Távol és közel

Ászáf, a pap és a zsoltáríró, a templomajtóban áll. háttal a szentek szentjének, ahol az Úr lakozik a szeráfok szárnya alatt. Elnéz a templom külső épületei felett, bele az embervilágba és kissé a maga életébe is. Túl ezeken keresi Isten sorsalakító kezemunkájának a nyomait. Távolról, Istentől való távolságból nézi az embert, önmagát, sőt Isten világkormányzását is. Megrázó dolgokat lát, s ajkán felfakad a sírás, amelyhez csak a Jóbé volt fogható
S akkor megfordul. A szentek szentje, Isten felé. S ebből az istenközelségből nézi megint az Úr dicsőségét, önmagát, az embereket, és felfakad az ajkán a legfelségesebb diadalének. Mit látott Ászáf - és mit látunk mi - Istentől távol és Istenhez közel?
I.
Megdöbbenve látta, hogy az istenteleneknek jól megy dolguk. „Mert irigykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét. Mert halálukig nincsenek kínjaik, és az ő erejük állandó. A halandók nyomorúságában nincsen részök, és az emberekkel nem ostoroztatnak.” Kevélységükben felfuvalkodnak, szegénnyel, gyámoltalannal erőszakoskodnak, elnyomják az igazat, lábbal tiporják Isten törvényeit. Őt magát is kigúnyolják. Az égre tátogatják szájukat - káromlást szólnak és nyelvük eljárja a földet -, hazugsággal ámítják el a világot. Ámításuk nem sikertelen. A nép tódul hozzájuk, követi őket, látva, hogy milyen jól élnek - tele poharat szürcsölnek -, más fordítás szerint: szürcsölik a beszédüket a népek, mint a tele poharat a szomjasok. Meglátja, hogy a jómód, a kényelem és elbizakodottság, mint teszi ezeket az embereket hiteltelenekké. Felvetik a kérdést: vajon van-e a Magasságosban értelem?, azaz: értelem kormányozza-e a világot, vagy pedig véletlen, van-e valami más törvény is a világon, mint: aki bírja, marja. S ha ehhez még gúnyolódás is jár, szinte halljuk azt a sátáni röhejt, amivel a boldog istentelenek nézik a szenvedő istenesek sorsát.
Ezek közé tartozik Ászáf is. Nyeli befele omló keserű könnyeit: „Íme, a gonoszok örök biztonságban vagyont gyűjtenek, én pedig hiába tartottam tisztán szívemet és mostam ártatlanságban kezeimet, mert nyomorgattatom minden napon és ostoroztatom minden reggel”. Lába megiszamodott, hitében megtántorodott, s még egyelőre a hagyomány szemérme tartja vissza, hogy ne álljon nyíltan a tagadók és csúfolódók közé. Még nem akarja a fiak nemzedékét, az ősök szent hagyományát elárulni, de már rágja a szívét a rettenetes kérdés: jó-e az Isten azokhoz, akik szeretik Őt? Igazságos-e az Isten, aki a gonoszt jutalmazza, az igazat bünteti? Érdemes-e jónak és igaznak lenni, ha Isten azokat, akik gonoszok, akik Őt megtagadják, minden ajándékával elhalmozza, s akik hívek hozzá, azokat nyomorúsággal gyötri? Isten az Ő szövetségeseinek inkább nehézzé, mint könnyűvé teszi az életet. le kell mondani a boldogságról, mert Isten Atya? Nem jobb-e akkor mindjárt számba se venni, vagy éppen megtagadni Őt?
Istentől távol, az Úr jelenlétének hátat fordítva így látta Ászáf az embereket, önmagát és Istent. Beszéde a legfájdalmasabb jóbi jajgatás.
II.
És azután az történt, hogy Ászáf megfordult, arccal Isten felé. Ezzel Isten közelébe jutott: „bemenék az Isten szent helyébe”, s így közelről, onnan nézte most már először és mindenek felett Istent, azután az embereket és végül önmagát. Ez a „megfordulás” éppen úgy tiszta szimbolikája a keresztyén megtérésnek, mint ahogy a szentélybe való belépés reánk nézve a Krisztussal való életközösség felvételét jelenti. A teljes és tökéletes istenközelséget, mikor Krisztus bennünk él, és az Ő szemeivel nézünk az Atyára, magunkra és az emberekre.
És akkor meglátta Istennek önmagában való kibeszélhetetlen becsét és dicsőségét. Hozzá semmi sem fogható, és előtte minden semmi. Meglátta, hogy ha Isten valakinek azt mondja, én tied vagyok, és te az enyém vagy, ez olyan ajándék, olyan méltóság, olyan gazdagság és olyan öröm, amihez fogható nincs sem égen, sem földön. Micsoda felfedezés: „Te fogod az én jobb kezemet és én mindenkor veled vagyok”. Az Istennel való együttlét öröme megreszketteti egész lényét. Szövetségi, társalgási viszony van közte és Isten között. gondoljátok el, mi mindent tud mondani Isten nekünk, s mi mindent köszönhetünk meg neki ajándékai alatt roskadozva. Mi minden szót, jelzőt, fordulatot találhat ki az emberi elme, ha minden dicséretet el akar mondani Istennek, amitől kicsordul az ember szíve. Gondoljatok a szentek imádságaira, az üdvözült lelkek énekére, a mártírok ujjongására és az angyali harsogások óceánjára, ami mind felelet a beszélő Isten hozzánk intézett szavára: az Igére. Ki fogható őhozzá? Nélküle üres az ég, pusztaság a Föld, s aki egyszer megízlelte Istent - azaz Jézus Krisztusban megtapasztalta szeretetének „mélységét, magasságát, szélességét és hosszúságát”, kegyelmének gazdagságát, hatalmát, bölcsességét, jóságát a Jézus Krisztusban -, annak a szeme előtt elhalványodik minden más érték: gazdagság, egészség, tudomány, hatalom, dicsőség, el az egész világ és el a földi élet. Egy realitás van számára, egy érték, egy élet: azaz Isten, aki a Jézus Krisztusban egészen nekünk adta magát.
Lehet, hogy itt, ebben a látható világban tovább kell szenvednünk. „Te éretted gyilkoltatunk minden napon, olybá tekintenek, mint vágó juhokat” (Róm 8,36). Ha elfogyatkozik testem és szívem bánatban, betegségben, gyalázatban, csúfságban, üldözésben, szegénységben és mindabban, ami az Isten szerelmesére rázuhanhat éppen azért, mert Isten szerelmese: szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, óh, Isten mindörökké. Hadd vegye át a szót a másik nagy zsoltáros, Pál: „mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben, mert mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben” (2Kor 4,8-10).
Ilyennek látjuk magunkat az Isten közeléből.
És a többi embert?
„Azután” a te dicsőségedbe befogadsz engem. Mi ez az „azután”? A földi élet után, a halál után. Az örökkévalóság nemcsak dicsőség, hanem ítélet is. Ítélet minden mulandóra: élvezetre, hatalomra, rangra, egészségre, sikerre, hírnévre, gazdagságra. A Prédikátor azt mondta minderre: hiábavalóság! Jézus az evangéliumi gazdagra így kiáltott: Bolond! Az éjjel elkérik a te lelkedet, s amiket szereztél, kiéi lesznek? (Lk 12,20) Az örökkévalóság csúcsáról, az istenközelség magaslatáról szemmel látható a rajtuk végbemenő ítélet: „Bizony síkos földön helyezted el őket; pusztaságokra vetetted ki őket. Mind elpusztulnak egy szempillantásban! Elvesznek, elenyésznek a rettegéstől. Mint álmot, ha felserkenünk: te Uram, ha felserkensz, úgy veted meg képüket”.
„Mert íme, akik eltávoznak tőled, elvesznek, mind kiirtod azokat, akik elhajolnak tőled”. Az Istentől való elhajlás, az át nem hidalt istentávolság maga a bűn; a bűn a halál, ez a halál: a kárhozat.
Bizony jó az Isten a megváltottak, a tiszta szívűek Izráeléhez. Mihozzánk.
De én? Világgal, bűnnel, jólétben vigadozó istentelenekkel, sőt a saját óemberemmel szemben is vallom, hogy Isten közelsége oly igen jó nekem, s hirdetem az Isten cselekedeteit.
Tudod-e ezt te is itt egy hangtalan imádságban elrebegni, hogy aztán 1957-ben hirdessed az egész világnak, s kiáltsd a magyar pusztaságban mindazt, amit Isten a Jézus Krisztusban mondott és cselekedett.