Útrakészen áll egy kis sereg, hogy «elmenvén, széles e világra, hirdessék az evangéliomot minden teremtésnek.» Mögöttük állunk mi, dunamelléki egyházkerület atyái, ez a gyülekezet, az egész magyar református egyház s imádkozással elbocsájtjuk Őket, Krisztus szerint: mint bárányokat a farkasok közé.
Ne menj egyedül; szól hozzátok a felolvasott Íge. Egyedül gyenge vagy s ha elesel, nincs, aki felemeljen.
Nem tudom, van-e tapasztalástok arról, milyen irtózatos érzés az egyedülvalóság. Hagyj magára egy gyermeket egy patak partján, vagy egy öreg fa árnyékában; pár perc múlva ügy zuhan reá az egyedülvalóság összelapító érzése, mintha egy torony dőlt volna reá. A költő egyik verse beszél az ősemberről, aki nem volt elhagyatva a barlangjában, mert a szomszédos sziklafal visszaverte szavát. Mikor aztán egy vihar ledöntötte a sziklafalat, a barlangból kijövő ember kiáltására nem felelt senki.
S dadogva szót próbál formálni szája,
egy szót, mit így ejt késő unokája
az emberrengetegben: egyedül.
Akkor született ez a szó: egyedül. A Szentírás első lapjain maga Isten állapítja meg: nem jó az embernek egyedül lenni.
Bizonyára azért van ez, mert Isten az embert egy vagy több közösség számára teremtette. Aki kiszakad a közösségből, elvész; élni csak együtt lehet.
Jaj az egyedülvalónak! Néha meg-megképzik előttem, milyen szörnyű sors, ha egy lelkipásztor tökéletesen egyedül marad. Nem hallgat senki rá, nincs egyetlen egy barátja, senki meg nem érti, senki nem segíti. Vándorol át a világon, panaszolva egy sérelmet, amelyre nem kíváncsi senki, mondva egy történetet, amelyiket mindenki ún, előhozakodva olyan kérdésekkel, amelyek elől menekülnek az emberek; még azt sem akarják eldönteni, szent-e vagy őrült, annyira nem érdekli őket az egész ügy.
Látok néha más egyedülvalóságot is. A lelkipásztor elbukik s mindenki otthagyja az útszélen. A jerikói utashoz odament az irgalmas samaritánus; az elbukott lelkipásztort elkerülik, mint a bélpoklost. Triumfálnak az emberek: igen, ez is? Pedig mindig böjtöt prédikált, anyagi javak ellen dörgött, megtoldotta, túlhajtotta az erkölcsi mértéket s kegyetlen volt az iránt, aki nem ütötte meg. Azt, hogy szentéletű legyen a lelkipásztor, mindenki természetesnek találja, hiszen ezért kapja a fizetését; azt, ha megtántorodik, halálos bűnül rójják fel és soha meg nem bocsájtják. Jaj az egyedülvalónak!
Ezért alapígénk azt javallja nektek, ne menj egyedül! Ne menj egyedül!
Vidd magaddal először is hitvestársadat és családodat. Nagy összeomlások idején könnyebbé teszi a harcot és megállást a nőtlenség. Rendes körülmények között kibeszélhetetlen erőforrás a lelkipásztorra nézve az igazi hitves. Most, amikor titeket szentelünk, megemlékezünk élettársatokról, akkor is, ha csak még jövendőbeli az a társ. Nevüket a tietekével együtt foglaljuk imádságba s együtt áldunk meg titeket a Példabeszédek Könyvének írójával: «Megnyerte a jót, aki talált feleséget és vett jóakaratot az Úrtól.» A jó papnő a legnagyobb ajándékok közé tartozik, amit Isten egy gyülekezetnek ád. Vidd magaddal a szolgálat nagy útjára hitvesedet; vidd magaddal családodat. A régi kegyes szólás a gyermeket bizonyságnak nevezte. Bizonyság a szülők hite, erkölcse, életmódja mellett. A lelkipásztor családtagjai, gyermekei, még ha semmi különös egyházi, munkát nem végeznek is, rendkívüli mértékben támogathatják édesapjuk szolgálatát egyszerűen azzal, ha olyanok, amilyeneknek, ő a gyülekezet többi gyermekét akarja nevelni. Legyen a legbensőbb, legszemélyesebb gyülekezetetek a családotok, mert jönnek a magárahagyatottság szörnyű órái s akkor ebből a közösségből kell erőt meríteni.
Ne menj egyedül; vidd magaddal munkatársaidat; vidd magaddal fiatalabb lelkésztársaidat, legközvetlenebb segítőtársaidat; a tanítót, gondnokot, a presbitérium javarészét. Ne nyugodj addig, amíg nem létesült közöttetek lelki kapcsolat, amíg nem imádkoztok együtt és nem hajoltok összeboruló lélekkel az Íge fölé. Olyan irtózatos dolog, ha elsőségekkel vagyunk körülvéve. Ha azok, akik egymást segíteni, felemelni tartoznának, azzal tékozolják idejüket és oltják Istennek a lelkét, hogy ellenségeskedésben felőröljék egymás életét. Emlékezzünk meg most itt a lelkészszentelés ünnepélyes pillanatában gyülekezeteink minden igazlelkű munkásáról, tanítóinkról, gondnokainkról, presbitereinkről s imádkozzunk azért, hogy minden lelkipásztor körül alakuljon ki egy kicsiny társaság, a gyülekezet színe-lángja, a szó igazi értelmében vett elöljárók, a Krisztus követésében elöljáróknak szent társasága. Az a társaság, amely szeretettel és őszinteséggel fegyelmezi egymást, a lelkipásztort is, de ha valamelyik emberi gyarlóságból botlik és esik, vele együtt szenved, a töredelmesnek szívből megbocsát, a gyöngét, elesettet felemeli és a tévelygőt igaz útra vezérli. Nekünk nem hétszer kell megbocsájtanunk, hanem hetvenhétszer, s jaj annak, aki fenntartott fejjel mindenkit elítélve, lenézve és megvetve, önnön tökéletességében gyönyörködve megy át a világon. Publikánus lelkek boruljatok össze!
Mindeddig azonban — evangéliomi szempontból — még csak féligazságokat mondottunk. A teljes igazság így hangzik: ne menj egyedül, Krisztussal menj! Aki Krisztussal megy, soha sincs egyedül. Krisztus nemcsak egy személy, hanem egy roppant társaság, aki benne van, az együtt van mindig az Atyával; aki benne lakik, abban benne lakik a Szentlélek, aki Krisztussal megy, az a Szentháromság egy örök igaz Isten útában, erejében, kegyelmében és csodái között, jár. De Krisztusban benne van minden hívő társa. Ugyebár, valljuk a Hiszekegyben: Hiszem a szenteknek egyességét. A szentek egyessége egy láthatatlan, de kibeszélhetetlenül valóságos életközösség; azt jelenti, hogy nemcsak az egész Jézus Krisztus a mienk, hanem egyek vagyunk mindazokkal, akik valaha is Jézuséi voltak, mint ahogy mi is mindenkié vagyunk, aki a Jézus Krisztusban társunk. Ez a leghatalmasabb szövetség, ez a legtartósabb és legparancsolóbb közösség, ez a legfelségesebb társaság, ahonnét örökre kiveszett az a szó: egyedülvalóság. Hogy segít, hogy emel e közösségben minden! Olvass el egy régi zsoltárt, hallgass meg a vasárnapi iskolában egy gyermekded éneket, ülj le egy istenfélő öregasszony mellé, mikor imádkozik érted. Nézd meg egy-egy hívő református magyarnak utolsó óráját és csendes elmúlását, amint az Úriszentvacsorában veled együtt részesül. Nyúlj vissza a történelemben, szólaltasd meg a tanuknak zengő föllegét, társalogj a hit hőseivel és figyelj a mártírok énekére, akármerre fordulsz, akármihez érsz hozzá, mindenütt bizonyság, erő, példa, segedelem s mindez éppen tehozzád intézve. Néha az az érzésem, hogy Ábrahámtól kezdve a 24 vénig és a 144.000 fehér ruhába öltözöttig minden hívő, szent, mártír és szeráf, éppen velem foglalkozik, éppen hozzám siet s éppen rajtam akar segíteni, ki érthetetlenül csüggedezem, hitetlenkedem s már-már majdnem prédájává lettem a sátánnak. Szárnyuk kitárul, felém röppennek, zúg az égbolt a szálló angyalseregtől, leheletükkel pislákoló hitemet táplálják, hogy fölszítsák és mondó-tűzzé fokozzák. Krisztussal menj, vele sohasem vagy egyedül!
Még csak egyet. Egyedül vele légy. Mikor az evangélista elbeszéli Krisztus Urunk színeváltozását a Tábor hegyén, ahol megjelenik előtte Mózes és Illés, a törvény és a prófétaság, azzal végzi: Nem láttak senkit, csak Jézust egyedüli Jézust egyedül. Egyedül Jézussal. Ha Jézussal együtt megyünk, mindig elérkezünk egy olyan ponthoz, ahol meg- különbözünk. Ő másfele tart, mi emerre szeretnénk menni. Elkezdődik közöttünk a vita s ez döntő tusává fokozódik, mert Jézus útunkba áll és kényszerít arra, hogy vele menjünk. Elszakít attól a világtól, amely hívogat minket s Ő szenvedélyesen, örök tűzőben égbe menni akar a maga útján, óh, ilyenkor vegyük ajkunkra a Péter vallomását: Hová mennénk Uram, örök életnek beszéde van tenálad! Hagyjunk ott mindent, apát, anyát, hitvestársat és gyermeket, ennek a világnak minden kincsét, földi dicsőségét, ifjúságát és életét s menjünk egyedül Vele.
Ne lássunk mást, csak Jézust egyedül.