Az Úr vetése

Ez a példázat azt a mélyértelmű és kedves képet; állítja elénk, hogy a világ Isten szántóföldje. Ezen a szántóföldön az Úr Isten csodálatos bölcsesége, mindenhatósága és örök szeretete dolgozik. Szakadatlan rajta a magvetés, a növekedés és az aratás. Isten teremtő Ígéje a mag, amelyet millió parancsban, akaratának megszámlálhatatlan döntésében szakadatlanul vet, vet, vet. A vetés maga az emberek cselekedetei, sorsa, a világtörténelem, egyszóval maga az ezer változatú élet. Az aratás pedig a folyton-folyvást tartó ítélet. Mondhatjuk tehát —magunkra alkalmazva az igét, — ezt a tanítást: Életünk az Úr vetése.
Először feltűnik az Isten magvetésének a titokzatos ereje. Mikor a szántó-vető ember aratás után kiválasztja a legszebb gabonát, termése színe-javát: a vetőmagot, kezével szűrögeti, leheletével tisztítja, áldásával csókolja s szertartásos mozdulattal elveti a fekete földbe olyan reménységgel, ahogy Nóé küldte ki a bárka ablakán a postagalambot.
S akkor a búzaszemek élete eltűnik a szeme elől.
De lenn a rögök alatt megindul egy titokzatos, csodálatos munka, valóságos háború, nagyszerű vállalkozás, csodáknak sorozata: útrakelt a magból a kalász. Nem látja még senki, de ott van mélyen a föld alatt s várja, hogy napfényre kerüljön.
Isten magvetése is a lelkek mélyén megy végbe. Az Íge hull ma is tízezrek, százezrek szívébe, a SzentLélek ihletése száll széjjel a világban, mint tavasszal a virágpor. A példák hatnak és megragadnak, elejtett szavak belehullanak lelkünk mélyébe s úgy átütik kriptafödelét, mint egy lecsapó bomba a vékony háztetőt. Feltámadnak gyermekkori emlékek, hirtelen kikelnek héjaikból olyan képek, amelyeket ifjúságunk valamelyik olvasmánya ültetett el bennünk szinté öntudatlanul. S egyszerre megindul lelkükben egy csodálatos terjeszkedő élet, kidugja fejét az ébredő királyleány: a zsenge kalász. Nem tudnám felsorolni, hányféle módon megy végbe Istennek ez a titokzatos magvetése, csak azt állapítom meg, hogy ez a SzentLéleknek állandó munkája méreteiben, csodálatos voltában, zavartalan állandóságában és kikutathatatlanságában felülmúlja millió tavasznak és millió virágfakadásnak csodáit.
Ez a láthatatlan, a felszín alatti világ merőben más, mint amit a felszínen mutat. Ezer példánk és bizonyságunk van arra, hogy Krisztus közvetlen társaságában lehet valaki iránta közömbös, vagy éppen titkolt ellensége; tőle mérhetetlen távol, lenyűgözve ennek a világnak bilincseitől és rózsaláncaitól, talán az ellenséges lázadók táborában, lehet valaki az Ő foglya. Judás akkor sem volt az övé, mikor egy tálból evett vele; Pál akkor is az övé volt, mikor átkozta nevét és követőit gyilkolta. Krisztus mindig végigvonult az emberek között, szava elér mindenüvé; sokszor úgy tetszik, ügyet sem vetnek reá, s titkon örökre megragad lelkeket. Máskor nevétől zeng a levegő, majd tanításai miatt vérbeköpülik egymást az emberek és íme: leghangosabb katonái mérhetetlen távol esnek tőle. Nincs elveszve ügye akkor, amikor egy országból szinte kiirtották nevét s királyságától még állhatunk mérhetetlen messze akkor is, ha szent keresztjét úton-útfélen mindenüvé kiaggatjuk.
Ha tehát úgy látod néha, mintha elhagyta volna ezt a világot; ha azt veszed észre, hogy ellenségei győzedelmeskednek, nevét megcsúfolják, tanításait kinevetik és elvetik: ne csüggedj; sejtelmed sincs róla, benn a lélek mélyén, milyen hatalmasan munkál s mikor te azt hiszed, hogy még emlékezetét is ki fogják irtani, akkor készíti elő legnagyobb győzelmeit. Keresd tehát Isten láthatatlan magvetését! Szállj le azokba a mélységekbe, ahol az Íge csírázik, a példa hat, az imádságok és bűnvallomások születnek; mindenekfelett pedig kérd az áldott Magvetőt, hogy a te lelkedet is szórja tele. Tárd ki boldogan szívedet feléje, amint tavaszi illatok között, hajnali fényben, összeomlott világok romjain és mégis számára áldott szántóföldön, jár az élet Fejedelme, az Áldott Magvető.
Titokzatos ereje onnan származik, hogy az Isten magvetése kegyelemből való.
Kegyelemből való, vagyis tőlünk merőben független, akaratunk és érdemünk által nem befolyásolható, olyan személyes műve Istennek, amelyet mi csak alázattal és hálaadással elfogadhatunk. A föld akármilyen termékeny is, akármilyen nagyszerűen meg van művelve, bármilyen kedvező az időjárás: vetés csak ép magból támad. A gazda mindent megcsinálhat, magot teremteni azonban nem tud; ajándékba kapja azt is, mint a földet, mint a napot, mint a májusi esőt, értelmének fényét, kezének erejét.
A lelki világban is így tartotta fenn magának Isten azt, hogy Ő megteremtse azt a lelket, amely hallgat az Ő szavára, Ő intézte azt az emberi sorsot, amely kemény szívünket megtöri és felszántja ; mindenekfelett ő szórja azt az Igét, amelyből egy «legyen* szó elég volt, hogy előálljon ez a roppant világ.
Nem mi igazgatjuk Isten magvetését. Mi építhetünk világnézeteket, alkothatunk filozófiai rendszereket, űzhetünk propagandát, tarthatunk sajtót, rádiót, körülülhetjük a korszak nagy mesemondóit és prókátorait, hamis prófétáit és bűvölő-bájoló hitetőit, üldözhetjük azt, aki másképen gondolkozik s vállalkozhatunk arra, hogy egy emberöltő alatt átalakítjuk az emberiség lelkét: mindez csak addig ér valamit, amíg Isten maga meg nem szólal. Ha megszólal: összeomlanak a Bábelek, őszi párázatképpen szétfoszlanak a filozófiai rendszerek, délibábbá válnak a gondolat-Himaláják, szentjánosbogarakká a csillagok; de Isten Ígéje meg nem változik, igazsága el nem vész, ereje meg nem romlik; mindig megteremti a maga új világát.
A magot a szántó-vető ember csak elveti. Elveti s azután rábízza a többit a magra. Az Ígét is elszórja a nagy Magvető s a többit rábízza a Magra. Ahogy alapigénk mondja: «És alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja, miképpen, mert magától terem a föld». Ez a magától, ez a kegyelem, mondta Reményik Sándor. Az a kegyelem, hogy a mag a föld, a nap, a levegő ennek a világnak ismeretlen és ismerős erői úgy vannak egybeszerkesztve, hogy a mag magától kalászba szökken.
Tedd meg, ami rád vár éjjel és nappal, ne sajnáld tested fáradságát, lelked ellobogó lángjait, de a többit bízd Istenre, mert magától terem a föld, Isten kezéből jő a holnap, Ő a magvetés és az aratás ura.
Kegyelemből való az Isten magvetése, tehát az Ő örök törvényét követi. A búzaszem élete is a magvetéstől az aratásig egy örökkévaló és megmásíthatatlan terv szerint megy végbe. Így fejezi ki alapígénk: «Magától terem a föld először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban». Akármilyen igénytelen növény ez a «fű», alig cérnaszálnyi zsenge, abból méteres kalász lesz, hordozni fogja szemmel megrakott fejét s az egésznek szerkezete, alkotmánya csodálatosabb lesz, mint a világ legragyogóbb épületének a szerkezete és alkotmánya. A csírában ígéretként benne van a kalász. Minden kalász egy drága ígéretnek a beváltása; vetés és aratás között minden pillanat beteljesedett reménység és záloggal megpecsételt ígéret.
Lássuk tehát meg, hogy a mi világunkban minden állapot boldog ígéretek beteljesülése, ugyanakkor még felségesebb ígéretek záloga. Az, hogy mi itt ülünk, Krisztus nevéről vallást teszünk, az egész ótestámentomnak, a nagy és megrendítő ádventeknek, Krisztus keresztje alatt vérrel megpecsételt ígéreteknek s az Élet Fejedelmével kötött reménységbéli frigynek a beteljesedése. Az, hogy azt a keresztet átkarolhatod, Krisztus nevében megállhatsz a szent és így az Isten orcája előtt; az, hogy el nem mondott imádságaidat meghallgatta, mindezideig pásztorod és Atyád, az mind fölséges ígéretek beteljesedése. Teljék el szívünk hálával, látván, hogy ilyen gazdag Istenünk van.
És ugyanakkor ez a mostani állapotunk még felségesebb, még dicsőségesebb ígéreteknek záloga. A halál árnyékának völgyében járunk, — szól az ígéret hozzánk az örökkévalóság kies mezőiről. Nincs e földön maradandó városunk; szól az ígéret nekünk az örökkévaló hajlékról, az alapokkal bíró városról, amelynek építője és alkotója Isten. Tele vagyunk könnyhullatással és rettegéssel; szól az ígéret: e világban háborúságtok lészen, de ne féljetek, én meggyőztem e világot. E földi életben nyom a bűn, őröl és emészt a gond; szól az ígéret: jöjjetek énhozzám mindnyájan, én megnyugosztallak titeket. Idelenn nehéz a kereszt, szakadatlanul búcsúzni kell, elveszítjük mindazt, ami lelkünknek kedves, szívünknek kívánatos, ajkunknak édes, szánkig ér a keserűségnek a vize; szól az ígéret: megmentelek, megváltalak, egybegyűjtelek, felmagasztallak, üdvözítelek, dicsőségem boldog részesévé teszlek.
Olyan világban élünk tehát, ahol szakadatlanul várni kell, mert nem jött még el a mi megígértetett, de szakadatlanul bízni kell, mert az ígéretek beteljesednek.
Mindezeknek pedig záloga a Krisztus keresztje, minden pillanatban a legdrágább beteljesedés és ugyanakkor a legfenségesebb és a legvakmerőbb ígéret.
Végül benne van az Ígében az is, hogy az aratás megérkezik, Isten olyan magvető, aki nem vet hiába. Alapígénk azt mondja: mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás megérkezett. Ha az ember ezt a verset olvassa, s érzi a szavak ünnepi gördülését, a hanglejtés döbbent és felmagasztalt zenéjét: a Jelenések könyvének szent leckénkben felolvasott verseire gondol: «És látám, és imé vala egy fehér felhő; és a felhőn üle valaki, hasonló az embernek Fiához, a fején arany korona és a kezében éles sarló. És más angyal jőve ki a templomból, nagy szóval kiáltván annak, aki a felhőn ül vala: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt. Más angyal is jőve ki az oltártól és kiálta nagy fennszóval: Bocsásd a te éles sarlódat és szedd meg a föld szőleinek gerezdéit, mert megértek annak szőlei. Bocsátá azért az angyal az Ő éles sarlóját a földre és a földnek szőleit megszedé és veté az Isten haragjának nagy borsajtójába. És megtaposták a borsajtót és vér jőve ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamnyira».
Milyen félelmes egy ilyen aratás, ilyen szüret! Nézzetek széjjel e világon, megérett az ember magvetése erre a roppant aratásra. Ez az aratás, ez a véres szüret, szörnyű ítélet. Mi marad meg, mi vész el, nem tudja senki, de egy parancs áthat a fellegeken: ember, meg kell enned bűneidnek főztjét.
S ez az összeomló világ még csak halvány képe annak a másik nagy aratásnak és betakarításnak, amit Krisztus az utolsó ítéletben végez, amikor feltámadnak a halottak és megjelennek az Ő királyi széke előtt vétkeiknek fekete fellegétől körülvéve, vádakból áll ez a zengő felleg elkövetett és elmulasztott tetteikért. Elhangzik az angyali kiáltás: Indítsd sarlódat és arass! Ki fog akkor segíteni rajtad, mit tudsz akkor mondani te?
De az aratásról szóló ígéret egyszersmint a legédesebb vígasztalás a hívőre nézve. Ez azt jelenti: jár a mi drága gazdánk az Ő szántóföldjén; véres és könnyes szántóföldjén: harctereken, óvóhelyeken, kunyhókban, palotákban. Kedves neki egy lehajtott fejű, alázatos kalász. Nézd, Uram, milyen törékeny vagyok, termésemben mennyi a léha, az üszök, mennyi a méreg. Mégis fogadj el: nem én érettem magamért; szent kezed nyúljon utánam, védjen meg minden gonosztól; mikor eljött az ideje, harctereken, óvóhelyeken, kunyhókban és palotákban, köss kévébe, Uram, s takaríts be mennyei csűrödbe.
Életünk: az Úr magvetése, halálunk: az Ő aratása.