Bizonyára elcsodálkoztok a felolvasott alapígén, hiszen első pillantásra semmi sincs benne a húsvéti evangéliomból. Nem a Krisztus feltámadásáról beszél ez a bibliai rész, hanem a házasság isteni alapítólevelét adja elénk. De ha eszetekbe veszitek, hogy a Szentírás, éppen a feltámadásról szóló nagy bizonyságtételben, a húsvéti evangéliom csúcspontján, Krisztust a második Ádámnak nevezi, továbbá, hogy a kijelentésnek egyik leggyökeresebb tanítása szerint a hívő lélek Krisztus menyasszonya: világos, hogy a második Ádám menyasszonyáról szóló szentírási hely a húsvéti evangéliom legfőbb tanításait vési szívünkbe. Nevezetesen: Feltámadás által leszünk Krisztus, a második Ádám menyasszonya.
Ezt mutatja először a Vőlegény feltámadása.
Krisztus a Vőlegény, a lelkek, az anyaszentegyház az Ő menyasszonya. Meg kell éreznünk a Krisztus szeretetének észfeletti és kibeszélhetetlen nagyságát. Egészen bizonyos; hogy nem lehet ezt a teremtett mindenséget szétrobbantani, annyira összefűzi azt a részek vonzása ; egészen bizonyos, hogy nem lehet a férfit és az asszonyt egymástól intézményesen elválasztani, annyira összekapcsolja őket egymáshoz való tapadásuk. Százszor kevésbbé lehet elszakítani a Krisztust, a Vőlegényt az Ő menyasszonyától, a kiválasztott lelkek seregétől. A Krisztus szerelme nagyobb erő, mint a világmindenséget összetartó nehézkedés; nagyobb erő, mint a férfiúnak és a nőnek életet támasztó összetartozása. Ez a szeretet az örökkévalóságból eredt, előbb megvolt, mielőtt teremtetett volna a világ. Ez a szeretet hívta létre az eget és a földet és a mindenség csúcspontját: az embert. Ez a szeretet volt a teremtésnek alkotó ereje és öröme. Az Atya a Fiúnak adta örökségül a lelket, a Fiú az Atyától vette királyságul és koronául a halhatatlan lelket.
A valóság pedig az volt, hogy Krisztust menyasszonyától elválasztotta a halál; a bűn. Megromlott az emberi lélek, elveszítette tisztaságát, fogékonyságát az isteni Vőlegény iránt. Irtózatos még elgondolni is: elfeledkezett róla és mikor találkozott vele, nem ismerte meg, sőt rettenetesen gyűlölte. Halott volt a Krisztus menyasszonya.
Mit csinálhatsz egy halott menyasszonnyal? Csókolgathatod, élesztgetheted, könnyeiddel áztatgathatod, virággal behintheted, de rettenetes romlását meg nem akadályozhatod. Minden pillanattal lehetetlenebbé válik, hogy megtartsd magadnak; eljön az idő, hogy menekülnöd kell tőle.
Krisztus nem menekült halott menyasszonyától, sőt éppen feléje jött, azért, hogy életrekeltse, megváltsa, megtisztítsa, újra magáévá tegye. Ezért öltözött testbe; lett hasonlóvá hozzánk mindenben, az egy bűnt kivéve. Tanítani kezdett, ó, hogy szórta a világosságot; kezdett kérni, ó milyen hegyeket mozdító volt a könyörgése; kezdett követelni, ó, milyen félelmes volt a jogigénye és kitörő vulkán a haragja; kezdett tanácsolni, királyi pálca villogott a kezében, s mozdulatára a csillagok is új pályába kezdtek. Csak az ember nem indult meg. A vége az lett, hogy megölték. Krisztus olyanokat mondott, olyanokat tett, hogy kívánságainak és tetteinek szükségképpeni következménye volt a kereszt. Krisztust nem egyik vagy másik nép, nem ez vagy az az emberfajta, hanem maga az ember ölte meg. Minden más műveltségben megölték volna és ha ma megjelennék más név alatt, ma is megölnék, talán még saját egyházában is.
Két halott: Krisztus a kősírban, menyasszonya a bűn halálában, ez volt a nagypéntek végső szava. Most már két halál választja el őket egymástól, nemcsak a menyasszony halála, aki a vőlegényére nézve meghalt a bűnben, mert éppen ő ölte meg, hanem a vőlegényé is, aki ott fekszik a keresztről levéve az arimathiai József sírboltjában.
Nos, Krisztus feltámadásával Isten áttöri a nagypéntek tényét, a bűn rendjét, a halál törvényét. Ennek a nagy áttörésnek a bűbájos kezdetlegességében is tökéletes képe az alvó és ébredő Ádám. Ébredj, Ádám, véresen, de mosolyogva, egy új világ vár reád; Isten megnyerte a csatát; ébredj boldog egyesülésre, már lesz kiért élned, átkarol a párod! Krisztus feltámadott!
Ezt mutatja másodszor a mi feltámadásunk.
Hogy értsük ezt? Gyermeteg egyszerűséggel, kézzelfogható szemléletességgel rajzolja meg ezt az ébredő Ádámról szóló történet. Nézzétek: Isten vesz egy csontot; az Ádám testéből vette, úgy, ahogy a kertész levág egy gallyat a fáról, egy ágat a tőkéről; valóságosan, véresen, melegen. Ebből a csontdarabból készít egy másik embert, ahogy az írás mondja, az asszonyembert és Ádámnak adja. Ádámból kitör valami rettenetes boldog ujjongás, ami még most is megrázza a lélkünket: «ez már csontomból való csont és testemből való test»; az én életem az ő élete, vére az én vérem, sejtjei az én sejtjeim. Mégis, más, mert asszony, hogy a párom lehessen, kiegészítsen, ketten legyünk eggyé s tökéletes találkozásban meghatározzuk, alakítsuk, szolgáljuk és boldogítsuk egymást.
Nem ez történt-e a húsvétban is? Azzal, hogy Krisztus feltámadt, még lehetett volna éppen olyan egyedül, mint Ádám a teremtés hajnalán. De megtörtént a másik csodálatos dolog az ébredés után: a második Ádám dicsőséges testéből, lelki testéből, az örökkévaló krisztusi szellemből Isten vett egy parányit, elültette a te szívedbe s formálta belőle a te új emberedet. Vett egy parányit és abból formált egy másik szívben egy másik új embert, majd a harmadikat, ezrediket. Ezeket mind egybe szerkesztette, mert külön nem élhetett volna egyik sem; ahogy összeért: rögtön összenőtt a lelkük; külön csak részek, tagok, együtt alkotnak egy olyan egységet, mint egy bámulatos, bonyolult, dicsőséges szervezet: élő test. Láthatatlan ez az egész dicsőséges test, de valóságosabb, mint ezeresztendős földi birodalmak; csupa fény, csupa igazságosság, csupa dicsőség és mégis: történelem és örökkévalóság.
Csak az lehet a tagja, aki Krisztus menyasszonya, azaz Krisztus dicsőséges lelki testéből a Szentlélek újjászülő hatalma által új emberré lett. Ezekre az új emberekre az jellemző: olyanok, mint akik Krisztusból valók. Lényükben van valami, ami Krisztusra emlékeztet, elhaló visszhang egy teremtő kiáltásra. Személyiségükben van valami a Krisztus nézéséből, hangjából, mozdulatából, lényükből árad valami a Krisztus békességéből és világosságából. Még földi testtel járunk, sokszor beszennyezzük magunkat, kísértés, fájdalom, bukás eltorzít, de azért nem veszünk el, olyanok vagyunk, mint a sárbatiport aranypénz, ha felvesz Valaki és megtisztít, megint kiderül, hogy a sár és szenny nem tudta letörölni a királyi kép finom vonásait.
Mi tehát a húsvéti evangéliom? Hogy Krisztusban élő szíveken át millió meg millió új élet bomlik ki és ebből egy örökkévaló birodalom támad, amelyik már itt e földön az örök dicsőség törvénye és reménysége alatt él.
A harmadik rész ezt mutatja: Együtt az Úr előtt.
A második Ádámnak és a belőle formált menyasszonyának együttes élete már itt a földön megkezdődik. Közösségük boldog titkaiba az Efezusi levél ötödik része enged bepillantást. A Vőlegény táplálja és ápolja az ő lelki jegyesét, a menyasszony pedig engedelmeskedik az ő Urának. «És majd a dicsőségben önmaga elébe állítja az egyházat, úgyhogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgőzés vagy valami afféle, hanem szent legyen és feddhetetlen.» (Ef: 5. 27.)
Lám alapígénk szerint is mezítelenül állottak az Úr előtt «az ember és felesége és nem szégyenlik vala». De pár verssel odább, a bűnbeesés után, midőn az Úr hűvös alkonyatkor jár vala a paradicsomkertben, hogy számonkérje az embert: már elrejtőzködnek a kert fái között. A rettenetes hívásra: Hol vagy, Ádám, így felel vacogva az ember: «Szavadat hallám a kertben és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok és elrejtezém».
Árnyékos képe ez a végítéletnek. Hallani fogjuk szavát, nem a kertben, hanem az egek egeiben, amint betölti a nagy mindenséget, névszerint idézve minket. Meg fogunk félemleni, mivelhogy mezítelenek leszünk; lehull rólunk világi dicsőségünk, bölcseségünk, érdemünk; lehull rólunk minden látszat, lángoló bőrünkig mezítelenül, amint vagyunk, nyomorékan és bénán, torzan és összetörve, irtózatos vádak súlya alatt görnyedezve állunk meg az ítélőszék előtt. Meg se kísérelhetjük, amit Ádám tett, hogy elrejtőzzünk, hiába kiáltanánk: Essetek reánk hegyek és takarjatok el az Örökkévaló szemei elől; meg kell állani és szembe kell nézni azzal, ami következik.
S akkor áll mellém a drága Vőlegény. Reám adja érdemének királyi palástját, közbenjáró esedezéssel szót szól helyettem, pótolja, ami belőlem hiányzik és elfedezi, ami bennem bénaság és nyomorékság. Azt fogja mondani: Atyám, amit Ő érdemel, én elszenvedtem a kereszten: amit én érdemelek, add neki azt neved dicsőségéért, azért, mert öröktől-fogva szerettél engemet.
Hit használ nekünk Krisztus feltámadása? — kérdi a Református Káté és így felel:
Először: Feltámadásával a halált meggyőzte, hogy minket részeseivé tehessen annak az igazságnak, amelyet halálával szerzett. Másodszor: Az Ő ereje minket is új életre támaszt. Harmadszor: Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunk záloga.
Betölti a szívünket és a szánkat a rajnamenti reformátusok régi szép éneke:
Fölérezett nagy éj után
Krisztus, a második Ádám.
Csontjából megépíttetünk
Szűz, szent, hű mátkája leszünk.
Halleluja!