Mikor az emberrel összeomlik egy egész világ, — amint mondják: az esze megáll, rendesen ezt szokta kérdezni: én vagyok-e én? Valóság-e ez, vagy pedig álom? Ez azt jelenti, hogy a valóság kérdése csakugyan létkérdés számunkra. Élet és halál függ attól, hogy én én vagyok, te te és a világ világ. Istennek tehát a legnagyobb ajándékai közé tartozik, hogy kezességet vállalt a valóságról, arról, hogy a dolgok önmagukkal azonosak. Az ő változhatatlansága előfeltétele és biztosítéka a valóság önmagával való azonosságának. Ez a legnagyobb ajándék és a legnagyobb segítség, amit tőle elvehetünk. Ebből következik az a bizonyosságunk, hogy ami odafönn jó, az jó idelenn is. Ami idelenn igaz, az igaz az égben is. Nem lehet az, hogy a jó rossz legyen, az igazság hazugsággá változzék, a szeretetről kiderüljön, hogy gyűlölet. Nem lehet, hogy Isten szava megmásuljon, ígérete megváltozzék, a kijelentés megcsaljon.
Könnyebb megjavulni,
Végképpen elmulni
A természetnek,
Mint semmibe menni
Az igaz isteni
Szent Ígéretnek.
Ez a világtörvény tündöklő összefoglalásban áll előttünk a felolvasott íge alapgondolatában: Krisztus ugyanaz. Hiszen erről szólott a vita, itt rakott fészket a kételkedés és a sátán erről a pontról próbálta kiemelni Isten hatalmi világát. A Názáreti Jézus, amint jászol-bölcsőjében szendereg, ugyanaz-e, aki kezdettől volt, aki nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával, azonos-e a Szentháromság személyével? A golgotai kereszten kiszenvedett egy véres, izzadt arcú, megtöretett testű ember. Ugyanaz-e, aki majd egykor eljön az égnek felhőiben, amikor ennek a látható mindenségnek utolsó porcikája is széthull, s aki új ég s új föld dicsőségében átveszi királyi hatalmát. Ezért a hitnek legnagyobb vigasztalása, a kijelentésnek igazi summája, minden bizonyság és erő csúcspontja: Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma és örökkön örökké. Merítsünk három tenyérnyit a vígasztalásnak ebből a kristálytengeréből.
I.
Ez azt jelenti, hogy a múlt idők hőseinek az ereje Ő volt. A Zsidókhoz írott Levél a legfölségesebb seregszemle az Anyaszentegyház nagy bizonyságtevői felett. A 11. fejezet föl-sorolja a hit hőseit, s egy olyan arcképcsarnokot állít elénk, amelyben mindenik arc a legragyogóbb bizonyságtétel Krisztus élő ereje mellett. Érdekes végigmenni Firenzében a Pitti-múzeum híres folyosóján. A világ legnagyobb művészei maguk festette arcképeit helyezték itt el. Minden nemzet legnagyobb festőjének ott van egy nagy vallomása és bizony-ságtétele sajátmagáról festett arcképben, én ilyen vagyok. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete egy csodálatos folyosó, teleaggatva beszédes arcképekkel, amelyek közül mindenik ezt vallja, nézzetek rám, ilyenné tett engem Krisztus.
Ha egyszer meghallanók minden bizonyságtevőnek a szavát, aki csak itt e földön elkiáltotta a maga boldog tapasztalását Krisztusról: betöltené az eget és a földet a legboldogabb líra vihara. Jönne egy hosszú sor és énekelné: minket meggyógyított; vakok voltunk és látunk, siketek és hallunk, bénák és járunk, poklosok és megtisztultunk. Jönnének azok, akik bűnbocsánatot nyertek: Vétkünk piros volt, mint a skárlát, mély mint a seol, egekre kiáltott, mint az ártatlanul kiontott vér, de az ő irgalmassága erősebb volt, hulló vére ránk permetezett és fehérre mosott, mint a hó. Eleget tett érettünk, bocsánatot nyertünk, kicsoda kárhoztathat minket? Jönne a sok tépett és zaklatott lélek Magdalai Máriától kezdve talán addig a fiatal katonáig, aki tegnap találta meg békességét és kiáltanák: Bilincseinket leoldotta, keresztünket elvette, szárnyakat adott nekünk, hogy a magasba emelkedjünk, megváltott minket a mi nyomorúsá-gunkból. Ez a sokaság a világ legnagyobb és leggyőzelmesebb hadserege. Ismerős arcok mellett, ismeretlenek millióit látjuk, pedig talán ők a nagyobbak, ők a hívőbbek. Hány ember talált békességet Krisztusban. Hány ismeretlen lélek kiáltott feléje, én Uram és én Istenem. Hány éhezőt táplált megtöretett testével és kiontatott vérével, s hány haldokló arcán világított az Ő csókja: tégy engemet mint egy pecsétet a szívedre.
Mindezek hozzánk szólnak, nekünk kiáltanak, minket segítenek. Hiába zúg a múlandóság vize, ők túléneklik a világ elemeinek niagarazúgását is. Hiába siketít a külső világ lármája: angyali énekük betölti belső világunk roppant mezőit. Hiába feszíti szét az eget a mai világháború zaja: a tanuknak ez a zengő fellege, éneklő csillagok serege az örök csendesség magasztalja a Krisztus nevét, s visszhangozza azt a dicséretet, amely az angyalok ajakán betölti az örökkévalóság roppant kupoláját. Hallgass rájuk, neked énekelnek.
S a másik: ne hallgass, hanem kiálts. Tartozol másoknak, a jövendő századoknak a saját vallomásoddal. Tégy bizonyságot arról, hogy Krisztus jót tett veled is. Minden bizony-ságtételed szétfut, s a szentek egyességének közkincse lesz, mint ahogy mások tanúbizonysága neked szolgált és téged emelt. Ha minden mártír vér itt folyna el, piros patakja fölkapná fekete csónakod. Ha minden imádság körülötted szállna, mint egy lélekorkán úgy ostromolna, s e fölséges rohamban jegenyék hajladoznának, cédrusok ropognának, világítótornyok fellobbannának. Ha minden öröm és boldogság egyszer ránk nevetne, amit Krisztus szétosztott apró gyermekek és aggastyánok, háborús hősök és gyógyíthatatlan betegek szívébe, szétosztott kórházakban, börtönökben, iskolákban, falusi templomokban, szent zsinatokon: olyan fény járna át e földön mindent, hogy a sötétség kiűzött királyként menekülne a földről.
Jézus Krisztus tegnap is ugyanaz volt, s mi a tanuknak fellegében járunk.
II.
Másodszor azt jelenti ez az ige, hogy Jézus Krisztus a reménység hőse.
Először a holnappal szemben. A holnap: a sorsod. Csak benne lehet elképzelni a világtalány megoldását. Csak Őt lehet megnevezni mint végső célt, amely felé halad maga a lét, a látható és a láthatatlan világ. Csak Ő szabadíthat meg a legsötétebb pesszimizmustól, ha feltesszük a kérdést: mi lesz holnap? Mint egy elhajított kristálykehely repül a világ ismeretlen szakadékok sziklái és mélységei felé. Széttörik-e? Kiömlik-e drága nedűje? Ki fog még inni ebből a pohárból? Ha holnap is lesz Krisztus, s Krisztus ugyanaz, aki a tegnap volt: nem jöhet ránk semmi, ami ne lenne boldogító vigasztalás és drága ajándék. Ha Ő, az egyszülött Fiú, holnap is ugyanaz, akkor Isten holnap is Atyánk, s nem csak, hogy nem próbál felettébb, hanem igazi dicsőségét kibeszélhetetlen könyörületét éppen ezután mutatja meg.
Krisztus a mi reménységünk. Ez a mi legfőbb vigasztalásunk halálunk elkövetkezendő órájában is. Nem tudjuk, hogy miképpen fog elkövetkezni reánk ez az óra, de ha ugyanaz a Jézus áll az ágyunk mellett, aki keresztre adta magát érettünk, de ha szívében éppen olyan végtelen a szeretet s kezében éppen olyan mindenható a hatalom, mint amilyen volt a világ teremtése óta, mit félhetünk halálunk órájától? A fekete függöny szétlebben előttünk, s mi átlépünk a szentek szentjébe. Sötét kietlen vizen kell átlábolnunk: ölében visz át rajta, boldog szigetek dicsőségébe. Alagút, amelyen átrohanunk, túl rajta tündöklő világ fogad, s zengő harsonák jelentik, hogy megérkeztünk.
Ő a mi reménységünk, mikor arra gondolunk, mi lesz az Ítéletben. Nincs semmi más menedékünk, csak Ő. Csak az, hogy Ő biránk is, de közbenjárónk is. Milyen hathatós volt az Ő érettünk való esedezése. Milyen tökéletes az Ő áldozatának érdeme, milyen teljes az az elégtétel, amelyet helyettünk adott, milyen örök az a szövetség, amelyet képünkben kötött, mikor Istentől elvett örökségül és Istennek visszaadott: Uram akiket nekem adtál, azok közül senki el nem veszett.
Éppen ezért mi e földön hitben járunk és nem látásban. Annyi félelem és riasztás jár velünk, komor jelek rémítenek, s magunk is ijesztgetjük egymást. Jaj azoknak, akiknek nincsen reménységük! Olyanok, mint azok a zarándokok, akik nem hisznek a megérkezésben. Akik mennek, de nem fognak hazaérkezni, akik úton járnak és soha sem lesz otthonuk. De ha mi hitünkkel átkaroljuk azt a drága ígéretet, hogy Krisztus holnap is Krisztusunk lesz, sőt igazi hatalmát, dicsőségét éppen rajtunk, éppen nekünk még ezentúl fogja megmutatni, akkor a mi szívünk nem remeg és nem aggodalmaskodik, mert bizonyos benne, hogy jó úton jár és közeledik a boldog megérkezés pillanata. Minél közelebb van ez a pillanat, annál derültebb és vágyakozóbb a lélek. Hozzánk hajlik és megcsókolja orcánkat a titok, ne félj, talán már holnap kitárulok.
Addig még sok mindent el kell igazítanunk. Rendbe kell tenni házunktáját, teljesíteni kötelességünket, megírni könyveinket, felépíteni házunkat, elhelyezni gyermekeinket, ledolgozni szolgálatunkat, megvívni tartozó harcunkat, talán idelenn, talán a fronton, s mindezt úgy hajthatjuk végre, hogy az adventi munka ne zavarja a karácsonyi készenlét örömét.
Készülök Krisztus szent holnapja elé!
III.
A legmegrendítőbb azonban az, hogy Krisztus ma is ugyanaz, aki tegnap volt s akinek mindörökké megmarad. Ugyanaz, mikor előtted áll, mint aki volt kezdetben s lesz a Vég idején. Gondold csak el, jön az örökkévalóságból, megy az örök dicsőség felé. Átvonul minden időn, minden világon. S ezen a roppant úton megáll éppen te előtted. Olyan alakban, amely tökéletesen emberi. Anélkül, hogy istensége erejét csökkentené, neveden szólít és megfogja a kezedet. Itt és most láthatatlanul jelen van, jelen van úgy, mintha mindegyikünk mellett ott ülne, mintha mindegyikünknek a kezét fogná, mintha mindegyikünket ölébe venne, mintha mindegyikünket sebeiben elrejtett volna, mintha mindegyikünk szívébe beleköltözött volna úgy, mint szenvedély, mint világosság, mint üdvösség, Ugyanaz, aki volt, amikor még sem ég, sem föld nem volt formálva s születendő világok ködfátyolán át látott és jegyzett el téged. Itt előttünk a Farkas-utcai templomban, ezen a virágvasárnapon Ígéjében és Szentlelkében ugyanaz, mint aki egyszer hazatér az Ő szent angyalaival együtt ítélni eleveneket és holtakat.
Mi más ez, mint annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy Ő találkozhassék veled. Eleve elrendelt intézkedés, beleépítve a világba, lélekbe, sorsba arra nézve, hogy Krisztus alkalom lehessen számodra. Legyen egy pillanat, amikor adatik és tenéked adatik. Pillanat, amikor előtted áll és mindent felkínál néked. Krisztus ura az örökkévalóságnak, de ura a pillanatnak. Birodalma nem csak út, nem csak a jövő, hanem az egyetlen jelenvalóság.
Már ma! szól az első harsona. Ha szomjaztál rá, ha igényed volt rá, ha hiányoltad, ha kerested, ha az egyetlen szükséges dolognak ítélted, zúg a harsona: már megérkezett! Ha eddig nem volt, most itt van. Ha eddig vártál, most örülj neki, ha eddig szomjas és éhes voltál, lakmározz vele és költözz be életébe.
Csak ma, zúg a második harsonaszó. Minden alkalom egyetlen, utolsó, visszavonhatatlan, mint maga az egyetlen, utolsó és visszavonhatatlan alkalom, a te földi életed. Ma utoljára szól hozzád, ma utoljára ostromol, az eleve rendelésnek ez a nyitott ajtaja. Küszöbén egy homokóra pereg már fogyatékán, mikor az utolsó porszem is lehull, az ajtó örökre bezárul. Siess, csak ma!
Még ma zendül a harmadik harsonaszó. Még ma lehet, még semmi sem késő, még minden megtörténhetik, még érvényes a kegyelemlevél, áll a határidő, szabad a bemenet a megnyílt atyai hajlékba. Siess, de mosolyogj, haladj, de nevess és ujjongj, mint az anyaöl felé szaladó gyermek.
Gondold el, hogy azt, aki legkedvesebb szívednek, tetszhalottként vagy megfagyottan látod a hóban. Utolsó alkalom, de mégsem késő. Ne lankadj az élesztésben. Csorogjon a verítéked, égessen forró csókod, munkálkodjék úgy a kezed, mintha a mentő örök szeretet testesülne meg benne. Tetszhalott; fagyott a lelkünk, ne lankadj, Uram, forró csókod, örök szerelmed, hulló véred, Ígéd napsütötte zápora ébressze fel bennünk az alvó életet!