A legutóbbi időknek legszomorúbb jelensége az, hogy az egyház, azután a templom s éppen azért a pap is sokak szemé¬ben feleslegessé válik. Úgy gondolják, hogy mind a három a múltból maradt emlék, amit kegyelettel őrzünk addig, amíg valamelyik terhünkre nem válik. De mihelyt terhünkre válik, különösen egyházi adófizetés, lukma, stb. révén, mindjárt tud¬tára adjuk, hogy nincs rá szükségünk.
Ezzel szemben hangzik el megoldást igérőleg „Az önmagát nélkülözhetetlenné tenni tudó pap” jelszava.
Sok igaz lélek zavarba jön erre a szóra és a lelkipásztorság prófétai jellemét félti tőle. Baj lett volna, ha a próféták arra néztek volna, hogy nélkülözhetetlenek-e, vagy nem. Baj lett volna, hogy ha közszükséget igyekeztek volna pótolni, olyano¬kat beszélvén és cselekedvén, amiket a nép kíván. Konok büsz¬keséggel hordozták azt az öntudatot, hogy ők a nép szemében feleslegesek. Nem a nép kegye, kívánsága szülte őket, nem kér¬dik, tetszik-e, vagy nem tetszik az, hogy ők vannak, ők jöttek és voltak úgy, mint fulánk a sebben, mint ösztöke a vérző test-ben, a tövis a szívben, a sarkantyú a ló oldalában és a véső a márványkövön.
Jaj volna nekünk is, ha a pap azzal igyekeznék nélkülöz¬hetetlenné tenni magát, hogy ilyen igényeket igyekeznék be¬tölteni, amelyeknek már a vele szemben való támasztása is őt megalázza. Jaj volna, ha egy pap úgy akarná nélkülözhetet¬lenné tenni magát, hogy úsznék az árral, sőt vezetné azt, első és példaadó lenne a dekadenciában, a rontásban, a demagógiában: egyszóval olyan éneket énekelne, aminőt az kíván, aki a kenyeret adja.
Nem, a lelkipásztor csak egy módon lehet nélkülözhetet¬lenné, akkor, hogy ha nélkülözhetetlenné tette előbb az egy szükséges dolgot. Amelyik pillanatban eziránt ébredt fel az igény a gyülekezetben, amelyik pillanatban tényleg megérez¬ték az emberek, hogy szükségük van Jézus Krisztusra, — még be sem kell várni azt a második nagyobb tapasztalást, hogy csak a Jézus Krisztusra van szükségük — már nélkülözhetet¬lenné vált a pap. Ha egy égő házból csak egyetlenegy bezárt ajtón lehet megmenekülni, annak a bezárt ajtónak a kulcsa nagyon nélkülözhetetlenné leszen. Ha felismerünk egy beteg¬séget és nyilván tudjuk, hogy egyetlen egy orvosság menthet meg, az a kéz, amelyik azt az orvosságot ide tudja nekünk nyujtani, nélkülözhetetlen kéz. Szóval, a lelkipásztor nélkülöz¬hetetlensége a Jézus Krisztus nélkülözhetetlenségén alapszik és olyan mértékben érvényesül, amilyen mértékben tényleg Jé-zus Krisztust tudja nyujtani.
Hogyan lehet ezt elérni? Hogyan leszek nélkülözhetetlen, mint pásztor? Felelet: úgy, hogy felesleges tudok lenni, mint próféta. Hátra téve a nép kedvezését, hátra téve a magam hasznát, hátra téve az egész világot, egyedül az élő Isten szu¬verén akaratáról teszek bizonyságot szóval és minél előbb és minél teljesebben életemmel is. Kevés szó, sok élet. Sok élet, még több alázat, áldozatos önmagunk tékozlása. Ez az út Hozzá. Mi elröpülünk, mint a kilőtt nyílvessző. Az a kéz, amely az ideget vonta, a levegőt szerzette és a célpontot elibénk helyez¬teté, megcselekszi, hogy a célba találjunk.