Pál apostol összeütközött azzal zsidósággal, amelynek legnagyobb fia volt és testestől-lelkestől az új hit szolgálatába állott, amelyet eddig a legádázabban üldözött. A zsidóság is megérezte, hogy Pálban olyan erők jelentkeznek, amelyek széttörik és elsöprik mindazt, amit a templom és a zsinagóga gondolatban és intézményben eddig alkotott, össze is szedte minden erejét, hogy kiirtassa nagy ellenfelét, a nagy tarsusi farizeust. A párviadal életre-halálra ment. Pál apostol a maga sorsát a római birodalom bíróinak kezébe tette le. Három férfiú ítélkezett felette. Az első Félix volt; a második Festus; a harmadik a császár. A császár bíráskodása ismeretlen előttünk. Félix nyomorult és gyáva ember volt, aki félt is tőle, gyűlölte is, vonzódott is hozzá, vérére is szomjazott, de mindenekfelett pénzt akart belőle kicsikarni. Éppen ez kényszerítette Pált, hogy római polgárjogának legmagasabb kiváltságával éljen: főbenjáró perében a császárra appelláljon. Köteles volt tehát minden prokurátor Pál apostolt fellebbezésével együtt a császárhoz küldeni el. De köteles volt ügyét tanulmányozni, felderíteni s kísérő levélben megírni, kicsoda a vádlott, mi a vád, milyen bizonyítékok szólnak mellette és ellene.
Most éppen Festus a prokurátor Palesztinában. Új ember, jó politikus, nemcsak józan, hanem éppen ravasz fő is. Jó lábon kíván lenni a zsidókkal, hogy úgy ne járjon, mint elődje: Félix, akit szolgálata után bevádoltak a császárnál. Mindenekfelett; rendet akart tartani, elnyomni mindenféle lázadást, rajongást, nyugtalanságot, mert mindez különösképpen izgatja a római felsőséget.
Ahogy hivatalába lép, beleütközik a társusi Pál ügyébe. A jeruzsálémi zsinagóga és minden zsidó diaspora, a szakadatlanul jövő-menő, nyüzsgő ügynökök és követek tajtékos ajakkal követelik az ő halálát. Festus pedig semmi bűnt nem talál benne. Világosságot akar deríteni az ügyben és evégből egy próba-főtárgyalást csinál. Éppen kapóra jön Heródes Agrippának, a zsidó árnyékkirálynak tisztelgő látogatása. Agrippa a jeruzsálemi templom fő-fő védnöke, a zsidó vallásos szokások legfőbb őre, maga is ennek a felekezetnek született követője, hadd lássa ő is, mivel vádoltatik ez a vándor kézműves? Nem baj, hogy hozza ágyasát: Bernicét, hadd lássa ő is az érvek mérkőzését.
Így játszódik le az a drámai jelenet, amelyet előttetek felolvastam. Ennek az egész jelenetnek tartalma az: mit mondunk az ígehirdetésre?
Mi ez az igehirdetés?
Először Istennek öröktől fogva való boldog üzenete az életről. Arról az életről, amelyik győz két halálos ellensége felett: a bűn és a halál felett. A hűn felett azzal, hogy Isten könyörülő irgalma rajtunk kiárad; a halál felett pedig azzal, hogy valaki megtöri a koporsó bilincseit halottaiból való feltámadása által. Mind a kettőt Istennek egyszülött Fia és Felkentje hajtotta végre: az Úr Jézus Krisztus. Róla szól minden prófécia a világ teremtésétől kezdve és róla beszél minden Ige, az egész szent történelem, a világ végezetéig.
Ez az íge nem elvont elmélkedés, nem is egyszerű tanítás, vagy pedig elibénk adott parancs. Ez az íge testet öltött a názáreti Jézus személyében s mint az ö királyi egyéniségének élő, közvetlen hatása ejti rabul a lelkeket. Akit megragad: azt átalakítja, tulajdonába adja az élő Krisztusnak, aki Próféta, Főpap és Király.
Akit egyszer az íge megragadott és átalakított, nem teheti, hogy hallgasson. Ha hegyek szakadnak reá, ha ízenként tépnék szét, akkor is kiáltaná, suttogná, üzenné és vallaná: ki az, aki meghódította, milyen az ő gazdája, mit tett vele és mit vár tőle.
Az igehirdetés tehát egy olyan léleknek a vallomása, akit Krisztus megragadott és átalakított. Ez a kettő: a tiszta íge és a megújult élet, egymást erősítve és igazolva viszik tovább Isten teremtő és megváltó akaratát. Alapigénkben különös tisztasággal és élességgel látszik ez a jelenség. Pál apostol elmondja mi történt vele s ezzel a legmegrázóbb igehirdetést végzi, mert bizonyságot tesz arról: kicsoda a Krisztus, mi a szándéka mivelünk és örök szándékait hogyan hajtja végre rajtunk és bennünk. Elmondja a damaszkusi út történetét: hogyan lett a Krisztus üldözőjéből a Krisztus legnagyobb apostola. Majd így végzi beszédét: «Azért Agrippa király, nem levék engedetlen a mennyei látás iránt; hanem először a damaskusbelieknek és jeruzsálernbelieknek, majd Judeának egész tartományában és a pogányoknak hirdettem, hogy bánják meg bűneiket és térjenek meg az Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekdvén. Ezékért akartak engem megölni a zsidók, megfogván a templomban. De Istentől segítséget vevén, mind e mai napig állok, bizonyságot tévén mind kicsinynek, mind nagynak, semmit sem mondván azokon kívül, amikről mind a próféták megmondották, mind Mózes, hogy be fognak teljesedni: hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.»
Írjuk tehát bele szívünkbe mindebből a következő igazságokat: Az Íge Isten örök kijelentése. Az Íge testté a mi Urunk Jézus Krisztusban lett. Az Igét csak az hirdetheti igazán, akit foglyul éjtett és átalakított. Minden igehirdetés alázatos és boldog bizonyságtétel erről: nekem ilyen Krisztusom van, velem így cselekedett az én Krisztusom!
S most lássuk, mit mond erre az; igehirdetésre az ember. A felolvasott: ígében különböző típusok állanak előttünk. A józan és ravasz Festus felkiáltott szinte megbotránkozva, félig szégyenkezve, félig fenyegetve: «bolond vagy te, Pál, a sok tudomány téged Őrültségbe visz!» Azt hitte, hogy amit az apostol mond Krisztus haláláról és feltámadásáról, az örök élet reménységéről- és a bűnbocsánatról, az valami üres elmélet, körmönfont, kitalált theológia. Ez a titokzatos tanítás megejt néhány rajongó lelket, azokat a józan ésszel tökéletesen ellenkező életmódra és gondolkozásra kényszeríti s ha az illetőknek prófétai erejük van, egyéniségükből igézet és varázs árad, tömegeket fertőznek rajongásokkal és az őrültség egész korszakokat és nemzedékeket megmételyez. De az, aki tudja, hogy a világon egyetlen erő van: a római császár akarata, egyetlen életmód és életút: az a jogrend, amelybe ez az akarat kikristályosodik; aki tudja, hogy a római állam észszerűségében és egyszerűségében kicsiny mása a mindenségnek, mert mind a kettőben a józan ész uralkodik; aki tudja, hogy bölcs ember egybehangolja életét e kétféle dologgal: az állammal és a természettel: az rögtön látja, hogy amit Pál apostol beszél, az szemenszedett bolondság. Bűnbocsánat, örökélet, halottak feltámadása, megtérés, újjászületés, misszió, mártirium: bolondság az egész!
Hány ember van, aki bezárja szívét az Ige előtt a festusi kézlegyintéssel: bolondság. Bolondság a böjt, a bűnbánat, a megbocsátás, az adventi rettegés; bolondság a karácsonyi öröm, a zakeusi tékozlás, a bűnös asszony áldozata, a vértanuk halála.
Ki a bolond? Kérdezi a Lélek, Pál-e, aki megismerte Krisztust s átadta magát neki, vagy Festus, aki ajtaját bezárta Krisztus előtt s kiköpött az ablakon: őrültségnek nevezte azt, hogy valaki életét megmentse? Ki a bolond? Harsog végig a történelmen: a hívő nemzetek, vagy a hitetlenek? Azok, akik egy szent kockázatra tették fel az életüket, arra, hogy van igazság, van szellem, van becsület, van egy élő Isten; vagy azok, amelyek a nyers erőben híztak, arannyal és karddal akartak új világot teremteni s ártatlan emberek koponyáiból emeltek roppant piramisokat? Ki bolond? kérdezi a történelem: Dzsingiszkán vagy IV. Béla? Ki a bolond? Veti fel a kérdést a halál, mikor a hívő boldogan hajtja Krisztus ölébe a fejét és a hitetlen irtózatos félelmek között leheli ki lelkét a halál csontmarkában. Ki a bolond? Zengik az egek, amikor jön a végítélet és az alázatosok, a bűnbánók, a Krisztusba fogódzkodnak, által mennek az életre és a hitetlenek, a megátalkodottak, a tagadók, a Szentlélek ellenségei belezuhannak az örök halálba.
A Pál igehirdetésére feleletet adott egy más ember is: Agrippa király. Majdnem rábeszélsz engem, hogy keresztyénné legyek. Agrippa király gyáva és nyomorult ember volt, zsidó létére Róma bérence. Árnyékkirály, akit a császár arra használt, hogy ezt a lázadó és nyugtalan népet orránál fogva vezesse. Ő a rómaiak pártján áll akkor is, amikor Titus katonái kitapossák az anyaméhből a véres magzatot, mikor felgyujtják Jeruzsálemet és kardélre hánynak minden menekülőt; mikor szétszórják a világban a Tacitus-féle «teterrima gens»-et, ő megmarad továbbra is római zsoldon élő zsidó királynak. Hitt a prófétáknak, szerette volna megtartani a törvényt, de nem volt ereje megállani a császárral szemben. És nem volt ereje megállani Berenicével szemben. Ez az asszony neki édes testvérhúga s egyben vérfertőző ágyasa. Isteni és emberi törvények megcsúfolásával szemérmetlenül együtt él vele. Hitt a prófétáknak, tudta, hogy mindezt nem szabad, szeretett is volna megszabadulni, mássá lenni, megújulni, szinte leteperte Pál igehirdetése és a nekiszögezett kérdésre: Hiszel-e, Agrippa király, a prófétáknak, nyögve felel: «Majdnem ráveszel engem, hogy a Krisztusé legyek.» Egy király milyen rab, egy fogoly mennyei szabadsága mellett. Egy keleti fejedelem milyen féreg egy halálra szentenciázott koldus erkölcsi nagysága előtt. Agrippáé a világ minden vagyona, öröme, szépsége, befolyása, egészsége, aranya, koronája, Berenicéje és titkon irigyel egy láncravert, villogó szemű, öreg rabot, aki a vádlottak padján félelmes magasságban álla felette s tiszta szívből tudja mondani: kívánom, hogy olyan légy, mint én, ez egy bilincstől megváltan.
Milyen nyomorult szó ez a: «majdnem!» Hány ember bujt ki az evangélizáció harapófogójából, hány ember siklott ki a döntés alól, hány ember vágyott arra, hogy mássá legyen s tartotta vissza mégis a bűn, nem volt ereje szakítani s a végén nyomoraitól elveszett. Hitt a prófétáknak, ismerte az üdv s a váltság nagy tanait s mégis: szabadon fegyenc, koronásan koldus, világ szerinti méltóságában féreg, egyszóval valaki, aki «majdnem» keresztyénné lett.
A harmadik választ Berenicé adja. Királyi vérből való világszép asszony; egyetlen szerelme testvérbátyja: Agrippa. Őt szerette, mielőtt férjhez ment volna tulajdon nagybátyjához; az ő szeretője marad, mikor politikai okokból férjhez ment a ciliciai Polemonhoz. Majd ismét elhagyta s visszatért Agrippához. Agrippa szeretője volt, amikor meghódította Titust, a római trónörököst, a császár fiát, aki Jeruzsálem elpusztítására vitte a sasos légiókat. Titus szeretője volt azalatt, míg ennek hadai felperzselték Judeát, lerombolták Jeruzsálemet és szétszórták a népet. Részt vett ez a zsidó asszony Titus diadalmenetében, amikor végigtombolt a világon a zsidók elleni gyűlölet s Titus szeretője marad, míg az ő hervadása és Titus államfői bölcsesége megnem érlelte a szakítást és vissza nem került az öregedő Agrippához.
Berenicé nem szólt semmit.
De sokszor a hallgatás is beszéd. Megilletődés nélkül mosolyog, megy végig minden bűnön és nyomorúságon, míglen elfeketült és megátkozott földi szépségét megaszalja az idő és fellakmározzák a férgek. Ott állott a világ legnagyobb misszionáriusa előtt, egy olyan ünnepi pillanatban szólott hozzá az Isten, amilyenben csak kiváltságosokhoz szól. Úgy szólott hozzá, mint nemzedékében senki máshoz, megrendítően, fölségesen, eget-földet betöltő igazsággal és erővel. És ő unott arccal, lilaszínre festve, aranyba és bíborba öltözködve hátat fordít az evangéliomnak. Óh, hány Berenicét találsz szegények és gazdagok, öregek és fiatalok, műveltek és tudatlanok között, akik elmulasztották, hogy felsikoltsanak és odavessék magukat az evangéliomot hirdető lábai elé.
Nem tartozol te egyik osztályba sem a három feleletet adó közül?
Óh, ha elmondhatnád a boldog választ Pállal: «Nem levék engedetlen a mennyei látás iránt»...