszerekre, a planétákra, bele van írva a világtörténelembe, két évezred óta száz és százmillió szívbe, ebben az órában a csepeli templom minden látogatójának az öntudatába az Isten fényreklámja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan”!
I.
Kiket hív? A megfáradottakat és a megterhelteket. Tehát mindenkit. Mert ki nincs megfáradva, ki nincs megterhelve közöttünk Megfárasztotta a robot, a kenyérkereset gondja és munkája. Megfárasztott a szakadatlan küzdelem, amit vívunk önmagunk és családunk fenntartásáért. Az emberek pihenőt, fellélegzést keresnek, fájdalom, sokan nem jó helyt, mert nem az Úr Jézusnál. Hívja a megterhelteket. Mi a terhünk? hát először is a gond: mi lesz velünk, mi lesz gyermekeinkkel? Elég lesz-e a napi kenyér, a fűtőanyag, a munka? Hányunknak nagy terhe a bánat, amikor vagy elveszített kedvest vagy drága halottat siratunk. Éppen ezekben az időkben az ilyen könnyek árja nagyon megduzzadott. De legnagyobb terhünk mindnyájunknak a bűn, az az ólomsúly, amely ránehezedik belső emberünkre, mert Istentől elszakadtunk, neki ellenségeivé lettünk, s tudjuk, hogy méltán haragszik ránk.
Végül a legnagyobb teher a halál ténye és gondolata. A magunk és más halála. Az, hogy elszakadtunk mindazoktól, akikért érdemes élni, s az, hogy egyszer úgy látjuk, hogy nem is érdemes élni, vagy ami még rosszabb: érdemes volna élni, de nem lehet.
Ezekbe a keretekbe mindenki beletartozik. „Mindenki” pedig vagy senki, vagy te vagy.
Jöjjetek énhozzám: az Isten fényreklámja téged hív.
Csodálatos ez a hívás. Gyógyulást ígér fáradtság, gond és bánat ellen. Megszabadulást bűntől és haláltól. És ezt ígéri mindenkor, mindenütt, mindenki számára. Ez a világ legnagyobb s látszólag leglehetetlenebb vállalkozása. Krisztus istensége mellett a legfelségesebb gyakorlati bizonyíték, hogy Ő ezt a feladatot vállalta.
II.
Mit ígér? Tanítást. Igát. Lelki nyugalmat.
„Tanuljátok meg éntőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok.” Ez a mi nagy leckénk. Szelídség és alázatosság kell nekünk, mert a harag, a durvaság, az erőszak elpusztít minket. Alázatosság kellene az emberekbe, mert a gőg, a felfuvalkodottság, a hivalkodás és hetvenkedés megássa sírunkat. Mindez magunkból nem telik ki: csak Jézustól tanulhatjuk meg, aki istenfia létére maga volt a szelídség és az alázat. Ő nem csinált presztízskérdést, Ő elutasította a védelmező erőszakot, megalázva magát engedelmes lévén a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. A szelídség és alázat nem egyéb, mint hit és engedelmesség.
Másik szavával ígér. „Vegyétek fel magatokra az én igámat!” Ennek kétféle magyarázatát adják a tudósok. Egyik jelenti azt a „kipárnázott rudat”, amelynek két végére akasztja a keleti ember a vizesvödröt, s így könnyebben viszi egész messzire is. A másik értelem arra keleti szokásra emlékeztet, mikor a fiatal, heves vérű állatot öreg igavonóval fogják össze. Eleinte nagyon fickándozik a fiatal, de azután beletörik az öregebb élet és munkaritmusába. Ha Jézus igáját magunkra vesszük, így szokunk bele az Ő munka- és életritmusába, és lassacskán úgy csináljuk, mint Ő. De én mégis azt hiszem, hogy Jézus igája a több szolgálatot jelenti. Fáradt vagy? Szolgálj többet. Bánatod van? Vigasztalj másokat. Rosszak hozzád az emberek? Tégy jót. Szidalmaznak, gyűlölnek? Szeress.
Ez együtt adja a lélek nyugalmát. Azt a hitet, hogy a világ Isten kezében van. Isten a világ felett Jézust tette úrrá. Tehát e világban akkor van béke és nyugalom, ha az emberek a Krisztus királysága alatt élnek, vagyis hisznek Őbenne, és engedelmeskednek neki. Én hiszek abban, hogy az igazságos szociális átalakulás elhozza a Földön a jobb világot. De azt is tudom, hogy az sem lesz elég a lélek nyugalma és a nagy kiengesztelődés nélkül, amit egyedül Krisztusban találhat meg az ember, ha hisz benne és engedelmeskedik neki.
III.
Ki hív? Jézus Krisztus. Mint követ, aki avégre küldetett az Atyától. „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket a világból nékem adtál: tieid valának és nékem adtad őket. Igazán megismerték, hogy én tőled jöttem ki, és elhitték, hogy te küldtél engem”. Őt küldte, aki éppen alapigénk előtt ujjongott fel: „Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki nem ismeri a Fiút, csak az Atya, és senki nem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni”. Ő tehát mindent tudott az Atyáról, s azért jött, hogy elmondja nekünk: ha ti azt tudnátok, hogy milyen Istenetek van! Milyen nagy a hatalma, jósága, szentsége, igazsága és milyen nagy a szeretete! Nemcsak mondta. Meg is mutatta. Hulló vérével kiengesztelődött szívét; engedelmességével királyi méltóságát; feltámadásával hatalmát; közbenjárásával örök szeretetét. Ez az Isten szán, szeret és hív.
Hív azért, hogy ne legyünk megfáradottak, hanem erőnk minden felkelő nappal újuljon meg; hogy vegye le rólunk a holnapi nap gondját, s mi olyan bizalommal pihenjünk meg az Ő kezében, mint fiókák a fecskefészekben; hogy ha halottunk van, ne bánkódjunk, mint akiknek reménységük nincs, hanem az odafelvalókkal törődjünk, ahol a mi életünk el van rejtve a Krisztusban. Hív azért, hogy a bűn zsoldját lefizesse helyettünk, s minket felöltöztessen az Ő érdemének fehér ruhájába, hogy hittel megragadjuk a nagy üzenetet: „Én élek, és ti is élni fogtok!” Teljünk meg az Ő örömével, erejével és Szentlelkével, Ővele magával. Azért megyünk hozzá, hogy mindig vele és benne éljünk, és tőle soha el ne szakadjunk.
Még egyet. Most gondolj arra, mennyit hívott téged magához az Úr, és te nem jöttél. Nem jöttél úgy, ahogy Ő hív: bűnbánattal és hittel, döntéssel, hozzá megtérve. Mindig volt fontosabb dolgod, amit nem tudtál félbeszakítani ezért az egyért, halaszthatatlanért és legszükségesebbért. Most megint hív. Talán utoljára, mert az ajtó bezárul, mint a bolond szüzek előtt.
Jöjj!
És mennyit hívta Krisztus ezt a népet: a magyar munkásságot, parasztságot, értelmiséget, ifjúságot, és hiába hívta. Nem állana-e másképp az ügyünk, ha mint nép is hallgattunk volna rá, s hozzá tértünk volna a magyar lélekkel, a magyar sorssal, a magyar jövendő nagy kérdéseivel? De mi nem mentünk. Itt maradtunk a „nagy omladékon”.
Most újra hívja a magyar népet: jöjj! „Ma, ha az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.”
A Csepelre szánt beszéd a Kálvin téren hangzott el