Egy kisfiú nézi a városligetben a körhintát. Nagyon megóhajtja, s nincs boldogabb teremtés nála, mikor végre felülhet rá. Körbe lovagol a forgó zenemalmon, s kipirult arccal száll le. E kisfiú lelkében csak a saját hintázásának története maradt benne. Világosan emlékszik rá, hogyan ült fel, hogyan szállott le, közben mit látott és mit érzett. De az eszébe sem jutott, hogy a körhinta azelőtt is forgott, ki tudja hány évtized óta, s azután is forog, ki tudja hány évtizedig, innen és túl az ő pár percnyi szórakozásán.
Így lépünk be az életbe és így szállunk ki belőle. Nekünk csak az az élet, ami velünk történik, bölcsőnktől koporsónkig. Pedig a nagy körhinta millió évvel azelőtt már forgott, millió évig forogni fog ezután. Nem kiszakítható részlet az én életem a világmindenség nagy életéből, hanem éppen megfordítva: olyan valami, amit éppen az határoz meg, dönt el, miféle erők vártak reá és merre felé irányították. Életünk sorsát az dönti el, honnan jöttünk és hová megyünk.
Erre a kérdésre felel a református keresztyénség és feleleténél nincs mélyebb és nincs csodálatosabb. Azt állítja, hogy földi életünk rövid kis köze egy megelőző és következő óriási pályának. Azt állítja, hogy az örökkévalóságból indítottak útra, átmegyünk az idők kis közén és megérkezünk az örök dicsőségbe. Ez a mi örök zarándokútunk. A palota két szárnya közötti tér: ez a mi időnk.
A felolvasott ígében van egy kép a Salamon templomáról. Ez a templom maga a tökéletesség, a mindenségnek, a kozmosznak a képmása. Nem győz a lélek álmélkodni nagyszerűségén, szépségén, csöndjén, a benne lakozó csodákon. Ez a felséges és örökkévaló Isten lakóhelye. Benne találkozik vele az Ő választott népe. Falai között terem minden vígasztalás és erő, ítélet és kegyelem, tanítások és kijelentések villóznak áldozati füstben. S ebben a roppant dicsőségben otthont talál a fecske és a veréb: a legolcsóbb, a legkisebb madár is. Micsoda dicsőség az, amelybe bele illeszkedik, amelyből kiszármazik még a fecskének, még a verébnek is az élete.
A keresztyén embernek egy ilyen kép él a lelkében arról az örökkévaló világról, amelyben ő fészket talált és kiröppent. Azt mondja el vele, hogy titokzatosan és értelem feletti módon a teremtés fölséges tényébe bele van számítva ő is. Az a kibeszélhetetlenül dicsőséges Isten, aki teremtette a világot, rá is gondolt, őt is látta; nem elégedett meg naprendszerek, égitestek, Himaláják mintázásával, parancsolta, hogy legyen ő is. Hívta és jött. Kiválasztotta és megjelent. Az élet Isten kegyelmi ténye, értelem felett való és kibeszélhetetlen; benne van az ő örök dicsősége, de benne van megmérhetetlen szerelme is. Szuverén tény, nem perelhetnék, ha elmaradt volna, nem származik semmi jogcímem belőle azért, mert megtörtént, csak ezer alkalom nyílik belőle az arcra borúló hálának.
Mi tehát megérkezünk a világba, úgy mint akiket egy örökkévaló szeretet bocsátott útra. Mikor kopogtatunk az idő küszöbén, nem kalandorok vagyunk, akik rabolni akarnak néhány vidám évtizedet; nem fanyalgó trónkövetelők, akik ezer igényt táplálnak és szakadatlanul lázadoznak. Nem tévelygő, részeg bárányok, akik tilosba kerültek és nem tudnak kiszabadulni. Küldöttek állnak az idő kapuján, s azért várják a bebocsátást, mert levelet hoznak Istentől. Messzi útra mentek, s hogy célhoz érjenek, át kell menniök a kezdet és a vég között.
Belépünk a földi életbe és által megyünk rajta. Bizony ez hosszú út. Hosszabb, mint aminőt a LXXXIV. zsoltár írója tett meg, aki valahonnan a Hermon vidékéről kelt útra és ment át a judeai pusztaságon Jeruzsálembe. Előtte egy cél lebegett, szívébe egy vágy égett. Körülötte ezer kísértés: csábítják enyhe oázisok, hívogatják barátságos hajlékok. Teste is mást tanácsolna, már fáradt, s szeretne egy szőlőlugasban kinyujtózkodni. Azt hallja, hogy lehetne ezen a vidéken letelepedni, nagyszerű üzleteket kötni, karavánokat szervezni és kereskedni. Társat is talált, aki marasztalná, de mennie kell. Biztatja magát: boldog ember az, akinek Te vagy erőssége és a Te ösvényeid vannak a szívében. Az Úr ösvényei vannak az ő szívében. Hogyne, hiszen zarándok ember, útnak az embere. Valahonnan elindult és valahová megy, s ennek az útnak a megtétele a legnagyobb vállalkozása, a legfontosabb ügye, a legfőbb rendel-tetése.
Bizony nehéz ezt az utat megtenni, nem hiába nevezik siralomvölgyének. Kietlen, kopár pusztaság, gyilkos kősivatag. Ezer jel mutat arra, hogy emberek és állatok miként pusztulnak el kóbor beduinok és éhes vadállatok prédájaképpen. Benne azonban világít egy tanítás. Ösztönében sugall egy út, szívében zümmög egy ének. Lehunyt szeme előtt integet Jeruzsálem tündöklő temploma és Ő megy tovább. Minden lépéssel közelebb a célhoz.
Így megyünk keresztül mi is a világon. Ez az átvonulás bizony nem könnyű dolog. Akkor igazi, ha mindenestől fogva zarándok út, ha tudjuk azt, hogy ez a földi élet nem a mi hazánk. Ebben a látható világban mi nem verhetünk örökkétartó gyökeret. Ez egy olyan része a pályánknak, amin keresztül kell mennünk. Jaj annak, aki itt megáll. Nem térhetünk le az útról, bármily bűbájos virágok hívogatnak az út szélén. Ígérkezhetnek nagyszerű kalandok és tanulságok, nekünk egyenesen tovább kell mennünk. Nem kérhetünk letelepedést ennek a világnak a fejedelmétől, nem válthatunk polgárjogot az ő országába. Át kell mennünk rajta, úgy, hogy megmentsük magunkat és megmentsük a lelkünket.
Gondoljátok el, bűnös ember megy át múlandó világon, múlandó ember megy át bűnös világon. Mennyi kísértés és mennyi akadály! Van egy eszmei vonal, egy keskeny ösvény, amelyen át lehet jutni ezen az ingoványon. Ha letérünk róla, halálos veszedelemmel játszunk. Így is olyan borzasztóan erős a küzdelem, hogy útközben mindent el kell hagynunk, ami életünkből kedves, szép és kívánatos, csakhogy önmagunkat megmentsük. Mint ahogy a hajótörött kidob hajójából minden rakományt, csakhogy életét megmentse, úgy kell nekünk eldobnunk magunktól az ifjúságot, a szépséget, az örömet, a vágyakat, a hatalmat, a földi dicsőséget. El kell dobnunk lassanként szemünknek kívánságát, fülünk gyönyörét. Az ízt nyelvünkről, a tapintást újjainkról. El kell dobni magunktól azt, ami múlandó, látható, emberi, egyszóval testi. El kell dobni magunktól emberünket, hogy új emberünket megmentsük.
Méltán lehet ezért siralomvölgynek nevezni a külső megszegényedésnek, elárvulásnak, kifosztatásnak az útját.
De «boldog ember az, akinek te vagy erőssége és a Te ösvényeid vannak szívében. Által menvén a siralomnak völgyén, forrássá teszi azt. Bizony áldással borítja él a korai eső.» Ez a megszegényedés tulajdonképpen szakadatlan gazdagodás. Istennel való egyre mélyebb közösség, egyre szorosabb barátság Krisztussal, a pásztorral, aki terelget és bíztat minket. Egyre mélyebb és tisztább megismerése az Ígéből Isten dicsőségének, velünk való jóakaratának. Egyre teljesebb beleilleszkedés a szövetségbe. Kitartás a Zarándokok Pásztora mellett. Egyre világosabb megismerése annak, hogy más a mi fejedelmünk, véren váltott meg minket a Gazdánk, testével táplál azután is naponként. Ha szememet elfordítom annak a világnak a dicsőségéről, az Ő arcán minden fényességnél ragyogóbban látom Isten dicsőségét. Ha a fülemet elzárom ennek a világnak csábító zenéje elől; az Ő szavában és az Ő közelében olyan örökkévaló harmóniát hallok, amelyhez fogható nincsen a világon. Ha elszakadnak ezen a földön kapcsolataink, benne még erősebben meggyökerezem. S mindazt, amit veszítek itt a vele való közösségben, százszorosan megnyerem. A síralmak völgye lakodalmas úttá változik, s a rettentő pusztaságban fölfakadnak az örökkévaló vigasztalásnak forrásai.
Természetes, hogy az idők sikátorán csak akkor tudok így átmenni, ha nem bizonytalan az a távoli cél, amely felé tartok. «Erőrőlr-erőre jutnák, mondja az alapíge, míg megjelennek Isten előtt a Sionon». Keresztyén ember zarándok útjának az a reménység a legfőbb ereje, hogy mi földi vándorok megérkezünk a mennyei Jeruzsálembe. Milyen mélyen benne élhetett ez a gondolat abban az emberben, aki sírkövére vésette: «Ideigvaló alvóhelye a mennyei Jeruzsálem egyik zarándokának».
Különös ennek a reménységnek a dolga. Ha zarándok utam alatt eltérek attól az egyetlenegy vonaltól, amelyen célhoz érkezhetem, egyszerre elhomályosodik a lelkemben a hívogató végső cél. Minél inkább letérek erről az útról, annál inkább elvész a tudatomból a nagy hívogatás. Ha messzire eltévedtem, harcba keveredtem, arany port mosok, nászt ölök, rózsaligeteket plántálok, egészen ki is hal. Úgy elvész, mint a tavalyi hónak a képe. S az a furcsa végzetes tudat alakul ki bennem, hogy egész világom az a marék arany por, az a megnyert csata, az az elcsókolt csók, az a néhány virág és gyümölcsfa a házam előtt. Mikor aztán kiderül, hogy csakugyan ez minden kincsem, de hogy mindez milyen semmiség, s én, balgatag, micsoda árat adtam érte, akkor már a késő bánat skorpiói marnak jóvátehetetlenül. Viszont minél inkább megmaradok azon az eszmei vonalon, annál inkább erősödik és bizonyosodik bennem, hogy jó helyt járok. Célomhoz minden lépéssel közeledem. Annál inkább vágyom arra, hogy megérkezzem és annál boldogabb vagyok, mikor a sikátor másik oldalának határvonalaihoz értem. Ezer és egy jegy mutatja, hogy jó helyt járok, hogy közeledem. Megértem a nagy bizonyságtételeket, bíztatásaik kiáltanak felém a múltból, a nagy hitvallások tanácsolnak és vezetnek. Egyre mélyebb és forróbb szeretet kapcsol össze lelkem Vőlegényével és szívem várja a nászt az örökkévalóság ágyasházában. Egyre több kérdés jön velem, amelyekre mind nagyon várom a feleletet és tudom, hogy ott igazán megkapom. Mikor aztán átlépek a küszöbön, akkor jön az álmélkodások világa. Ezerszer dicsőségesebb, mint ahogy gondoltam, még az ígéretnél is csodálatosabb a valóság, azonkívül, hogy valóság. Adventét felülmúló, betöltő, elfeledtető, tündöklő karácsony. Meglátom azt, hogy az ígéretek igazak voltak, alleluja! Meglátom azt, hogy mekkora szeretet fogad és ujjong a szívem. Meglátom az Úr dicsőségét, hozsánna a Dávid Fiának! Körülvesznek a megváltott lelkek, táncolj, szívem. Zarándok énekem örömre fordul:
Ott fogad igazi
Szent Jeruzsálemünk,
Ahol a béke lesz
Örökös örömünk;
Ahol a tény előtt
Nem fut az epedés,
S nem lesz a vágy különb
Mint a teljesedés.
Mi pedig lelkünket
Emeljük az alatt,
S vágyaink mind e szent
Hon felé szánjanak,
Hogy Jeruzsálembe
Babilonból vidám
Szívvel térjünk meg a
Számkivetés után.
Mily király, mily udvar,
Micsoda palota,
Mily béke, nyugalom,
Boldogság vár oda:
Mondják el majd azok,
Akik már élvezik,
Ha tudják mondani
Úgy, ahogy érezik.
Ott minden bús tehert
Levetve boldogan,
Sionnak énekét
Daloljuk gondtalan.
S kegyelmedért örök
Hálákat zeng Neked
Mi Urunk Királyunk
Üdvözült nemzeted.
Mert ott a szombatot
Új szombat váltja fel
Szombatolók örök
Ünnepe nem fogy el,
S nem érik végüket
Az ujjongó dalok
Amiket harsogunk
Mink és az angyalok.
Abélard himnusza. Fordította: Babits Mihály.
Most azt kérded, mindezt honnan tudod, hogyan csinálhatod? Ha sötét éjszakában egyik háztól a másik házig kell menned, nem elég-e az, ha valaki ad neked egy lámpást, s annyit mond, menj az úton. Ennyi az egész titok. Az örökkévalóság és a dicsőség az, ahonnan indultunk és az, ahová érkezünk. Két szomszéd palota. Sőt azon egy palotának két, szemben lévő szárnya. Közbül hullámzik vak sötétben és bizonytalanságban a földi élet, az Idő Világa. Isten azt cselekszi velünk, hogy egyik palotából átküld a másik palotába. Ad egy lámpást és annyit mond: tartsd magad az úthoz. Ez a lámpás az Íge. Abból a fényből való, amely a két palotát kivilágosítja. Emberi szavak és írások hártyáján keresztül világít, de fénye elég arra, hogy mindig lássuk a következő lépést. Nem többet, nem kevesebbet, de ez mindig elég. S az út? Krisztus azt mondotta, én vagyok az út. Üt az Ő nyomdoka, amerre Ő járt. Lábanyomára hull a fény, s mutatja, merre menj, amíg megérkezel.