Az ótestámentom népének pusztai vándorlása nem volt gyerekjáték. Elvándorolgat az ember pár hétig, pár évig; de negyven álló esztendeig — az már csakugyan sok. Már mindenki vén ember, aki élemedett korban indult el; a gyermekek, akiket még ölbe hoztak ki, deresedő fejű férfiak, asszonyok, azok pedig akik most fegyverforgatók, már a pusztában születtek. Mikor lesz ennek az útnak vége? — Rettentő volt azonban a hely is, ahol a vándorlás lejátszódott: az akkori világ legkopárabb, legforróbb és legvadabb vidéke. — Nincs víz, nincs élelem; ezer ellenség leselkedik rájuk fegyverrel és csellel; — visszamenni nem lehet, megérkezésről még mindig nincs szó; — nemcsoda, ha «a nép lelke megkeseredék». A megkeseredett néplélek először Isten, azután vezetői ellen lázad s nem tudja, hogy ebből csak rossz jöhet ki.
Így történt a pusztaságban is.
Isten büntetést bocsátott hitetlen és lázadó népére. Tüzes kígyókat bocsátott rájuk, «melyek megmardossák a népet és sokan meghalának Izrael népéből».
A kígyó! A mi régi ellenségünk képe. Emlékeztet a bűnesetre: akkor mosolyogva jött, bársonyos hangon szólat meg, minden áron kedves akart lenni, — most jön izzva a gyűlölettől, az öldöklés dühétől, gyilkos méreggel rettentő számban, kivédhetetlenül. Haragban az élő Istennel, prédául dobva a gonosznak, eltévedve egy gyilkos pusztaságban... ez a kép nagyon hasonlít hozzánk. Itt a mi életünkről van szó.
Vándorútunk és sebei.
Egyetlen gyógyulásunk.
A Szentírás és a református egyház tanítása sokszor nevezi az életet zarándokútnak. A huszonharmadik, nyolcvannegyedik, százhuszonhatodik, s még sok más zsoltár beszél arról, hogy mi földi emberek, utasok vagyunk e világban. Átalmegyünk rajta zarándokok módjára, keresve az örökkévaló alapokkal bíró várost, amelynek építője az Isten. E földön sohasem találjuk, mert a mi hazánk odafenn van, az Úr Jézusnál, aki azt mondta: az én országom nem e világból való s ismét másutt: azt akarom, hogy ahol én vagyok, ők (mi) is ott legyenek. Utas vagyok e világban, szoktuk énekelni, mikor valakit kikísérünk a temetőbe, s csakugyan ilyenkor látjuk meg, hogy míg a földön járunk, sohasincs igazi otthonunk. Mikor már megmelegednénk a szülői hajlékban: el kell mennünk a saját portánkra, s mikor már gyümölcs-fáink teremnének és szőlőskertünk bő szüretet adna: tovább kell mennünk a temetőbe. Ne csüngj hát nagyon e múló világ javain s ne essék foglyul a lelked csalárd örömeinek és ígéreteinek.
Nagyobb baj, hogy e vándorúton «megkeseredik a lelkünk» — Megfáraszt a sok csalódás, felőröl a sok nincsen, megkeserít az élet terhe és hiábavalósága. — Úgy érezzük, megcsalt, aki útnak indított s ha nincs megérkezés, nincs csöndes pihenés, nem lehet kedvünkre élni, miért keltünk útra? Miért születtünk: azért, hogy «meghaljunk a pusztában»?
Legnagyobb baj azonban a tüzes kígyók mardosása, mind az az élő seb és halálos marás, amit magunk és mások bűne okoz.
Mi lenne, ha egyszer azt újságolnák, hogy Pócsmegyert, az egész szigetséget s a Dunamentét ellepték a tüzes kígyók. — Nem lehet kiengedni a gyermekeket az utcára: a porból, a kavics körül apró tüzes kígyók pattannak elé és halálra marják. Nem lehet kimenni a mezőre dolgozni: ott van a barázdában, a kévekötővel testét markolod, a szőlőlevelek közt kezedre hull. Lefekszel ágyadra holt fáradtan: ott a párnád alatt; felveszed menyekzői ruhádat, redőiből testedre kúszik; nyúlva a kenyér után: kígyó mozdul alula; egy ital vizet kortyolsz s íme ajkadon függ. Tüzes kígyók! Elbújt az asztalodba, felgyúl, házad eresze tüzet fog tőle; elhamvadt a kontraktusod, nincs már telekkönyv, itt nyüzsögnek a templomban, nem lehet előlük elbújni, védekezni, könyörtelenek, gonoszok, mindentudók és a harapásuk halálos!
Mi ez a tüzes kígyó? Nevezhetném kísértésnek, önvádnak, gonosz kívánságnak, Isten ellen lázadó keserűségnek; egyszóval: mind annak a sebnek, amit magunk, vagy a mások bűne okozott rajtunk. Nevezhetem a Sátán jelenvalóságának, jelnek és bizonyságnak, hogy egy megromlott és megátkozott világban élünk. Aggódunk kedveseinkért: ezer kígyómarás ; félünk a holnaptól: másik ezer; meghal akit legjobban szerettünk: holtig fájó, tüzes seb, csalódunk szeretteinkben, megint ezer kígyómarás, hálátlanságot tapasztalunk, a lelkünk csupa vér. Nem kell-e felkiáltanunk: Uram, vétkeztünk ellened, vedd le rólunk a kígyókat!
Az Úr megszánta népét és segített rajta. Monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik és feltekint arra, életben marad. Csinála azért Mózes rézkígyót és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha kígyó valakit megmar vala és az feltekint a rézkígyóra, életben marada.
Tehát nem a kígyókat ölte meg az Úr, hanem adott egy eszközt, amellyel a marását gyógyította. Csodálatosan és különösen nem is sokáig; mert a rézkígyó jelét Ezekiással az istenfélő királlyal — kihez hasonló ő utána nem volt a Juda minden királyai között — összetörette. Nyilvánvalóan azért, nehogy babonás bálványimádó módon bízzanak az érckígyóban, hanem értsék meg azt a dicsőséges értelmet; amelyet az érckígyó ótestámentomi képe csak kiábrázol, de a János írása részint való szent evangéliom nyilvánvalóan kijelent a felolvasott alapígében: «és felemelte Mózes az érckígyót a pusztában, akképen kell az ember fiának felemeltetnie, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örökéletet vegyen».
Képzeljük el a póznára szegezett érckígyót: tökéletes keresztalak. Magasra tartják elől, úgy menetel utána egy megbüntetett és megkegyelmezett nép. Aki feltekint rá, meggyógyul. Tudni kell, hogy a János evangéliomában ez a szó: felemeltetik, Jézusra vonatkoztatva jelenti az Ő kereszthalálát, amikor a földre fektetett keresztre rászegezik s akkor a gyalázat fáját véres terhével felemelik, felállítják.
Ezért a Jézus «felemeltetése» jelenti az Ő váltsághalálát s e halálban az Ő győzedelmét a bűn és halál felett. Jelenti az Ő feltámadását és királyi székének elfoglalását az Atya jobbján.
Mit mond nekünk az ige? Ezt: Sorba zarándok emberek. Előttetek egy óriási láthatatlan kereszt: a megfeszített és feltámadott Krisztus; arra menjetek, amerre Ő vezet! Üzeni: ne félj, bujdosó sereg! Ő helyetted eleget tett, Istennél közben jár éretted ezerszer hathatósabban, mint Mózes egykor a pusztában vándorló népéért. Könyörgése foganatos: Ő az Egyszülött. Áldozata tökéletes: önmagát adja az Atyának a fiú. Ereje mindenható: hiszen egy az Atyával és mindent neki adott át az Atya. Nemcsak tanácsadó, tanítgató, példamutató: gazda és király, aki drága áron, vére hullásával megvett minket a világ fejedelmének rabszolgaságától.
Aki feltekint rá, meggyógyul: megtöri a bűn hatalmát. Aki feltekint rá nagy bűnbánattal: meghallja ezt a szót kegyelem. Aki feltekint rá félelmei között, érzi az atyai kéz simogatását: ne félj gyermekem. Aki feltekint rá, keresztje alatt zokogva, megérzi az ő vigasztalását: boldogok a sírók, akik velem szomorkodnak, egykor velem vígadoznak. Aki reátekint a halál félelmei között, látja a hívogató, biztató mosolyt, hasonlót ahhoz, amellyel az anya gyermekét járni tanítja: indulj, ne félj, ha kell, foglak, emellek. Aki rá tekint, keresztjének súlya alatt egyszer csak érzi: milyen könnyű az Ő terhe, ha Krisztusért hordozza, mikor az Ö nehéz terhét Krisztus már magára vette. S mikor egy szétomló világ füstfellegében ránk omlanak az egek: látjuk őt teljes dicsőségében, amint jön megítélni a világot és felállítani az Ő országát.
Aki «feltekint rá».
Mi ez a «feltekintés»?
Alapigénk megmondja: aki hiszen Őbenne.
Hiszek uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!