Az újtestámentomi Bábel az anyaszentegyház. Alapigénknek ezt a tanítását három részben tárom elétek.
Az első szól az ótestámentomi Bábel céljáról és csődjéről. Az özönvíz után megújult és elhatalmasodott emberiség óriási alkotásba fogott: egy olyan tornyot akart építeni, amellyel meghódítsa és bevegye az eget. Egyszerűbben kifejezve: az ember istenné akart lenni, ehhez pedig egy út vezetett, elfoglalni az Istennek a trónját.
A legpontosabb történeti kutatás kimutatta, hogy a Bábel tornyáról szóló tudósítás nem hitrege, hanem az emberiségnek egyik legősibb és legnagyobb történeti emléke. Ásatások ma is napfényre hoznak cseréptéglákat, melyeken sajátságos rajzolat látható: egy lépcsőtorony, az úgynevezett zikkarát. Azt ábrázolja ez a pár vonalból álló, leegyszerűsített rajz, hogy az ember a maga alkotásaival, erejével fölér az égig és elfoglalja azt. Mindenütt, ahol szumir műveltség uralkodott, ezek a téglák előkerülnek a föld mélyeiből s tanúbizonyságot tesznek az embernek legnagyobb és legtragikusabb vállalkozásáról: arról, hogy akaratával, tudásával, technikájával, egyszóval kultúrájával meg akarta közelíteni az eget.
Nyilván nem azért akarta az eget megközelíteni, hogy ott annál áhitatosabban imádja a megtalált istenséget, hanem azért, hogy helyét elfoglalja, megszerezze magának az Isten mindenhatóságát és örök ifjúságát, s az élvezet, a hatalom korlátlan lehetőségei között, az emberi életet túlemelje a természetszabta korlátokon. Elfelejtette, hogy Isten a paradicsomban eltiltotta a tudás és élet fáját, vagyis azt jelentette ki, hogy a végső ismeretet és az örök életet az ember a maga emberségéből soha meg nem szerezheti, csak Istentől kaphatja ajándékba az, akinek megadni Ő Szent Felségének úgy tetszik.
Még jellemzőbb dolog az, ahogyan Sineár földjén ezt a nagy művet végre akarták hajtani. Egy ember nem tudta volna megvalósítani, nem tudta volna megvalósítani száz és ezer ember sem. Ilyet csak akkor lehet végrehajtani, ha az egész emberiség mint élő egység lát munkához, s összefogott erejét megszázszorozva hozza létre a roppant alkotást. Az volt tehát a nagy munkának a föltétele, hogy az egész emberiséget egy gondolat, egy érzés, egy akarat hassa át. Erre megvolt a lehetőség: mert az egész emberiség, egy nyelven beszélt, s ótestámentomi gondolat: egy nyelven csak azok beszélhetnek, akiket, egy lélek vezérel. Máskülönben, el nem érhető, hogy a szavak mögött megértsük és megragadjuk a mindig azonos gondolatokat, érzéseket és szándékokat.
Azonban kiderült, hogy az emberi technika korlátlan, de az emberi összetartás és egyetértés korlátolt. Megtörtént az óriási hasadás az emberiség lelkében s a részek egymás ellen fordultak. Az emberek egymás szavából az ellenkezőt értettók, mint amit mondottak. Gyűlöletet, ha szeretetről volt szó, átkot, ha áldásról beszéltek. Ellenkező érzések támadtak a szívekben, mint amit ébreszteni akartak s ha valaki azt kiáltotta: segítsetek azt elgáncsolták, ha valaki azért esengett: szeressetek! azt megölték. Mindenki ellensége lett mindenkinek s a rettenetes zűrzavarban megindult egy új, kétségbeesett szövetkezés és társkeresés. Két-három ember az egész ellen, törzsek népek ellen és mindenki mindenki ellen.
A Bábel-torony abbamaradt, az emberek szétszéledtek, hogy gyilkos harcokban pusztítsák egymást. Nagy vállalkozásuk romjai között bagoly huhog, vipera tenyészik, vagy sakál vonít.
Azóta ez a kép milliószor újult meg. Hányszor próbálta meg az ember, hogy istenné legyen, maga igazítsa sorsát, elég legyen önmagának. Hányszor próbálta meg az ismeretek, bölcsészeti rendszerek égig érő tornyait építeni meg. Hányszor látott hozzá, hogy egy óriási politikai vállalkozás világbirodalmát teremtse meg. Hányszor kísérelte meg, hogy egy új világnézettel vagy mozgalommal elragadja a paradicsomi tiltott almát, a tudás és az élet aranyalmáját. Éppen az volt a jellemző, hogy egyszer itt, máskor ott kezdték építeni Bábel-tornyát, sokszor több helyen egyszerre, de a vég mindenütt ugyanaz lett: mikor már azt hitték, hogy úrrá lettek sorsuk felett s az ember isteni rangra emelkedett, rettentő robajjal omlott össze az egész alkotmány és áthasított az egeken az angyal kiáltása: «Leomlott a nagy Babilon!»
Miért történt ez? Azért, mert erővel és hatalommal, munkával és joggal nem lehet az embereket egy gondolatra, egy érzületre, egy akaratra bírni. Jő a meghasonlás és a szembe-állás, a gondolatok, érzések és szándékok zűrzavara s akkor omlik össze az óriási torony, amikor már pereméről az eget érinti az ember.
Testvéreim! Nem tudom, van-e még emberöltő, amelyik mélyebb tapasztalást tehetett volna arról, miképpen omlik össze az istennélküli, emberimádó műveltség égig érő tornya.
És most beszéljünk az újtestámentomi Bábel céljáról és célja eléréséről.
Már ez egészen más vállalkozás volt. Nem égig érő torony épül a világ közepén, hanem egy jeruzsálemi felházban tizenegy megriadt, egyszerű ember imádkozik. Mi ez a társaság, ennek az ereje, alkotása ahhoz képest, ami a Bábel-torony volt! És mégis megtörtént valami egészen lehetetlennek látszó dolog, t. i. napfényre került s elkezdett épülni egy csodálatos lelki alkotmány, az a láthatatlan templom, amelyről az efézusi levél szól: «Az apostolok és a próféták alapkövén, lévén szegeletkő maga Jézus Krisztus, akiből az egész test szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben. (Ef. 2:19—22, 4:15—16.) Kétezer év óta épül ez a láthatatlan lelki ház. Keresztülment rettentő meghasonlásokon, részleges megrendüléseken és omlásokon, de ma is áll és dicsőségesebb, mint valaha.
Ez is azt a célt vallja, amit a Bábel-torony, csak újtestámentomi értelemben, Istennel kapcsolja örökre össze az embert, de nem úgy, hogy Isten szolgáljon az embernek, hanem úgy, hogy az ember ajánlja fel magát engedelmes eszközül és tökéletes rabszolgául az élő Istennek. Oda juttatja az embert, hogy végre igazán megismerje Istent, ne a maga eszéből, saját okoskodása homályos erőlködéseiből, hanem az egyháznak adatott, általa hordozott és hirdetett kijelen-tésből: az Ígéből. Oda juttassa el az embert, hogy részese legyen az isteni életnek, de nem a földi élet kiterjesztésével és fokozásával, hanem azáltal, hogy az élet hordozója és közlője, Krisztus, hit által szívünkben lakozik, úgyhogy élünk többé nem mi, hanem él bennünk a Krisztus. Királyságot biztosít nekünk ez a vállalkozás, uralkodást minden teremtett dolog felett, de nem úgy, ahogy az ótestámentom embere gondolta, a világ leigázásával, hanem úgy, ahogy az újtestámentomi Kijelentés tanítja: Krisztus Urunknak engedelmeskedve, halál és bűn ellen szabadon harcolunk, e világ csábításai és kísértései felett úrrá leszünk, s magunk odaáldozásával, Krisztussal együtt uralkodunk.
Harmadik: az újtestámentomi Bábel építője.
Az újtestámentomi Bábelnek igazi építője nem az ember, hanem maga az Isten, ahogy a Héberekhez írott Levél mondja: «Várja az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója Isten.» Isten az Ő Szent Lelke által építi meg ezt a felséges alkotást, amint azt megint az Efézusi Levél mondja: «Az egész épület pedig szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Szent Lélek által.» (Ef. 2:21—22;)
Ez a pünkösdi csoda. Az őrök pünkösd. Íme előttünk áll Bábel visszája, a nagy jóvátétel és újrakezdés: pünkösdkor kettős tüzes nyelvek szállnak az apostolokra s a Szent Lélek ereje által mindenik érti a másikat. Hiába zavarodott meg az emberek, nyelve, hiába szóródtak szét és lettek ellenségei egymásnak, hiába élik le életüket egymástól mérhetetlen távolságban, van egy pont, van egy hely, van egy mód, ahol megértik egymást, ahol egy lélek mámora itatja meg őket, egy gondolat lesz úrrá felettük, nagy közös érzések lángjai csapnak föl és olvadnak egybe s egyetlenegy óriási vállalkozás, életprogram terve, szándéka rajzolódik ki szemünk előtt. A láthatatlan anyaszentegyházban, a szentek egyességében, Krisztus dicsőséges testében így áll helyre a széttépett és összetört emberi egység, a Krisztus egyháza, így illeszkedik be a teremtés összhangjába s fogja egybe a látható és láthatatlan mindenség roppant műalkotását.
Ez a Szent Lélek csodája. Nyilvánvaló, hogy nem embertől jön, nem emberi lelemény, akaraterő műve, mert lényegében ellentétes a megromlott emberi szellemmel. Istennek a vállal-kozása, leleménye, az alkotása, ami megérkezik váratlanul, hatalmasan, csodatevő erővel, vagy pedig láthatatlanul és titokzatosan végzi a maga építő munkáját, ahogy a koráll- szigetek épülnek, ahogy a völgyek szállnak alá és a hegyek emelkednek fel. Kierőszakolni nem lehet, de nem lehet megakadályozni sem. Százezer szuronnyal nem lehet meggyujtani egy mécsest, de millió csendőr szuronnyal nem lehet eloltani egyetlen egy szövétneket sem. Nincs előtte lehetetlenség. Művéhez képest milyen gyermekjáték a Bábel-torony, mintha valaki a kölni dóm mellé kártyavárat építene. De minden hatalma és csodája mellett mégis titokzatos, a világ szemei előtt elrejtett és láthatatlan munka, hiszen imádságokra adott válaszokból, megismételt ígéretekből, lényünk legmélyén végbemenő ihletésekből áll a munkája. Világi ember megmosolyoghatja, azt monthatja: «Édes bortól részegedtek meg!», de Isten látja, hogy ebben a szívben békesség van, ez a lélek igazán bánta bűneit s valósággal megkapta bocsánatát, amaz elfordult a bűn útjáról, ismét egyenesben van, ezt a lelket sötétség vette körül, s most belső embere sugárzik, olyan nagy világosságot lát. Ez az ember gyűlölt, most szeret, amannak a keresztje nehéz volt, földre roskadtan vonszolta, most úgy viszi, mintha szárnya volna s vitetnék általa. Külsőleg kevésnek látszik, hogy fogyó számú templomlátogatók nagy ünnepeken összegyűlnek, énekelnek, imádkoznak s nagy benső csendben felülről jövő üzenetekre figyelnek, a valóság pedig az, hogy ezekből egy láthatatlan ország polgársága tevődik össze, egy erkölcsi birodalom nagy közössége épül fel s ők hordozzák szívükben, a szentek egyességének nevezett titokzatos közösségeben, az embercsalád megromlott és összetört együvétartozásának érzését.
Csak azt lássuk meg, hogy ez a Lélek lelkeket keres. Alázatos, imádkozó, várakozó lelkeket; hasonlókat azokhoz, akik a jeruzsálemi felházban ültek. Olyan embereket, akik nem magukban bíznak, Istenre támaszkodnak, nem a maguk dicsőségét keresik, egyedül Istent imádják és neki adnak dicsőséget. Tudják: hogy «nem erővel és hatalommal, hanem az én lelkem által» s odaadják az életüket, hogy a Szent Lélek megalkossa belőle az újtestámentomi Bábelt, a szentek egyességének láthatatlan és örökkévaló templomát.
Ide szántad-e te is a szívedet?