Az Istennel tusakodó embernek kétségbeesett panasza, hogy Isten siket és néma. Siket: nem hallja meg az ő könyörgését, néma: nem ad választ, nem ad tanácsot, nem mondja meg, mit hoz a holnap. Alapígénk ezzel a szörnyű hitetlenséggel szembeállítja a kegyesség nagy titkát: Isten beszél, hall és szól, a süket és a néma te vagy, nyomorult ember, aki nem hallod és nem érted meg az Ő szavát. Alapígénkben ez az emberi nyomorúság még fokozottabb formában áll előttünk; nevezetesen az ember hallja az Isten szavát, érti is, amit üzen, de nem fogadja be, hanem megveti azt, aki szól s ezzel örök halált szerez magának. Isten szól, aki megérti és követi: él. Ez alapígénk nagy tanítása.
Istennek három szólásáról beszél.
Az első volt a törvényadás, amikor a pusztában vándorló népnek a Sinai-hegy ormán kijelentette Isten az ő tíz parancsolatát, a tíz szót, az egész erkölcsi világrend fundamentomát.
Ehhez fogható esemény eladdig nem játszódott le a világtörténelemben s ennél nagyobb még csak egy van: a Krisztus születése és feltámadása. Az eseménynek a külső lefolyása is méltó volt a fontosságához. Egy nép hitt az Isten hívó szavának s kiment utána a halálos pusztába. Akik jártak ezen a vidéken, egykép vallják, hogy az a táj a föld legforróbb, legkopárabb, legkomorabb vidéke. A pusztába vetődött nép őrlődött, emésztődött, kísértések rabja lett, züllött. Isten egy erkölcsi paranccsal akarta összefogni, vele szövetséget kötni egy törvény alapján, elébe tárni tíz szabályt s azt mondani, ha megtartod: élsz és enyém maradsz, ha nem tartod meg, elveszel. Isten személyesen jelenti ki ezt a törvényt. Tulajdon ujjával vési kőtáblára, ezt adja át Mózesnek és Áronnak. Három napig készítik elő a népet erre a fölséges és rettenetes jelenetre. Gyűrűt vonnak a hegy körül, hogy senki hozzá ne érjen, mert halálnak halálával hal meg. Isten lénye emésztő tűz és nem tudja tűrni a bűnös ember érintését. Ha állat, vagy barom ér a hegyhez, verjék agyon, ha ember, gyermek, asszony, úgy is meghal. Isten szentsége félelmet parancsol s éppen úgy emészt, mint az égő tűz. Mikor eljött a kijelentés órája, ahogy füstölt, mint egy óriás kemence, a föld rengett, harsonák zúgtak, a természet és az ember egymást rémítette és egymást kiáltotta túl, a nép eltakarta szemét és arccal a földre borult, Mózes átvette a törvényt Istentől s e találkozástól olyan visszfény tapadt reá, hogy akik vigyázatlanul reátekintettek, megvakultak, vagy meghaltak.
Lehet-e fenségesebben kifejezésre juttatni, hogy Isten egy örökkévaló erkölcsi világrendnek az ura? Megmásíthatatlan törvényei vannak, amelyek ellen hiába lázad az ember, és aki ellene lázad, az önmagát pusztítja el. Lehet-e megrendítőbben kifejezésre juttatni, hogy Isten tulajdonjogot formál mireánk, követeli tőlünk, hogy olyanok legyünk, amilyeneknek Ő akar látni. Nem engedi, hogy előtte meg ne hódoljunk, neki tisztességet ne tegyünk, széttöri a lelkünket, ha nem szenteljük meg ünnepeit, szánk megtelik hazugsággal, és megfojt az erejét vesztett szavaknak az özöne, ha az Ő nevét hiába felvesszük, Övé az emberi élet folytonossága, a múlt, a hagyomány, a rend, a tegnap, s ezért: Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy. Övé az élet, jaj annak, aki pusztítja, gyilkolja szóval, gondolattal, tettel, akár a magáét, akár a másét, övé a család, a házasság, az, ami az emberben férfi és asszony s ezt a rettenetes szenvedélyt csak az Ő törvénye teszi áldássá: Ne paráználkodjál! zúg a szó, s a paráznák nyomorultan, fekélyesen, üresen és csömörtől csukló torokkal pusztulnak el. Enyém a tulajdon! mondja az Úr. Jaj annak, aki lop. Enyém a becsület, a jóhírnév, az emberi tisztesség, igazságra fundáltam az én birodalmamat; jaj annak, aki hamis tanúbizonyságot tesz. Enyém a szív és minden kívánsága, jaj annak, aki törvényem ellenére azt kívánja, ami a másé.
Mindebből az a tanulság, emberré lenni, e földön megállani, Isten előtt kedvet találni, szövetségében megmaradni, képét hordozni nem lehet máskép, csak úgy, ha az Ő szavának engedelmeskedünk s életünket annak a törvénynek a parancsai szerint rendezzük be, amelyet földindulás, égzengés között, eget-földet betöltő tűzben és lángban a félelmes, szent és igazságos Isten adott ki.
Szólott az Úr, halál reá, aki nem engedelmeskedik.
Azóta zeng az igehirdetésben a tízparancsolat, a Törvény. Két nagy dolgot céloz vele Isten. Először megmutatja e gonosz és elfajult nemzetségnek, miben vétkezett és mennyire megérdemli a legszörnyűbb büntetést is. Özönlik a vér? Ember, az Ábel vére kiált: ne ölj! Égig ér a hazugság: megmondatott, hamis tanúbizonyságot ne tégy! Forradalmak pusztítják el a legszentebb történeti javakat: megmondatott, tiszteld apádat és anyádat. Széthull a népek lelke, hogyne, mikor gúnykacaj felel e szóra: Rajtam kívül más Istened ne legyen! Jó a törvény arra, hogy belásd, azt eszi az emberiség, amit maga főzött.
S a törvény második haszna: megmutatja, mint egy tükörkép az én igazi orcámat. — Jaj, hát ez rajtam az Isten képe? Ez vagyok én, aki minden törvényt százszor megszegtem a Hegyi Beszéd értelmezése szerint, óh, én szegény ember, kicsoda szabadít meg engem a halál testéből?
Elhangzott a második szó, a kegyelem szava.
Ez a második szó a Golgota keresztjén hangzott el. Az újszövetség Közbenjárója mondotta ki utolsó sóhajtásában: Elvégeztetett. Óh, volt itt is földindulás, a nap elsötétedett, a sziklasírok a halottakat kivetették, a templom kárpitja kettéhasadt, a pogány százados megrendülve kiáltott fel, az egyik lator alázatosan imádkozott, s a kereszten az egyszülött Fiú felkiáltott: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet! Kiomlott vére «jobbat beszél, mint az Ábelé.» Hasonlított az Ábel véréhez, annyiból, hogy ez is ártatlan és tiszta vér volt s kaini kezek ütéseire ömlött ki. Különbözött az Ábel vérétől abban, hogy az Ábelé bosszúért kiáltott az égre, vádolt, rikoltott, átkot idézett, az Ő vére engesztelt, békességet hozott, bűnt törölt el. Az Ábel vére bélyeget ütött a Kain homlokára, a Krisztus vére tisztára mosta a vétkezőt. A meghintésnek vére jobbat beszélt, mint az Ábel vére.
Óh, csodálatos beszéd, amit a Golgota keresztje hirdet minekünk. Beszél arról, hogy Isten nem félelmes bíró, hanem irgalmas mennyei Atya. Beszél arról, hogy a Krisztusban megkönyörült rajtunk s utat nyitott a saját szívéhez. Mikor haragja alatt állottunk, kiengesztelődött irántunk s a Krisztus halálát úgy fogadta el, mintha mi eleget teszünk a mi bűneinknek, minket pedig úgy fogad el, hogy a Krisztus ártatlanságát, tisztaságát nekünk tulajdonítja s a tulajdonítással az újszülött Fiú iránt érzett örök szerelmét általviszi mireánk is, hazaérkezett tékozló fiúkra.
Milyen szívetigéző módon tárja fel előttünk, hogy egy új szövetségnek vagyunk tagjai, akiket Ő beírt örök végzése könyvébe, az elsőszülöttek seregébe, mert örökség szerint nekünk adja mindazt, ami áldásban, jótéteményben, világfeletti királyságban az elsőszülötteknek jár. Tagja vagyunk és tagja maradunk annak a kiváltképpen való gyülekezetnek, amelyet a világ teremtésétől a világ végéig igéjével és Szent Leikével tart össze, titokzatos kapcsolatot létesít a szentek egyességében minden hívő között s a hívők seregét összefogja az üdvözült lelkek és az angyalok tízezreivel, az egészet megépíti egy láthatatlan, tündöklő és örökkévaló országgá a mennyei Jeruzsálemmé, amelynek királyává Krisztust tette s úgy rendelkezett, hogy az egyház úgy is, mint látható és úgy is, mint láthatatlan, ennek az örökkévaló Főnek legyen a dicsőséges teste.
Mindezzel megszerezte nekünk azt, ami múlóidőben örökkévalóság. Megszerezte azt, ami mondhatatlan és romolhatatlan érték, megszerezte azt, ami elveszíthetetlen örökség, tehát kősziklára állított, kezünkbe győzhetetlen fegyvert adott, fejünkre koronát tett, összepecsételt a maga számára s örök szeretetéről, pásztori gondviseléséről igaz és ámen ígéretekkel biztosított.
Szólott az Úr a Golgota keresztjében s mondhatott volna-e többet, mint amit ott mondott, amikor bűnbocsánatot és örökéletet adott?
A Golgotán nem hangzott el Istennek utolsó szava. Isten azóta is beszél. Beszél különösképpen az anyaszentegyház igehirdetésében. Ez az igehirdetés pedig sokszor olyan, mint a reggeli harmat: észrevétlen, alig-alig látszik, hamar eltűnő, finom pára. Máskor azonban olyan, mintha az égnek és földnek robajából, összeomló világok ropogásából és recsegéséből kihallatszana valami elnyomhatatlan halk, tiszta szó. Illés barlangja előtt látott földrengést, látott tűzvészt, látott rettentő szélvihart. Ezek felett és ezeken kívül halk, tiszta szóval szólalt meg az Úr.
Ma is így beszél mihozzánk. Akinek szava megrendítette a Sinai-hegyet, mikor az ő tízparancsolatát kiadta, most is rengeti a világot eresztékeiben, mikor e tíz parancsolat meg-csúfolásának eredményeit mutatja meg. Hitetlenség, gyűlölet, erőszak, pusztítás, mások javainak a kívánása, törvény ellen való fellázadás, egyszóval istentelenség, vagy amint a Református Káté mondja: Isten és felebarátaim gyűlölése. — Nézzétek meg, milyen rettenetesen megrázta és felforgatta az egész világot! Olyan pontra érkeztünk, ahol betelik raj-tunk a prófécia: Mégegyszer megrázom, nemcsak a földet, hanem az eget is. Hogy rázza Isten, halljátok-e? Fő a tenger, reng a föld, olvadnak a hegyek és tornyosodnak fel a völgyek, fűszálak, tövisek, bogarak, emberek, asszonyok, gyermekek, kicsiny és nagy nemzetek, mi lesz veletek, ebben a világviharban?
És az ige halk, tiszta szava zeng, zúg és ezerszer jelenti az «állhatatlan dolgoknak mint teremtményeknek a megváltozását», hogy «rendíthetetlen dolgok» maradjanak meg. Mi történik itt körülöttünk? Értéküket vesztik az állhatatlan dolgok, a múló világnak java és dicsősége, s egyre tündökletesebben nyer értékben minden, ami romolhatatlan és örökkévaló. Mit ér a vagyon, mit ér a föld, mit ér az emberi dicsőség, mit ér ez a látható élet — s vele szemben micsoda tündöklő javak az Istenben való békesség, a tiszta lelkiismeret, a hűség, az igazság, a hit, az egész múló világgal szemben milyen nagy érték és nagy vigasztalás az élő Isten!
Az az élő Isten, aki félelmes és igazságos voltát megmutatta az ótestámentomi kijelentésében, aki irgalmának és kegyelmének, végéremérhetetlen nagyságát állítja elibénk az Újtestámentomban, aki éppen olyan igazságos, amilyen irgalmas és éppen olyan jó, amilyen szent. Ez az Isten, a Krisztus által, a te Istened, a te Atyád.
Mozdíthatatlan országot nyertünk benne. Legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon, kegyességgel és félelemmel.
Isten mindent elmond, amivel tanácsolhat, vezethet, vigasztalhat, megkegyelmezhet nekünk. Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, aki szól!