Nagypénteki beszédeimben rendre megrajzolgatom a passzió szereplőinek arcképeit. Kimaradt még egy arckép, pedig ugyancsak főszereplőé a nagy drámában. Ez a titokzatos főszereplő: a nép.
A nép ott van mindenütt, ahol az üdvtörténet nagy eseményei lezajlanak. Sokszor nem ad életjelt magáról, máskor, különösen virágvasárnaptól nagypéntekig — döntő tényező. Ez nem is lehet másképpen. Isten az emberiséget közösségben, közösség számára teremtette. Tehát a nép előbb volt, mint az egyén. Az a naív mitológia, hogy Robinson egy szigeten megél és maga körül új világot teremt, ma már szembeötlő lehetetlenség. Robinson a maga lakatlan szigetén harminc esztendő alatt vagy elpusztult volna, vagy vademberré lett volna. Nem is említve azt, hogy Robinson sem tudott élni, míg meg nem kapta a társát: Pénteket, s csak az tartotta fenn, hogy közösségbe léphetett egy másik emberrel. Az emberi mivolt, nevezzük humánumnak vagy istenképnek, éppen azáltal fejlődik ki és tárgyasul, hogy az ember személyes kapcsolatokat létesít egy másik emberrel. Van szülője, van gyermeke, élettársa, szomszédja, törzse, népe, társadalma, ellensége, barátja, ura és szolgája. A közösség az ősfa, az egyéniség a rügy, virág, gyümölcs rajta. Ezért Isten terveiben a közösség mindig döntő tényező volt. Az ószövetséget egy néppel kötötte az Úr s az újszövetség szintén egy néppel való kapcsolat: a lelki Izraellel, az anyaszentegyházzal. Világos tehát, hogy van megváltott és meg nem váltott sereg, nép Krisztuson kívül és a Krisztuson belül. Ma is ezt nézzük s innen akarjuk megérteni magunkat és nemzetünk útját.
Először lássunk egy népet Krisztuson kívül, sőt Krisztussal szemben. Az eredendő bűn rontásának, az örök emberi nyomorúságnak alig van siralmasabb képe, mint a felolvasott jelenet. Micsoda csőcselék gyűlhetett össze Jeruzsálem utcáján, a pretórium udvarán, Heródes királyi palotája előtt! Azt hiszi magáról, hogy istenes dologban jár s lelke tele van gyűlölettel és sátáni erőkkel. Felizgatták a hatalomféltő papi fejedelmek, hogy mentsék meg Izrael Istenének becsületét s halálra fogják adni Isten egyszülött Fiát. Van valami vad, állatiasan bizonytalan és félelmes ebben a tömegben. Már az is szorongással tölt el, hogy ünnepenként felségjogot kíván gyakorolni: a kegyelmezést. A római népimádások és népmulatságok rontása elérkezett a birodalom távoli, sötét zugába s a jeruzsálemi népet is azzal kell mulattatni és hizlalni, hogy a legmagasabb fejedelmi jogokat gyakorolja: kívánságára szabadon eresztenek egy halálra szánt foglyot.
Most is erről volt szó. Pilátus, ez a bizonytalankodó, zavart, gyáva és önző lélek, maradék lelkiismeretének kényszergetésére szeretne úgy játszani, hogy az ártatlan Názáreti nyerjen kegyelmet; mintegy a szájába adja a népnek: akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam őt? Ha csak egyetlenegy helyeselt volna, bizonyára kettő-három már csatlakozott volna, a helytartó kimondotta volna a határozatot: a nép egyhangú kívánságára a Názáreti Jézus szabadonbocsáttatik. De a nép tökéletesen a sátán kezében volt. Választani kellett Krisztus és Barabbás a gonosztevő között és ő Barabbást választotta. Lett volna módja tudomásul venni, hogy Pilátus meg akarja menteni az ártatlanság Bárányát, Jézust, de a nép öntudatosan elzárta az útját. Követelte, hogy feszítsék meg. Így gyakorolja fejedelmi jogát egy tömeg, amelyik néhány önző és rosszlelkű ember kezébe került.
A többi rossz már csak e döntés következménye volt. Pilátus felesége, ez a csodálatos fehérlelkű asszony, mint a megtestesült lekiismeret és ihletés, könyörögve üzen férjének: ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába, mer sokat szenvedtem ma álmomban e miatt. A tömeg megfélemlítő hatására a gyáva Pilátus elnyomja jobbik énjének fölsikoltó, vergődő, mentő mozdulatát és belezuhan a gyűlölet, a bűn és a lelkiismeret iszaptengerébe.
Gyávává tesz ez a tömeg, azzá teszi a vezért: Pilátust, minden hatalom birtokosát és szinte korlátlan kezelőjét. Azzá teszi Heródest, a napkeleti árnyék-királyt, aki ha másban nem, az alattomos gyilkosságban mindig bátorságot tanúsított. Nincs egyetlen egy ember egész Jeruzsálemben, aki védelmére keljen az ártatlanul üldözöttnek: lekushadnak a centuriók, ajkukra fagy a szó a tanítványoknak: szétszalad a követőknek serege. Péter megtagadja mesterét; csak néhány asszony arca fehér, szeme merev, mintha elefántcsontból faragták volna ki, de ők mozdulni sem bírnak. Hány ember volt Jeruzsálemben, aki Jézust hallgatta, hány volt olyan, akit meggyógyított, megáldott, halottaiból feltámasztott! Hol voltak a bénák, akiket járóvá tett, a vakok, akiknek visszaadta a szemük világát, süketek, akiket hallóvá tett, poklosok, akiket megtisztított, halottak, akiket feltámasztott? Hol voltak az anyák, akiknek gyermekeit megáldotta, halott fiát visszaadta? Nincs senki, aki mellette szót emeljen, elnyelt az ellenséges tömeg minden védelmet.
A közösség pedig vérré szomjazik s ismétli egyre erősebben a fenyegető üvöltést: feszítsd meg, feszítds meg! Már Pilátust is megfenyegeti: nem vagy hű alattvalója a császárnak, ha ezt a lázadót élni hagyod! S Pilátus akkor mosdótálat hoz elé s keleti szokást követve, egy szimbólikus mozdulatban rögzíti meg magatartásának magyarázatát, az egész ügyben elfoglalt meggyőződését: ártatlan vagyok ez ember vérétől! A zsidók értették ezt a nyelvet, lelkük gyökeréig megrendítették a hangtalan mozdulatok, s a halotti csendben mintha váratlan fenyegetések kiáltották volna: vér, vér, vér! Én ártatlan vagyok — mondja Pilátus néma mozdulata, — engem ne vádoljon ez a vér; jaj annak, akinek fejére száll!
És a tömeg megvakulva, elvadulva felordított s vele örök időkre kimondotta ítéletét: az Ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon!
Rajtunk a vére. Azon a fajtán, amelyik ott tombolt, kétszeresen rajta van. Jaj, ki veszi le, mikor veszi le róla! Mirajtunk, minden emberi nemzetségen rajtunk van ez a vér, mint vád, bizonyság és ítélet. Ezt cselekedted, ide vezet utad, ilyen a megátkozott nép.
Hányszor láttuk a megátkozott emberi közösséget, a Krisztus ellen fellázadt csőcseléket a történelem folyamán! Ott üvöltött Róma utcáin, majd Párizs terein, a nagy orosz mezőkön, s a farkasordítás vérfagyasztó kara ezt ismétli: Add ide Barabbást, feszítsd meg, feszítsd meg a názáreti Jézust! Rajtunk a vére és a mi magzatainkon!
Szent leckénk az Íge egyik legcsodálatosabb látomását mondja el. A mennyei jelenések nagy változásaiban a patmosi vén íme lát egy nagy sokaságot, amelyet senki meg nem számlálhatott. Minden nemzetből, ágazatból, népből és nyelvből gyülekezett össze, fehér öltözetben, kezükben pálmaágak. Ez a megváltott népről való látomás annak a közösségnek a képe, amely a Krisztusé lett. Elhelyezve az örökkévalóságban, túl a halálon és az életen, ez a beláthatatlan nagy sereg jelenti azt, merre felé tart Isten nevelői munkája; mire gondol ö, amikor a nemzetek sorsát intézi. Ez a tábor: dicsőséges eszménye egy olyan közösségnek, amelyik a Krisztusé. Kik ezek és honnan jöttek?
Ezek azok, akik Krisztus mellett döntöttek. Több van itt tízezerszer tízezernél, beláthatatlan seregük száma egyre nő, de ide csak azok érkeznek fel, akiknek volt erejük ellentmondani a sátánnak s bele fogóztak a Krisztus keresztjébe. Ezek nem Barabbást választották, ezek Krisztust választották. Bizonyára voltak közöttük olyanok, akik odalenn a jeruzsálemi tömeg között üvöltöztek. Hogyha a szemünk jobb volna, e fehérruhás tömegben megláthatnék az egyik latornak megdicsőült arcát; ráismernénk a pogány századosra, nézzétek, hogy világít a tárzusi Saul szeme, pedig üldözte és gyilkolta az anyaszentegyházat. Nagy összeomlások és penitencia-tartások után még mindig fel lehet érkezni ebbe a fehérruhás seregbe. Nyilvánvaló dolog, hogy ide csak a hallgatag hősök érkeznek fel. Sok-sok gyarló ember lehetett közöttük, de mikor dönteni kellett: nem tanácskoztak testtel és vérrel, nem tekintettek hátra, hanem vallást tettek Ő róla az emberek előtt, tudván, hogy Ő is vallást tesz majd rólunk az Ő mennyei Atyja előtt. Nem gyakorol a sereg semmiféle uralkodói jogokat, nincs ennek más vágya, más szenvedélye, csak az, hogy szolgáljon, szelíden, alázatosan az utolsó sorban állva, magáról megfeledkezve végezze a szeretet nagy parancsolatát ott, ahová Isten állította.
Itt derül ki a közösség erejének csodálatos titka: egyetlenegy egyéniségfejlesztő erő az igazságtól, élettől, lélektől áthatott közösség. A közösség ruház fel hősi lelkülettel, a közösség egy titokzatos világfa, amelyik nagy, hű és jó egyéniségeket terem, ha egyszer gyökerétől fogva nemes. Milyen más ez a sereg! Csak az énekük közös: rajtunk a vére és ami magzatainkon! De ez nem a gyűlölet vak kárhozatvállalása, hanem a legboldogabb hálaadás, legcsodálatosabb kegyelemért, azért, hogy Krisztus vére rajtuk permetezett, bűneikből megtisztította őket. Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmosták az ő ruhájukat és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Minden népből és minden ágazatból. Ez veheti el a vér vádoló erejét rólunk, a kiengesztelésnek a vére.
A jeruzsálemi pretórium udvarán átkozódó tömeg, a mennyei Jeruzsálem tündöklő terein a Bárány királyi széke előtt éneklő fehérruhás és pálmaágas sereg, két szélső véglet. E között helyezkedik el a magunk útja, saját nemzetünknek útja. Óh, rettenetes távol vagyunk attól, hogy mi a fehérruhás sereghez mernők magunkat hasonlítani! Meg kell vallanunk, sok olyan ősi romlottság, emberi bűn dolgozik bennünk és közöttünk, amilyen a Pilátus előtt üvöltöző tömeg képében testesült meg. Mindez vigyázatra és felelősségre int. Nekünk éppen az a feladatunk, azért ünnepelünk nagypénteket, járulunk az Úr asztalához, hogy vallást tegyünk egy szándékról, egy irányzatról. Ünnepélyesen valljuk meg, hogy a földtől örökkévaló magasságok felé tartunk; hirdessük világgá: Krisztusra nemzetünknek is szüksége van. Mi a magyar népet is megváltott népnek szeretnők látni. Különösen most, mikor törzsünk legdrágább, legígéretesebb hajtásai: a magyar ifjúság menetel a csatatér felé. Ez az áldozatnak útja, ez a halálos szolgálatnak az útja. Azért mennek a magyar katonák arrafelé, mert Krisztus itt e földön járt s elkötelezett minket egy hitvallás, életirány mellett, amelyet Ő róla keresztyénségnek nevezünk. Mi Barabbás és Krisztus között választva, Krisztus mellé állottunk, odahelyeztük a magyar népet is s ennek a döntésnek vontuk le a következményeit.
Krisztusért csak Krisztussal lehet harcolni. Ezért a győzelemnek is titka, lelkünk békességének legfőbb követelménye, mindenekfelett pedig az örök kegyelem legdrágább ajándéka, hogy a kinnlevők, itthonmaradottak, az egész magyar nép Krisztus világosságában, az Ő dicsőségében éljen és énekelje a megváltó boldog hálaénekét: «Rajtunk a vére és a mi magzatainkon»!