Nagy Frigyes nyaralóján, a potsdami kastély homlokzatán sugárzik e felírás: «qui bene latuit, bene vixit». Jól élt, aki elrejtőzködve élt. Az a gondolat jut ebben kifejezésre, amelyik az egész felvilágosodottságnak is alapgondolata volt: életem az én magántulajdonom; engedjétek, hogy megtartsam a magam számára. Egészítsük ki ezt a gondolatot az emberiségnek egy másik, évezredeken átörökölt gondolatával. Azzal, hogy a szabad ember minden köteléket leráz magáról, függetlenné teszi magát a családjától, a társadalomtól, az egész emberiségtől, s ha mégis úgy történik, hogy e miatt megoldhatatlan nehézségekbe kerül, mindig nyitva áll az út arra, hogy az önként választott és szabadon végrehajtott halál nyitott kapuján át kilépjen az életből, ebből a kellemetlen kalandból. Az életem a magamé, a halálom legbensőbb magánügyem; kinek mi köze mindehhez?
Ezzel a felfogással helyezkedik szembe a felolvasott Íge. Tökéletesen más világból, az örökkévalóság magasságából szól hozzánk: «Közülünk senki sem él Önmagának és senki sem hal önmagának.»
Először az a nagy gondolat van kifejezve ebben: az élet és a halál közügy.
Világos ez, ha meggondolom, hogy minden élet mások életéből él és mások életét táplálja. A csecsemő nem tud sem megszületni, sem megmaradni szüleinek, illetve gondozóinak az élete nélkül. Az új nemzedék csak akkor nem vadul el, ha rendszeresen és okosan feléli az előtte járó nemzedék életét. Azáltal, hogy kenyeremet megkeresem, magamat és családomat eltartom, választott hivatásomat gyakorolom: mindazokkal, akikkel érintkezésbe kerülök, szakadatlanul közlöm a magam életét. Amíg ez a templom megépült, két emberöltő élete fogyott el; amíg a reformáció elterjedt s az evangéliomi anyaszentegyházak eredményei kiépültek, hány százezer élet emésztődött fel tanításban, szolgálatban, vértanúságban, bizonyságtételben. A ruhád, az otthonod, az utak, lámpások, a művelődésnek minden vívmánya és eszköze millió meg millió elfogyasztott és átalakított emberi élet.
Ki merné azt mondani, hogy közömbös egy nemzetre nézve, milyen erősek és milyen egészségesek a férfiai, milyen termékenyek és milyen tisztavérűek az asszonyai. Ki merné azt mondani, hogy közömbös reánk, mennyi gyermek születik ezen a földön, milyen iskolába járnak, milyen példát látnak, milyen szellemben nevelkednek fel a szülői hajlékban. Nincs nagyobb közügy, mint az emberi élet s vele együtt a halál. Azt lehet mondani, hogy egy országnak a legnagyobb kérdése: hogyan halnak meg az emberek és mikor halnak meg. Nem mindegy, hogy ezer születésre tizenkét haláleset vagy huszonnégy haláleset esik. Nem közömbös az, hogy egy népnél mekkora az átlagos ember életkor: harminc vagy ötven esztendő. Minden halál mindnyájunk ügye.
Sohasem sugárzik olyan félelmes valóságban ez a törvény, mint háború idején. Minden katona ott a harctéren olyan fontos, mint egy életmentő láncban az, egyes szem. Minden katona életében, erejében, bátorságában az egész magyar nemzet biztonsága, életképessége, győzelmi bizonyossága fejeződik ki és minden hősi halálban a nemzet erkölcsi ereje, becsülete, méltósága, létének tragikus fensége ábrázolódik ki. A honvéd az, aki nem magának él és nem magának hal.
Ebből pedig egyenesen az következik, hogy honvédeinkről nem úgy kell beszélnünk, mint ismeretlen harmadik személyről, mert nemzeti létünk isteni törvényeken alapuló, titokzatos összefüggése folytán minden katona — mi vagyunk; az öregeknek fiok, a középkorúaknak testvérük, a gyermekeknek atyáik. Minden seb, amelyből magyar vér buggyan ki, mindnyájunk testén üttetett s piros résein létünk láthatatlan tartályából a mi közös vérünk foly benne el. Következik ebből az, hogy minden halott honvéd a mi halottunk, öregeknek fia, gyermekeknek atyja, középkorúaknak testvére. Minden elmaradt özvegy a mi leányunk, a mi húgunk, minden kicsiny hadiárva: a mi gyermekünk, a mi unokánk.
Igen, mert az élet és halál kapujában ez van felírva: együtt!
Minket az öl meg, ha szétszakadunk és eltávolodunk egymástól. Az tart meg, ha összefüggünk és élő testté változunk. Mit jelentene éppen a mai roppant nehéz időkben, ha gazdasági, erkölcsi és szellemi értelemben az egész magyar sorsközösség egyetlen élő egység lehetne? Ha elmondhatnók: minden kenyér az utolsó morzsáig egyetlenegy közös terített asztalnak az áldása, egyenlőképpen éljenek vele, először a kicsinyek és gyengék, azután a dolgozók, legutoljára a pihenők. Mit jelentene, ha tudnók: minden baleset, szerencsétlenség, pusztulás, ami ezt a nemzetet háborúban éri, mindnyájunknak közös kára; együtt szenvedjük el és együtt állítjuk helyre. Mit jelentene, ha a nemzet erkölcsi és szellemi értelemben élő egység volna: testvérként szeretnők, segítenők egymást, közös hitet vallanánk a győzelemről és a holnapról: közös volna a derű, amely lelkünkből sugárzik, a bizalom, amellyel a holnap szemébe mosolygunk és az áldozat, amelyet versengő együttesben hordozunk el. Mivé lenne ez a nemzet, ha tudná és megvalósítaná: életem nem az enyém, halálom nem magánügyem, életem és halálom, minden élet és minden halál: mindnyájunk közügye, a nemzet életének és halálának az ügye.
Alapígénk azonban ezzel még nem mondott el mindent. A nagyobb és csodálatosabb tanítás ezentúl következik: életem és halálom közügy, de éppen ezért: a Krisztus ügye.
Isten, mikor megteremtette az embert, egy közösség számára teremtette, mert ezt a létparancsot írta elébe: szaporodjék és gyarapodjék, töltse be a földet és uralkodjék világa felett. Ez az uralkodás a kultúra isteni értelme; abból áll, hogy az Isten képét, amelyet az ember hordoz, tegye megvalósuló célgondolattá a teremtett világban. Ezt a feladatot csak együtt végezheti el egy közösségben.
De az eset következtében a bűn megmérgezte az embernek az emberhez való viszonyát. Éppen ott támadta meg az Isten műremekét, ahol a leghalálosabb sebet ejthette az emberi összetartozásban, mintha egy szervezetet valaki ott kezd szétbontani, ahol a tagok éppen összefüggnek egymással. A bűn rontása az első testvérgyilkosságnál tűnik leginkább a szemünkbe, amikor a számonkért Kain dacosan felkiált: avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának? Mit tartozik reám az, hogy Ábel él, vagy meghalt, mi közöm nekem máshoz, másnak a javához, előmeneteléhez, lelki békességéhez, emberi méltóságához; én önmagamért vagyok, keresztülgázolok mindenen, ami létemet fenyegeti s prédául dobom, ha kell, milliók boldogságát és életét is, csak az én kényelmem, örömem, jólétem csorbát ne szenvedjen. Aki bírja, marja, hangzik a veszett kutyák üvöltő kardala és azóta folyik ebben a világban az a halálos marakodás, kiirthatatlan testvérharc, vak gyűlölet az emberek között, amelynek eredményét fanyar mosollyal így foglalta össze a XVII. századnak egyik bölcselője: az ember embertársának farkasa.
Ebbe a világba jött a testetöltött Íge, hogy megszervezze és felállítsa az Őországát. Jött azért, hogy megváltson a bűn nyomorúságából és minket, az örök halál martalékait kimentsen e jelenvaló gonosz világból.
Nem ment könnyen. Isten már az örökkévalóságban nekiadott minket, de hogy ezt a jogát érvényesítse, minket tulajdonába átvegyen, testté lett, kínt szenvedett és meghalt a kereszten miérettünk. Ezzel lefizette a nagy árt s mindenki, aki hisz benne, az Ő tulajdonába ment át. Halottaiból feltámadva egy lelki királyságnak lőn a dicsőséges fejedelme s átvette e birodalom kormányzását annál a hatalomnál fogva, amelyet a hozzátért és benne hívő lelkek felett gya-korol. Ez a birodalom nincs térhez és időhöz kötve, de azért mindig a «most és itt» kereteiben jelentkezik. Mindenki, aki beletartozik, azáltal lesz polgára ennek a láthatatlan országnak, hogy hisz a Jézus Krisztusban és akaratának engedelmeskedik. «Mert azért halt meg és támadott fel, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.»
Ez az előfeltétele annak a nagy következtetésnek, amit az apostol így mond: akár élünk, akár hálunk, az Úréi vagyunk.
Ha pedig az övé vagyunk, akkor: ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.
Ez azt a nagy igazságot állítja elénk, hogy csak az az igazi élet, ami Krisztusnak szolgál s az a halál, amelyik részvétel a Krisztus halálában, az életnek csodálatos beteljesedése. És itt egyszerre új távlatokat lát a keresztyén életszemlélet. Felfedezi, hogy bár a háború maga borzalmas és Isten törvénye ellen való; bár rendesen az emberek gonoszságából születik és a gyűlöletet teszi világfeletti törvénnyé: a már egyszer megindult háború, mint világtény, fölséges misszió és drága alkalom arra, hogy a nemzetek benne és általa Krisztushoz térjenek és a szívekben megépüljön valami az Ő szent országából. Nem is lehet máskép, mert ott, ahol valaki másért él és másért hal meg, ha ezt nem kénytelenségből, hanem Krisztusnak engedelmeskedve teszi, igazi tanítvánnyá, Krisztus legbensőbb barátjává és bajtársává válik. A hívő honvéd Krisztus katonája, a halott honvéd Krisztus szenvedéseinek néma társa.
Kegyelemidő mindnyájunk számára ez a most folyó világháború is. Krisztus zörget az ajtónkon s megkísérli azt a csodát, hogy akkor, amikor legjobban dühöng az egész világon az emberi gyűlölet vad förgetege, Ő lelkeket ragadjon meg, magához kapcsoljon egész nemzeteket. A finn nemzet sohasem volt olyan hívő és imádkozó, mint most, s a finn katona sohasem érezte olyan közel magához Krisztust, mint az orosz hómezők borzalmai között. Meg vagyok róla győződve, hogy ugyanezt a tapasztalatot megtette sok német és olasz katona is.
Krisztus tehát nézi, amint orcája előtt elvonulnak a harctérre menetelő honvédek. Mindenik szakaszt megszólítja, mindenik lelken átdöbbenti a maga figyelmeztető szavát: vigyázz, enyém a lelked, tartsd meg hitedet! Ugyanakkor azonban odakiáltja a nemzetnek: ne feledkezz meg irántuk való kötelességedről; éretted halnak meg ezek a szép fiatal katonák; tudod-e, hogy neked méltónak kell lenned ehhez a sok drága halálhoz? Megáll, mint egy fényes árnyék, minden sebesült katona fejénél, számlálgatja és felírja az elgyöngyöző piros vért, mert ez az Ő valutája. Néma ottállása szívet reszkettető felhívás lelkeken és időkön át: jöjjetek segíteni, jöjjetek gyógyítani! Lehajol a halott honvéd fölé, karjára veszi összeroncsolt tetemét s csöndesen ringatja: aludj jó katonám, felébresztelek majd nagy álmaidból. Váratlan vendégként végigjárja minden hadbavonult katona elárvult otthonát és számbavaszi: van-e az agg szülőknek gyámola, a fáradt asszonynak segítsége és pártfogója, van-e a gyermeknek jószívű és erőskezű nevelője? Kiterjeszti kezét a hadiözvegyek és hadiárvák felé s hívja őket, mint égő erdőből a riadt madarakat a hűs hegytető: ide hozzám, én kicsinyeim, drága örökségem, kik szenveditek e szörnyű idők következményeit! Ne féljetek, én mellettetek állok!
És azzal a szent komolysággal, amellyel Ő mindezeknek gondját magára veszi, egyszersmind reánk bízza őket, az Ő nevében fel kell vennünk ezeknek a gondját és neki kell először beszámolnunk róla. Micsoda óriási megtiszteltetés ez, ha elfogadjuk és jó kedvvel eleget teszünk s micsoda szörnyű romlás, ha igyekszünk e kötelesség elől kibújni, vagy magunkra vállaljuk és nem híven teljesítjük! Egészen kiélezi Krisztus a kérdést, s így állítja fel: keresztyénségtek mindaddig hazugság, míg az árvák éheznek, az özvegyek elhagyatottak, az öregek istáp nélkül vánszorognak. Nem kell a tömjéned, nem kell az éneked, bezárom egeimet imádságod elől, gyűlölöm és megvetem ünnepeiteket, hárfáitok zengését nem hallgatom, vigyétek el orcám elől kövér hálaáldozataitokat; az igaz és szeplő nélkül való istentisztelet: meglátogatni az özvegyeket és árvákat és felvenni az én kicsinyeimnek a gondját.
Erre nagy alkalom a mai vasárnap. A mai napon Magyarország minden templomában a hadbavonultak lelki gondozásával kapcsolatos felelősségről és kötelességekről szól a prédikáció. A mai napon minden isten dicsőségére adott fillér a hadiárvák felsegélyezésére fordíttatik.
A keresztyén egyházaknak ebből a nagy és szent versengéséből a mi egyházunk különösképpen is ki akarja venni a részét, mért azt a tételt, hogy az élet és halál közügy, éle-tünk és halálunk a Krisztus tulajdona, kezdettől fogva a református egyház vallotta legállhatatosabban. Hiszen most is azt énekeltük: «nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére, bére»... Beszédem önként végződik a Református Káté klasszikus bizonyságtételével: «Mind testestől, mind lelkestől, életemben és halálomban egyaránt, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok»...