Kedves atyámfiai, a keresztyén élet hasonlít a hegymászás¬hoz. Először is azért, mert akkor élet az élet, ha felfele megyünk benne, ha távoli, magas célokat tűzünk magunk elé, s erőnk tel¬jes megfeszítésével haladunk feléjük. De az ilyen távoli, magas célokkal ismét úgy vagyunk, mint a hegymászásnál a csúcsok¬kal. Mikor egy tetőt elértünk, mellünk zihál, arcunk verítékes, s mi kitáguló kebellel, a fenséges kilátón széttekintünk: akkor látjuk meg, hogy egy még nagyobb, még távolabbi hegycsúcs hófehér fensége vár hallgatagon reánk. Mikor életünk egy nagy célját elértük, egyszerre egy másik, még nagyobb cél hívogatása tölti be a lelkünk. Isten így nevel felfelé minket.
Így vagytok ti is. Évek óta egy nagy cél foglalkoztat mind¬nyájatokat: az örkényi templom megépítése. Eleinte ez a gon¬dolat csak titkos és hű fogadalom volt egy elköltözött drága lény emlékezetének megörökítésére. Azután terv lett, majd megkezdett munka. Mennyi gond, mennyi törődés, mennyi aka¬rás és mennyi csalódás járt e munkával! Sokszor azt hittétek, hogy az összeomlott világ maga alá temeti ezt a templomot, mai emberöltőnk egyik legkedvesebb és leggyengédebb alkotá¬sát. De Isten segített, itt vagytok az elkészített munkánál, a templom áll, mint egy felékesített menyasszony. És én, aki e látható templomot felszentelem, kitűzöm előttetek az új cél tá¬voli, hófehér hegyfokát: építsétek meg magatokban és magatok között az Örkényi láthatatlan templomot; épüljetek fel lelki házzá.
Amíg e láthatatlan templomról beszélek, azt is megmuta¬tom, hogy ennek megépítésében és szolgálatában mi a látható templom feladata.
Mi is ez a felépülés? Aki épít, veszi a követ, vályogot, cementet, fát, vasat, rezet. Kiszakítja e világ szerinti állapotá¬ból, természetes környezetéből, átalakítja és egy magasabb cél szolgálatába állítja. Azért minden építésben három mozzanat van: kiszakíttatás, átalakulás és új rendeltetés átvétele.
Tapogasd végig ezt a templomot. És amint simogatod a tég¬lákat, ráismernél-e benne arra a földre, amelyik e falu határá¬ban valahol kalászt ringatott, vagy búzavirág mosolyában ne¬vetett vissza az égre? Kopogtasd végig a gerendákat, tölgyfa¬bútorokat, ráismersz-e benne valami távoli erdő síró és hajla¬dozó fájára, s megtudod-e mondani villám sujtotta-e, vagy pe¬dig madárdal telítette-e, mikor még élt? Kérdezd meg a csilla¬got a torony tetején, hol volt búvóhelye, amikor mint színtelen rézérc valamelyik hegyoldalban várta az életnyitó csákányt? Azt se tudom megmondani, tetszett-e nekik ősi környezetük, vagy pedig arra vágytak, hogy szabaduljanak belőle? Egy bizo¬nyos, hogy fájdalmas volt az elszakíttatás, élet-halál tusája volt az, amíg régi helyükről kimozdultak, s életük hosszú sorában ez volt a legfontosabb nap, ez volt a legnagyobb, sorsukat eldöntő esemény.
Kedves híveim, annak a nagy parancsnak, hogy építtes¬sünk fel lelki házzá, az első törvénye az, hogy bűnös, régi ter¬mészeti életünkből szakíttassunk ki. Bele vagyunk szövődve földi érdekeink, emberi hiúságaink, bűneinknek nagy háló¬zatába. Azt hisszük, az táplál minket és annyira egy vagyunk azzal az őstalajjal, mint a homok a földdel, a fa az erdővel, az érc a hegy kebelével. De jön a nagy hívogatás, az építés szent parancsa, életmentő ténye és nekünk el kell szakadnunk a mi régi világunktól. Köt a szenvedély, tagadd meg; nyűgöz a bűn, fordulj szembe vele. Harag, irigység, másénak elkívánása hajt: légy szelíd, légy jó, légy adakozó. Keres a hétköznap és beszitál és elfed szürke hamújával, mint ahogy lávarétegek elfedik a kristállyá vált szenet, a gyémántot. Jer, hív az ünnepnap, keres a sugár, hogy áthevítsen és belőled színekre törve szóródjék szól. Kezedet, arcodat, lelked ruháját befedi a szenny finom ré¬tege, mint a korom a liliomkelyhet gyárak udvarán. Jer oda, ahol tisztító záporok suhogva mosnának fehérre, mert azt akar¬ják, hogy mosolyod átvilágítsa őket, mint a liliom fehérsége a nyári éj fátyolát. Húz lefelé az álmos, mindennapi munka, a léleknélküli pihenés, lassanként sülyed lefele a lelked nyirkos örök halálba, jer, röppenj fel te fehérszárnyú kócsag, mocsártengerekből felszálló hófehér vágy! A tékozló fiú is le volt kö¬tözve gonosz asszonyok, vidám cimborák közé, majd vályúhoz láncolta önnön bűne és vigasztalan züllése, nézd, mégis kiszaba¬dult. Zákeust lekötötte az arany, a ragadozás, a csakazértis gyűjtése a megátkozott vérdíjnak, lásd egy pillanat alatt lehull a lelkéről a szenny, s nyomorék testéből felcsap az új életnek mosolygó ifjú hőse. Saul le volt nyűgözve, dogmái, előítéletei, átöröklött nagy gyűlöletének ketrecébe és mégis tudod, mily nagyszerű erővel szabadult ki. Recsegett, ropogott lelkének minden hajszálgyökere, de azért kiszakadt régi világából, hogy átültettessék egy újjá. Ez a templom, amelyik itt áll a maga kemény falaival, mint egy kővé vált hitvallás, ez a templom is azt hirdeti, hogy nem azért jöttetek ti ide, örkényi lakók, hosszú vándorútatokon, nem azért telepedtetek le akár mint gazda, akár mint zsellérek, hogy befedjen mint Pompejit és Herkulánumot e világnak hamúesője, nem azért, hogy itt a kenyér és arany harcára lelketek rámenjen, hogy megégjetek e föl¬dön, ahonnét csak néha tekint ki a gondolat, mint a toronytetőre szállt galamb a falu porából, hanem azért, hogy titeket, mint halhatatlan lelkeket, valaki itt megtaláljon, kiemeljen, átala¬kítson és az ő országának láthatatlan templomába beleépítsen.
Ez a nagy építőmester Jézus.
Egészen más szemmel nézi az erdőt egy festőművész és más szemmel egy hajóács. A festőművész azt keresi, hol rejtőzik a hangulat, hol játszik a szépség, mint egy tettenért tündér. A hajóács pedig azt nézi, melyik fából lesz alkalmas árboc, vihar¬ban, vészben, sós tengerárban küzdő hajók számára. Jézus is ilyen szemmel nézi az embereket. Nem azt nézi rajtuk ami szép, nem is azt, ami földi gazdagságának, vagy méltóságának a visszfénye, hanem azt, mire tudja felhasználni az ő országában? Tud-e belőlük élő követ faragni a láthatatlan templom szá¬mára? Ezért egészen más a Jézus értékelése, mint a mienk. Megtörténik, hogy valaki egész életén át kultúrát épített, Bábeltornyokat emelt az ég felé, s Jézus akkor látta meg, akkor fedezte fel benne a rejtezkedő élő követ, midőn egy beomlott sírra néhány szál virágot vetett. Megtörténik, hogy valaki na¬gyon gazdag az emberek szemében, mérhetetlen kincse és mar¬hája van, de Jézus egy szegény koldusban tisztábban felfedezi a számára rendelt anyagot, mint a világ szerinti hatalmat. De ez csak a vége a próbának. Jézus minden lélekhez egyforma bizalommal közeledik és minden lélekben egyformán hisz. Ő járja a világot. Elérkezik az Örökkévaló vándor ide Örkénybe is. Végigmegy a szép udvarházon, tágas termein és a lelkekbe mélyen belenéz. Betér a legegyszerűbb kis konyhába, megsímogatja a gyermekek fejét, ott ül a haldoklók ágyánál és a teme¬tőben megáll a fejfák mellett, ki megy oda és milyen szívvel megy gyászolni. Egyházi és községi tanácstermeken átsuhan és ha megérzitek jelenlétét és az ő nevében határoztok, hirtelen kivilágosodnak az arcok és az ablakok. Ez a templom is állandó alkalom, hogy veletek találkozzék. Mikor harangszava átsuhan a falu felett s úgy simítja el annak redős arcát, mint édesanyá¬tok keze gyermekorcátokról a bánatot: ő hív, ő édesget ide. Mi¬dőn itt letelepszel és felzendül ajkadon a százados zsoltár: alakja felmagasodik előtted, sugárzó feje a magasból néz reád, s te imádságaiddal mintha a térdeit karolnád át.
Azonban Jézus nem elégszik meg azzal, hogy meglássa bennünk az alkalmas eszközöket az ő dicsősége szolgálatára, nem elégszik meg azzal, hogy megragadjon és kiemeljen régi világunk viszonylatai közül, hanem át is alakít. Ez az átalakí¬tás nem könnyű dolog, nem is történik meg fájdalom, könny, véres verítékezések nélkül. A fát nagyon meg kell vagdalni éles szekercével, hogy gerendává legyen. Hogy sír a kő, az érc a csá¬kány alatt, amíg végre is enged és olyan formát vesz, amilyet a művész szabott reá. A téglának tüzes kemencében ki kell ég¬nie, hogy a sár pengjen, mint az üveg vagy az érc. Jézus kezé¬ben is ilyen módon alakulunk által. Ha azt akarjuk, hogy úgy gondolkozzunk, mint ő, lassanként el kell fordulnunk ettől a vi¬lágtól és minden javunkat, életünk legfőbb értékét a láthatat¬lan világban kell megtalálnunk. Nem megy ez olyan könnyen! Mennyi fájdalom, mennyi zúgolódás, mennyi fegyelem szüksé¬ges ehhez! Maga Isten jő segítségünkre és iktatja be a fájdal¬mat legszentebb nevelőeszközei közé. Tulajdonképpen a fájda¬lom az ő szerszáma, amivel lelkünket csendesen megdolgozza és átalakítja. Minden szép, jó és nagy szent fájdalomból született. Ez a templom is fájó emlékből származott és egy elveszített földi boldogság emlékei suhannak át e falak között. Isten csen-desen, biztosan, néha hirtelen szakít el attól, amit mi világnak, életnek nevezünk és szoktat hozzá ahhoz, hogy örökkévaló java¬kat fedezzünk fel.
Ezt az átalakító munkát végzi a templom. Jézus iskolája ez, ahova eljárunk, nemcsak gyermekcipőben, hanem roskatag aggastyán korunkban is. Itt ülhetünk le az Ő lábai elé és tanul-juk meg tőle azt a nagy tudományt, hogy aki első akar lenni, legyen az utolsó, aki uraságra számít, szolgáljon mindeneknek, aki követni akarja őt, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövesse őt, aki pedig jobb és bal keze felől kíván ülni a dicsőségben, igya meg az ő poharát és keresztelkedjék meg az ő keresztségével. Így tanuljuk meg a nagy leckét, hogy jobb adni, mint venni és nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Szelíd és alázatos szívűek leszünk és nyugalmat találunk a mi lelkeinknek.
Végül a felépített lelki házban Isten dicsőségének tömjén¬illata árad és az ótestamentomi kép szerint: az ő jelenléte tölti meg a sátort. Ebben a lelki hajlékban nagyszerű áldozat folyik. Boldog és titokzatos szertartás, amely abban áll, hogy a gyüle¬kezet önmagát mintegy Istennek tetsző kedves áldozatul mutatja be a láthatatlan oltáron.
Nagyon nagy, nagyon mély gondolat ez, kedves atyámfiai. Szép dolog a keresztyén hit igazságainak az ismerete, szép do¬log a templomnak a gyakorlása, de legszebb dolog az Istennek tetsző alázatos élet. Hányszor mondja az Úr, az ótestamentomban: Gyűlölöm és megvetem ünnepeiteket, hárfáitok zöngését nem hallgathatom. De folyjon az ítélet, mint a víz és az igaz-ság, mint a bővizű patak. Jakab apostol hirdeti: A tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban és szeplő nélkül megtartani magát e világtól. Pál apostol pedig így szól a rómabeli gyülekezethez: Állassátok a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.
Testvéreim, látjátok-e ennek a gondolatnak minden szép¬ségét? Milyen az a munka, amit odakünn a mezőn vagy íróasz¬talon Isten dicsőségére, mint valami áhitatos kultuszt hajtunk végre! Milyen szent dolog az, ha valaki életét arra teszi fel, hogy cselekedeteiről, magaviseletéből Isten magasztalása tűn¬jön ki! Milyen szép dolog, ha valaki örömeit Isten oltárára szánja és behinti vele az áldozati tüzet, mint megannyi rózsa¬levéllel! Mennyire megszentelt az olyan fájdalom, amivel Istent dicsérjük, nevét áldjuk és hatalmát, jóságát hirdetjük! Milyenné válhatik a családi életed, hogy ha istentiszteletnek tartod! Hitvestársad immár reád nézve Isten legnagyobb aján¬déka, akiért cserébe te önmagadat adod neki hálából. Milyen szentté válik a házasság, ha az virágbokor, amelyből Isten di¬csőségére gyermekeknek alvó serege ébred fel! Magyarságun¬kat is így kell hordoznunk és mint ünnepi szertartást, szent áldozatot mutatnunk be Istennek. Magyarnak születni nem szé¬gyen, nem is dicsőség, nagy és szent szolgálat. Magyarnak szü¬letni annyit tesz, mint oltáron égni el, vérünket oltárok kövére hullatni.
Az életnek ez a láthatatlan szertartása, igazi istentisztelete nem mehet végbe látható templom és látható istentisztelet nél¬kül. Azért tudjátok meg, hogy ama láthatatlannak ez a pitvara. Nagyon fontos a pitvar, mert a szentélybe csak rajta keresztül lehet lépni, de azért csak pitvar marad mindörökre, amelynek az a rendeltetése, hogy átvigyen a nála nagyobb és teljesebb dicsőségbe. Ez a templom itt boldog és nagy kezdet, áldott alka¬lom, szent lépcső, láthatatlan pitvar, valami nála százszor na¬gyobb, dicsőségesebb számára, ama lelki ház számára, amelynek itt is meg kell épülnie.
Épüljetek fel lelki házzá!