Ha egyszer azt az Úr Isten mondta, hogy «nem jó az embernek egyedül lenni», bizonyára azért mondotta, mert az egyedülálló ember befejezetlen, nem találta meg célját s valami kielégítetlen szenvedély hajszolja tovább, ismeretlen kiegészülés felé, mint a torzót a márványkép felé. Milyen nagy áldás, hogy ezt az Úr észrevette és segített rajta.
Még nagyobb áldás, hogy segítőtársat szerzett az embernek, olyat, aki kiegészítse, aki azt a munkát végezze el, amit ő nem tudna elvégezni, aki nélkül az ember, akármilyen tökéletes, valójában béna csonk marad. És megtetézte ezt a kegyelmet azzal, hogy hozzáillő segítőtársat szerzett, olyat, aki vele egyenrangú, nem húzza lefelé, nem méltatlan hozzá, kiállhat vele Isten és a nagy mindenség elé s büszkén mutathat rá; íme, lelkem fele, legjobb barátom; íme, a hozzámillő társ!
Ti, akik az életnek komolyságát bizonyára jobban érzitek, mint sok kora ifjúságukban frigyet kötő pár, nagyon jól tudjátok : milyen nagy áldás a társ, milyen hihetetlen nagy segítség és milyen felemelő ajándék, ha hozzánk illő. Különösen fontos dolog ez egy lelkipásztor családi életében, ahol a hitves csakugyan a legfőbb segítőtárs lehet, de mindent rombadönthet, ha nem tud beleilleszkedni a falusi lelkipásztor élethivatásának nehéz, de gyönyörűséges igájába.
A felolvasott Íge arra is világosságot vet: hogyan támad az ilyen hozzánkillő társ. A Szentírás jelképes elbeszéléséből most csak két dolgot ragadok ki: a hozzánkillő társ a közös szenvedések és a közös öröm útján érkezik meg. Nagy közös érzések tesznek két embert eggyé. A nagy érzések nem mindig örömet okozók; még a legboldogítóbb érzések is, ha nagyon erősek és végzetesek, kibeszélhetetlen sok fájdalommal, lemondással és önmegtagadással járnak. Két ember csak akkor tud együtt örülni, ha közös, nagy próbatételeik es szenvedéseik voltak, s két ember a közös szenvedést csak akkor tudja elhordozni, ha képes együttörvendezésre. Mindakettő csakúgy lehetséges, ha nem a magunk örömét kergetjük és nem a mi bánatunk elől futunk, hanem a másiknak, akarunk, örömet szerezni, bánatát akarjuk magunkra venni. Ebben a szent versengésben olvad össze két életnek a testi és lelki oldala s ismétlődhetik meg a ti házatokban is a Paradicsom-kertet betöltő ősi ujjongás: «Ez már csontomból való csont, testemből való test», amihez hozzáteszi az Újtestámentom visszhangja : «Ez lelkemből való lélek». A Paradicsom-kerti ujjongásra halkan visszafelel Krisztus főpapi imádságának ez a szava: «Legyenek ők is egyek, egyek én bennem, mint ahogy én Teveled egy vagyok, Atyám!»