Pál apostolnak egyik legmegrendítőbb életnyilatkozatát olvastam fel előttetek. A mai modern embert ez az íge általában hidegen hagyja. Nem érzi meg belőle azt a tüzelő szenvedélyt, roppant felelősséget és drámai forróságot, ami kicsap minden sorából. «Béküljetek meg Istennel!» Hiszen én nem is haragszom rá s annak se látom okát, hogy Ő haragudjék reám.
Mindennek az az oka, hogy a mai ember számára nem jelent lényeges életérzést az, hogy Isten haragszik rá, Istennel ki kell békülnie. Bezzeg Luther nem így gondolkozott. Életének legnagyobb ügye, legnagyobb kérdése az volt, hogyan juthat el a harag állapotából a kegyelem állapotába.
De nézzünk csak körül. Egész tárgyilagosan pillantsunk bele ebbe a mostani világba. Lehet erre azt mondani, hogy ez Istennel megbékült világ? Nézzünk végig a halál szörnyű aratásán, a hegytorlaszokat emelő emberi gyűlöleten, azon a szörnyű elvaduláson, amely máris e harcokkal együtt jár és még nőni fog akkor, amikor a harcok csendesednek. Lehet azt mondani, hogy ez a világ nincsen a harag állapotában?
Mi tulajdonképpen a haragnak az állapota? Maga Pál is csak hasonlatokkal világosítja meg ezt a kérdést. Mi is csak ezt tehetjük. Harag állapotában van például az a testvéred, akivel nem tudsz megférni, nem is érintkezel, kerülitek egymást, mert ha valaha találkoztok és a legegyszerűbb dolgot akarjátok megbeszélni, egész bizonyos, hogy keserű sértésekkel halmozzátok el egymást. Harag állapotában van két házastárs, akiket egy elszakíthatatlan kapocs, jogi kapocs, s ennél talán sokkal nagyobb erő, gyermekeiknek a neveltetése egymáshoz láncol ugyan, de engesztelhetetlenül gyűlölik egymást s mindenikre legnagyobb szenvedés a másiknak a lénye. Harag állapotában van egymással a vádlott és az igazságszolgáltatás. Megmásíthatatlan kemény törvények parancsolnak, a vádlott hiába vergődik, tagad, össze kell omlania a bizonyítékok súlya alatt. Elhangzik a halálos ítélet, jogerős lesz és megjelenik az ítélet végrehajtójának sötét alakja. Mindezek mutatják, hogy két élő lény között milyen áthidalhatatlan feszültség támadhat s egy ilyen feszültségben milyen megokolt és mégis sokszor milyen hiábavaló az a kiáltás: «Béküljetek meg, engesztelődjetek ki!» Mikor Kain felemelte botját Ábelre, a dermedt némaságban az egész teremtett mindenség ajkára fagyott a kiáltás: «Béküljetek meg egymással!» Mikor férj és feleség feldúlja a maga, egymás és gyermekeik életét s konok szívvel kétfelé mennek, minden jótét lélek elfojtott sírással könyörög feléjük: «Béküljetek meg egymással!» És mikor az ítélet elhangzik és ácsolják a bitófát, az elítélt ártatlan hozzátartozói, édesanyja és gyermekei félőrülten sikoltoznak: kegyelem, engesztelés!
Pedig ez csak emberek közötti viszony. Most gondoljuk el ezt a feszültséget, kibeszélhetetlen ellentétet Isten és az ember között.
Az, hogy nem tudsz róla, nem akarod bevallani, nem jelenti azt, hogy nincs meg és nem fenyeget. Mondd meg, békében vagy te az Istennel? Tudod-e, hogy neked milyen Istened van? Látod-e szentségét, ami olyan, mint az égő tűz, hevére megolvadnak a hegyek s párolgó folyadékká válik az érc. Szeretetében több a forróság, mint százezer vulkán mélyében s irgalma mégis úgy tud permetezni, mint az alélt virágra a harmat, alvó gyermek arcára az anyai csók. Lehetsz-e te békében azzal az Istennel, akit nem ismersz, aki tökéletes idegen számodra, aki nem más, csak egy hagyományos szó, akinek sohasem érezted személyes gondját, simogató kezét, mentő szeretetét és vigasztaló hatalmát. Azt csak bevallod, hogy nem Ő volt reádnézve a legfontosabb, a legsürgősebb, a legédesebb ügy a világon, hogy nem Ő reá gondoltál a legtöbbet, nem kerested és parancsolatait nem tudakoztad s nem határoztad el, hogy ha összeroppannál is, hozzá alakítod akaratodat az Ő akaratához.
Hiszen te lényegében ellensége voltál. Törvénye ellen fellázadtál, mikor megszegted parancsolatait. Mikor fejedelmi színe elé idézett, szöktél előle, lakomájára visszaküldted a meghívót vagy kimentetted magad s ha eljöttél is, jaj, nem volt mennyegzői ruhád. Elkövetted Vele szemben a legnagyobb sértéseket nem bíztál benne, egy olyan Istenben, amilyen Ő. Nem hallgattál reá, mikor Ő a Kijelentésben a legnagyobb dolgokat mondta neked. Nem szeretted Őt, mikor Ő előbb szeretett.
S mindezt megtetézed azzal, hogy ellenségei közé állottál. Igen, Ő a világ teremtése óta szakadatlanul üzeni, mire vár, mit kér, de az emberek nem hallgatják meg, A prófétákat bolondnak tartják és kinevetik, mint kellemetlen okvetetlenkedőket félredobják, ha tovább erőszakoskodnak, eltapossák, mint egy kártékony férget vagy egy veszett ebet és mennek a maguk útjain tovább. Mind ezt megtetőzi az, hogy amikor a tulajdon Fia, az Úr Jézus Krisztus, a Szentháromság második személye testbe öltözötten megjelenik ezen a földön, az emberek nem ismerik fel, akiknek kijelenti magát, arcába nevetnek, csodáit elfelejtik s nincs emberi erőfeszítés, ami megakadályozhatná, hogy keresztre verjék. Millió kereszttel van telehintve a föld s ez mind visszhangja az egyetlen és örökkévaló keresztnek, amelyik minden felett a harag állapotát bizonyítja reánk. Mondd meg, milyen viszonyban lehet az a szolga az ő gazdájával, aki a gazda egyszülött fiát megöli, hogy szabadon űzhesse tovább bűnös életét? S még azt vegyük hozzá, hogy mindez nem egyes bűnöknek az összetevődéséből állott elő, úgy mint a fövényből a dünák, ez az eredetében megromlott emberi állapotnak a következménye, ahol az átöröklött istenellenesség ágazik, tenyészik és bokrozódik és halmozódik fel a csillagokig, le a tenger fenekéig, át minden ízén és porcikáján és vérsejtjén és gondolatán és érzésén az egész emberi nemzetnek. Nemcsak te vagy Istennek ellensége: ellensége maga az emberi nemzet. Nemcsak a te egyéni bűneidről van itt szó, itt egy megátkozott bűnös természetről van szó, amely átöröklődik és tovább folytatódik s amelyikből magad erejéből akárhogy törtetsz, játszol, színlelsz, soha, de soha ki nem kerülsz, mint ahogyan a vadfa a maga tudományából akármilyen erős életösztönnel is jó gyümölcsöt termő fává át nem változhatik.
Maradhat-e ez így? Mi tőlünk igen, mi vétkeztünk s szenvedtünk, meghaltunk s legfeljebb félálomban zokogott lelkünk a szabadulás után.
Ezen az állapoton Isten segített. Tehát nem úgy van, hogy mi elhatározzuk és Vele megbeszéljük a szabadulást. Nem úgy van, hogy valami áldozattal vagy ajándékkal megnyerjük az Ő kedvét s haragja irántunk kiengesztelődik. Hanem úgy van, hogy a tökéletes csőd állapotában Ő maga cselekszik érettünk olyan kibeszélhetetlenül fölséges s nagy dolgokat, amelyek által minket megbékéltet önmagával.
Az első ilyen cselekedete a Krisztus halála volt. Úgy vélekedünk, — mondja az apostol: «Hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak.» Az apostol gondolatában ez a következőt jelenti: Az ember maga,, mindenestől fogva megérdemelte a halált és a kárhozatot. Isten, ha igazságra hallgat, ezt kellett, hogy velünk cselekedje. De akkor megjelent valaki, aki azt mondotta: «Én elvállalom ezt a halált és ezt a kárhozatot ártatlanul, azok helyett, akik megérdemelték.» Meg lehet ezt észszerű okokkal magyarázni? Nem lehet. Ez túlesik az emberi mértékek szerint való ítélkezésen és az Isten örökkévaló szeretetének, kikutathatatlan mélységeiben leli magyarázatát. Abban a tényben, hogy a Fiú Isten, aki öröktől fogva egy az Atyával, így mindenestől fogva részese annak a nagy szeretetnek is, amelyet az Atya megromlott gyermekei iránt érez s e nagy szeretet indítására elvállalja az elégtételnek, a helyettünk való elégtételnek ezt a nagy áldozatát. Ezért lesz testté, öltözik földi testnek hasonlatosságába s jelenik meg a földön az Úr Jézus Krisztus, aki tökéletes Isten és tökéletes ember. Emberségében, a bűnt kivéve, mindenben hozzánk hasonló; istenségében, szolgaalakját kivéve, mindenben az Atyával egyenlő. Halála emberi és isteni igazság szerint kínban, súlyban, kárhozatban tökéletes ellenértéke mindannak, amit a megromlott ember kezdettől végig, égig tornyosuló bűneivel külön-külön és együtt megérdemel. Mikor Isten e halálra néz, olybá veszi, mintha benne mindazok meghaltak volna, akik helyett Krisztus lefizette ezt a halált. Ezért mindegyikre elégtételül számít, mindegyik megfizeti benne a jóvátételt. A kereszten végbement halál helyettünk, érettünk és miattunk vitetett végbe. Az Istennel való megbékélésnek első lépése tehát az, hogy abban a halálban én is meghaltam, én is fizettem, én is eleget tettem, én is jóvátételt gyakoroltam, mert helyettem aki engem mindenkinél jobban szeretett, az én Uram Királyom szenvedett, eleget tett, jóvátételt gyakorolt, egyszóval fizetett. Ha nincs ez a kereszt, nincs számunkra menekvés és élet. Ha nincs ez a kereszt, nem lehet Istennel kibékülni. Ez a kereszt azt mondja a bűnös elítéltnek, helyetted valaki önként ártatlanul meghalt. Mit mondasz erre?
Isten ezenkívül még tett egy másik lépést is. Az a Krisztus tudniillik, aki meghalt a mi bűneinkért, feltámadott a mi megigazulásunkért. Az által, hogy helyettünk lefizette a nagy árt, jogot formált hozzánk. Megváltott bennünket eddigi gonosz gazdánk kezéből s átvett a maga tulajdonába, milyen jó, hogy nagypéntekkel nem ért véget a váltság nagy munkája s a Halott Áldozat harmadnapon, mint az Élet Fejedelme átvette mindazokat, akiket megszerzett magának. Azért halt meg, hogy akik vele és benne meghaltak, tehát mi mindnyájan, ezentúl ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Véren váltott seregből teremtett egy új lelki világot. Teremtette pedig azáltal, hogy Ő megváltottjaiban tovább él és éli a maga szent és dicsőséges életét és megváltottai Őbenne tovább élik a maguk megújult és megszentelt életüket. Titokzatos kapcsolat, egymás lényébe való átömlés következik ebből. Olyan, amilyen a gyümölcsfa beoltásánál szokott bekövetkezni. Krisztus önmaga lényét elülteti belénk. Ez által bennünk egy új élet támad, ami hasonló Őhozzá. Nemcsak hasonló, hanem belőle való, egy Ő vele. Úgy gondolkozunk, mint Ő, úgy érezünk, mint Ő, azt akarjuk, amit Ő, Istent úgy ismerjük, ahogyan Ő ismerteti velünk, szeretetét úgy tapasztaljuk, ahogyan az Egyszülött tapasztalja. Szövetségbe lépünk Vele, ünnepélyesen meghódolunk az Ő lelki birodalmának, felesküszünk az Ő királyságára, beállunk az Ő hadseregébe, viseljük kívül és belül az Ő egyenruháját, rendjelét, hordozzuk az Ő fegyverét, a keresztet, egyszóval részesei leszünk annak a kenetnek, amivel Ő prófétává, főpappá és királlyá kenetett. Egy merőben más világban élünk, más körülményeknek hódolunk. Ezért mondja az apostol, hogy: «Valaki Krisztusban van új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.»
Hogyan lehetséges ez, hogyan megy ez végbe rajtam, vagy a te szívedben vagy az emberek szívében?
Először is meg kell állapítanunk, hogy nem minden ember szívében megy végbe. Krisztus mindenkiért meghalt, de halála csak azokért tett eleget, azokra nézve foganatos, akik ezt hittel elfogadják. Ha a börtönre ítélt helyett egy ártatlan jelentkezik, hogy leülje a büntetést s az elítélt vigyorogva el akar menni, hogy tovább folytassa gonoszkodását; a meg nem értett áldozat konok bűnét tetézi, kárhoztatását fokozza s ügyét örökre reménytelenné teszi. De ha valakit ez a szeretet, ez az áldozat térdre ver, átkarolja a helyettes szenvedő lábait s életét hálából neki ajánlja fel, magát kezére, tulajdonába adja, ezért az emberért nem volt hiábavaló a nagy elégtétel.
Így vagyunk Krisztussal is. Akik nem vesznek tudomást róla, akik nem ragadják meg, azokra nézve jótéteménye elveszett, sőt váddá válik, ami örökre megpecsételi sorsukat. Valahol, valakivel megtörténik, hogy a töviskoronás áldozó elkiáltja : «Távozzatok tőlem, akik halálom jótéteményét megvetettétek, megcsúfoltátok s gúnyosan nevettetek a kereszt bolondsága felett.» De ugyanakkor lesz egy boldog bizonyságtétele, amely az Ő ajkáról fog elhangzani: «Atyám, ezek hittek énbennem, ezek kezemre bízták magukat, ezek elfogadták halálom érdemét, ezekben én élek tovább, az én nyájam, örökségem, én vagyok a gyökér, ők az ág, én a szőlőtő, ők a venyige, én az olajfa, ők az én gyümölcseim. Nevedért, érettem úgy nézd, úgy szeresd és úgy tartsd őket, mint engemet!
Mi a kettő között a különbség? Az, amit hitnek nevezünk. A kiválasztottak e hittel elfogadják Istennek azokat a nagy tényeit, amelyeket megbékülésünk érdekében tett.
S hogy elfogadhassák, hirdetnie kell a békélésnek igéjét. Isten tehát rábízza az emberekre, járjanak széjjel, szóljanak hatalmasan és szívetrázóan arról, hogy mit tett Isten érettünk. Arról, hogy mennyire szeretett, arról, hogy eleget tett Krisztus helyettünk, arról, hogy új teremtmények leszünk, a régiek elmúlnak és újjá lesz minden, egyszóval arról, hogy kibeszélhetetlenül boldog rázkódtatások között megbékéltünk Istennel, elfogadtuk az Ő kegyelmét és foglyai lettünk minket kereső örök szerelmének.
A megbékéltetés beszéde az evangéliom. Ketten-hárman, vagy tízezren, vagy az első pünkösdkor háromezren azért gyűlnek össze emberek, hogy a békéltetésnek ezt a beszédjét újra meg újra hallgassák minden édességével, keserű feddésével, kényszerítő hatalmával és szent hivogatásával. Ez az ige kétélű tőr, a csontoknak és a velőknek a megoszlatásáig hat. Ez az íge drága balzsam, halálos sebeket gyógyít. Ez az íge üde harmat, alélt virágokat új életre kelt.
A mi református templomaink azért épültek, hogy elhangozzék bennük a békéltetésnek beszéde. Sohase hangzik hiába, mert mindig benne maga Isten kér: gyermekeim, béküljetek meg énvelem!
Szívedbe vágott-e ez a felhívás éppen neked?