Jézus nagysága és kicsinysége

A próféta titkos kamrácskájában ül és virrasztja népének nagy éjtszakáját. Egyszer csak vakító világosság veszi körül, amely beragyogja az egész földet; azután erős zúgást hall, olyat, mint a tenger morajlása. Roppant seregek lármáznak, gondolja, vájjon miért? Talán arató-éneket énekelnek, mert nagy nyereséget takarítanak be? Nem. Más ez a zaj, olyan, mintha zsákmányt osztogatnának: vad, harsogó és követelő. Jobban figyel és azután tisztán kiveszi: egy óriási tűzvész lobog fel az égig, innen van a világosság is, abba dobálják bele előbb a szolgaság és nyomorúság jelvényeit, az igát és a botot, majd a harci fegyvereket, a vérázott sarukat, ezer halált látott vitézi felszereléseket. A tűzből hirtelen kiválik egy sugárzó trónus és rajta egy csodálatos gyermek ül. Vállán a hatalom bíborpalástja, egyik kezében az ország aranyalmája, másik kezében a királyi pálca, neve: Örökkévalóság Atyja, békesség fejedelme.
E száguldó képsorban alig lehet eligazodni. Középpontjában mégis az a gondolat sugárzik, hogy a Messiás egy dicsőséges király, aki megszabadít, megajándékoz, és romolha- tatlan királyságának részesévé tesz. De ez a király más, mint a föld fejedelmei: egy gyermek, akinek lelki hatalom adatott.
Tehát Jézus kicsinységéről és nagyságáról van szó, még pedig kívülről, belülről és velünk való kapcsolatában.
«Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk». Egy gyermek születése nem nagy jelentőségű az emberiség életében. Valamikor kiszámítottam, hogy egy perc alatt az egész világon körülbelül száz gyermek születik. Ha ezt az ütemet valaki lekopogtatja, láthatja, milyen gyors rajzással érkeznek e siralom völgyébe az új vendégek. A gyermekszületés lehet nagy eseménye a családnak, még inkább az édesanyának, de az egész emberiségre nézve éppen olyan megszokott és jelentéktelen dolog, mint áprilisban Kecskemét határában egyetlen barackvirág.
Mennyivel kisebb jelentőségű volt egy gyermek születése ezelőtt kétezer esztendővel! Más fogalmak uralkodtak akkor az ember és az élet értékéről s bizony a római világbirodalom még arra sem gondolt, hogy feljegyezze a megszületett emberpalántákat. Ennek a nagy világbirodalomnak legtávolabbi és legjelentéktelenebb tartományában, ott is egy kis falunak az egyik házában, annak a háznak is földszintjén, ott, ahol az állatok laknak — hiszen a palesztínai ház egyemeletes istálló, amelynek felső részében lakik a gazda, — jászolban napvilágot lát egy gyermek. Názáretből kelt útra egy fiatal ácsmester, hogy beiratkozzék törzse székhelyén s útközben született meg ez a gyermek. Ifjúságáról annyit tudunk, hogy tizenkét éves korában egy zarándokút alkalmából szülei elvesztették és a templomban találták meg. Harmincéves korában elkezd tanítani, maga köré gyűjt egy kis csoportot, itt is, ott is megmozdít egy-egy falut, egyszer ráterelődik Jeruzsálem népének figyelme is, futó utcai tüntetés támad körülötte. Magáról azt mondja, hogy ő az eljövendő Messiás, szembefordul a főpapokkal, megtámadja a farizeusokat, pártjára áll a szegényeknek, az elhagyottaknak, csodákat tesz és egy új ország eljövetelével vígasztal.
Nagyon sok ilyen ember élt még akkortájt ezen a vidéken. Voltak olyan Messiásjelöltek is, akik seregeket gyűjtöttek és nyílt lázadásba törtek ki. Ezeket is leverték és könyörtelenül kiirtották a római helyőrségek. Ezzel a názáreti vándortanítóval is ez történt, csak őt saját fajtája támadta meg és tajtékzó dühvel követelték a római helytartótól, hogy feszítse meg. Még is feszítette. Talán Anatole Francé beszéli el egyik novellájában: az öreg Pontius Pilátust egy fürdőhelyen egyik régi barátja emlékezteti, hogy egyszer az ő júdeai helytartósága alatt kivégeztek egy fiatal embert, aki királynak mondotta magát. Hogy hívták azt? Pontins Pilátus elgondolkozik s megállapítja, nem emlékszik reá. Az esetet is elfelejtette, hát még az elítélt nevét.
Egy gyermek születése és ennek a gyermeknek a születése is kívülről nézve jelentéktelennek látszik és mégis a világ- történelemnek ez a legnagyobb eseménye.
A betlehemi éjszakától eltelt kétezer esztendő és a fehér emberiség az ő születésétől számítja az időt. Ma hétszáz millió ember tartozik ténylegesen, vagy névlegesen őhozzá: az egész európai műveltség, a fehér ember roppant családja. Nincs egyetlen egy személyiség a történelemben, akinek közvetve, vagy közvetlenül ekkora hatása lett volna. Személyiségének hatósugara bejárja a földet: Grönlandtól a Tűzföldig, Londontól Wladivostokig és onnan New-Yorkig nevét mindenki ismeri. Az ö tiszteletére épültek a templomok; a Mi Atyánkot ötéves korokban megtanulják és soha el nem felejtik az emberek; születésnapját éppen úgy megülik az óceánokon, mint a lövészárokban. Térben hozzá fogható szellemi kisugárzást nem mutat fel a világtörténelemnek egyetlen egy személyisége sem.
De időben sem. Születése óta elmúlt kétezer esztendő és követőinek száma még mindig nő. Nem volt még soha egyetlen emberöltő, amelyik hűtlen lett volna hozzá, vagy elfelejtkezett volna róla, bár nem telt el egy olyan század, amelyikben valami ellenséges hatalom meg ne támadta volna és halálos párviadalra ne hívta volna ki. Most a bolsevizmus, azelőtt a felvilágosodás baloldala, még azelőtt az izlám, a felébredő antik kultúra, az arab műveltség, a népvándorlás és római birodalom fegyveres pogánysága, a judaizmus. Hiába mondják róla, hogy elvénhedett, inkább az az igazság, hogy még a serdülő korát éli. Annyira összefonódott az európai ember művelődésével, a tudománnyal, a művészettel, a politikai fejlődéssel, a társadalmi szokásokkal, az egész erkölcsi gondolkozásmóddal, hogy ha el is tiltanák a nevét, büntetnék is azt, aki róla könyvet ír, tilos lenne igéjét prédikálni, a szellemi életnek bármely megnyilatkozásában, sokszor a legtávolabb eső pontokon, talán egy természettudományos, vagy szépirodalmi könyvben kisarjadna az ő ihletése, személyi hatása, mint ahogy némely fa levágott törzsének szétágazó gyökereiből váratlan távolságokban új hajtások szökkennek elő.
Térben és időben való hatása még kicsiny ahhoz képest, amit idő és térfeletti hatásnak, lelki, szellemi hatásnak nevezünk. Hány ember gondolkozását határozta meg, hány ember kedélyi életére ütötte rá a maga bélyegét, hány ember erkölcsi életének adott indítékot, hány lelkiismeretién jelent meg őrök tiltakozása, félelmes feddése, hány síró jutott általa vigasztaláshoz, hány bűnös vette el az 6 kezéből a bocsánatot, jelenlétére hány haldokló arcáról simult el a félelem és adott helyet a boldog békességnek. Az egyesekre tett hatásánál mennyivel nagyobb az a hatás, amilyet a közösség életére tett. Micsoda roppant nagy, különálló emberi történelem az ő társaságának, az anyaszentegyháznak a története, küzdelmeivel, meghasonlásaival, szakadásaival és reformációival, harcaival és egyesüléseivel együtt. Micsoda óriási erőfeszítést, állandó ihletést és foglalkoztatást jelentett az egyház a nyugati ember életében. Ne csak azt nézzük, hogy századok alatt hogyan építette dómjait, császáraival, királyaival hogyan vívta a maga keresztes hadjáratait, nézzük meg egy falusi gyülekezetnek négyszáz esztendős történetét, nemzedékek szótalan, de boldog emésztődését a fehérfalú templomért, a harangokért, a klenódiumokért, az iskolákért; nézzük meg a misszió történetét valahol egy csendesóceáni szigeten; a törődött magyar misszionáriusnő hősi küzdelmét Manu szigetén: felmérhetjük azt a roppant hatást, amit ez a Gyermek tett a világra, akinek a nevét méltán lehet Csodálatosnak nevezni, mert személye a legnagyobb csoda. Tanácsosnak, mert neve törvény és - ihletés s meg kell vallanunk, hogy uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége.
Jézus nagysága és kicsinysége még nagyobb álmélkodásba ejt, ha személyét és királyságát belülről nézzük. Meglep először az, hogy milyen kicsiny eszközökkel dolgozik. Először figyeljük meg, hogy milyen egyszerű a Jézus evangélioma. Amit Ő mond, megérti a legegyszerűbb ember is, megérti a gyermek is. A keresztyénségnek legbonyolultabb tanítása is visszavihető egy-egy magától értetődő képre, példázatra, vagy soha el nem felejthető tényre. Ugyanakkor pedig ez a tanítás a legkönnyebben felveszi az emberi szellem legmagasabbrendű gondolatait. Plátonnal, Aristotelessel, Kanttal, Hegellel könnyen vegyül és mégis megtartja eredeti tisztaságát és egyszerűségét. Nem volt még olyan lángelme, aki teljesen megértette volna s nincs olyan együgyű ember, aki valamit ne értene meg belőle.
Azután a Jézus tanítása mindig csak lelki eszközöket használt, már pedig a lélek földi szemmel nézve parányi jelenség a roppant történelmi erőkhöz. Igaz, a fejedelmek politikát is csináltak és a politikát mindig hadsereggel csinálják. Igaz, hogy a középkori pápák a világ legelső szuverénjei voltak, katonai, politikai és gazdasági szempontból egyaránt, de ez nem ok, hanem következmény. Mindez abból származott, hogy egy lelki hatalom jelent meg a világban és új történelmet csinált. Mikor ez a lelki hatalom politikaivá, katonaivá, gazdaságivá változott, ötvöződött az emberi bölcseséggel és a divatos koreszmékkel, mindig megerőtlenedett, megbénult, visszaesett s nagy ellenhatások állottak elő, amelyek éppen a lelkiséget állították helyre. Ez a reformáció magyarázata is. Krisztus egyháza mindig akkor volt a leggyöngébb, mikor a legnagyobb volt a világi hatalma s akkor volt a legerősebb, amikor csak lelki hatalma volt.
A legcsodálatosabb azonban az, hogy a keresztyénség tanítása egynéhány olyan alapkövetelményből áll, amely szembehelyezkedik az ember alaptermészetével. Aki a keresztyénséget vallja, mindig egyedül marad, nemcsak a világgal szemben, hanem önmagával szemben is. Nem kedvez az ember ösztönéletének, sőt azt el akarja nyomni; nem szítja fel a kívánságot, sőt inkább égeti és irtja; követése nem jár haszonnal, nem jelent a világban előmenetelt, nem biztosít kényelmesebb életet, sőt éppen ellenkezőleg: a Jézus követése szenvedéssel jár és önmagunk megtagadását követeli. Az ö nyomdokaiban járva a keserű poharat ki kell ürítenem, a keresztet fel kell vennem; azt követeli, hogy ahol első lehetnék, legyek utolsó, én szolgáljak másoknak és ne mások nekem, tagadjam meg önmagamat és tékozoljam el az életemet azért, hogy mások éljenek és bővelkedjenek, egyszóval: áldozzam fel magam a mások életéért. Mindez olyan vakmerő, sőt kihívó tanítás, amelyet tagad a józan ész, kinevet az érdek, lenéz a haszonlesés, félrerúg az élvezetvágy és mégis ez a tanítás erősebb, mint az ember és erősebb, mint az élet. Újra meg újra, százak és ezrek tagadják meg önmagukat, teszik hátra a saját hasznukat, áldozzák fel a nyugalmukat és a békességüket, vállalnak minden kockázatot és halált; győzelmesen és konokul szeretnek, szolgálnak és áldoznak!
Éppen ezért nincs fölötte hatalma semmiféle nyers erőnek. Nem lehet megölni, kiirtani, korlátok közé szorítani, nem lehet megcsúfolni, vagy nevetségessé tenni. Ha ez a világ bolondoknak nevezi őket, ők vállalják ezt a szent bolondságot; ha a világ megveti és kitaszítja őket, alázatosan és mosolyogva járnak a táboron kívül. Ha megverik, börtönbe zárják, vérüket ontják, keresztre feszítik őket, hallelujázva halnak meg és a mártírok véréből a hívők új serege támad.
Csakugyan olyan királyság ez, amelyik nagy aratást jelent, de a kalász tövis és a tövis kalász; zsákmányosztogatás ez is, de a keserű pohár osztogatása s az eltékozolt életek megnyerése ; harc és győzelem ez is, de harc a testi háború ellen és olyan győzelem, amelyben az kerekedik felül, aki elbukik. Egyszóval: a prófétai látás kibeszélhetetlen ellentéte betelt: a Gyermek erős Isten, és a fiú az örökkévalóság Atyja.
Mindezt összefoglalja a kereszt: a gyalázat fáján meghalt egy alázatos szenvedő s húsvéti sírból feltámad az Élet Fejedelme.
Nincs más magyarázat erre, mint az, amit az evangéliom mond: «Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen». Nincs ennek más magyarázata, mint amit Pál apostol mond: «Minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme nagy titka: Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben, megláttatott az angyaloktól, hirdettetett a pogányok közt, hittek benne a világon és felvitetett a dicsőségbe».
Két út áll előtted.
Vagy azt gondolod, hogy ezelőtt kétezer esztendővel egy zsidó fiatalember saját erejéből olyan sokra vitte, hogy a végén istenné tették; vagy pedig azt, hogy «az Ige testté lett és lakozék miközöttünk és mi láttak az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülött fiának dicsőségét, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal».
Vagy azt kell elfogadnod, hogy 12 galileai halász alakított egy korlátolt felelősségű társaságot, amelyikből 1200 esztendő múlva világbirodalom lett s fejedelme III. Incze pápa a világ eddigi összes fejedelmei között a leggazdagabb és leghatalmasabb, vagy azt fogadod el, hogy Krisztus Urunk «Igéjével és Szent Leikével a világ teremtésétől a világ végéig egy kiváltképpen való gyülekezetét gyűjt össze, azt oltalmazza és megtartja». Vagy azt hiszed, hogy egy zsidó theologiai perpatvar, amelyik ezelőtt kétezer esztendővel a jeruzsálemi zsinagógában megindult, háromszáz esztendő múlva felvette magába az egész antik műveltséget, meghódította a római birodalmat, megteremtette ezt az egész mai művelődést, vagy pedig vallod velem együtt, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökre ugyanaz.
Ebből az ellenmondásból nem tudsz másképpen kiszabadulni, csak ha te is világosságot látsz és fény ragyog fel feletted a halál árnyékának földjében.
Mondd, miért van az, hogy az emberi nyers erő és durvaság örök harcában minden évben, minden karácsony estén, még a leghitetlenebb ember is, elkomolyodik, magába száll, gyermekmosolyban füröszti lelkét és szomjasan kívánja megcsókolni édesanyja kezét, ha halott az a kéz, annál inkább. Miért van az, hogy eltávolodott hitvestársak feje ezen a napon közelebb hajol, ellenfelek megértően gondolnak egymásra s az alapjában vallástalan ember lelkét is megsúrolja a karácsonyi angyal szárnya.
Azért van ez, mert az ember szeretne hinni, szeretné, ha szeretnék, szeretne szeretni. Ébredez a lelkében valami vak sejtelem arról a Szeretetről, amely előbb szeretett s mint a pincevirág a napot, úgy keres Valakit, aki ennek az örök szeretetnek kijelentője, hordozója és közvetítője.
Azért van ez, mert az emberek Krisztusra éhesek, csak sok nem tudja és még több átallja bevallani.
Óh, ha egy kissé ott felejtenéd magad az Ő társaságában! Álmélkodva vennéd észre, mennyire egymás számára valók vagytok. Úgy érzed, mintha csak ketten volnátok a világon. Éppen a te nagy kérdéseidre felel, éppen a te bűneidet törli el, éppen éretted halt meg, éppen téged szeret és éppen teéretted jött. Látott, amikor eltévelyedtél, kiáltott utánad át az idők zsivaján, sietett feléd ezer akadályon keresztül törtetve, a lehellete forró, a hangja remeg, amint ezen a szent napon megáll melletted. Már nem emberi okoskodással, történeti megfigyeléssel szemléled őt, hanem hittel ragadod meg feléd nyújtott kezét és Uradnak, Királyodnak, Pásztorodnak és Megváltódnak nevezed. Milyen jó, hogy elérkezett hozzád és megragadott. Halálos ágyadon is vállára hanyatlik fejed s a lelked így beszél: Csókoljon meg az ő szájának csókjaival; a te szerelmeid jobbak a bornál.
A seregek urának buzgó szerelme mívelendi ezt!