A szőke Duna partján sátortáborokban nyolcezer magyar fiú. Nem volt ilyen hadsereg itt Árpád óta. Mintha egy új hon¬foglalásnak körvonalait látnám — és szemem árja megindul; mintha egy új ezredév gigászi szimfóniájának nyitányát halla¬nám és felzokog bennem a lélek. Óh, ha innen most kiszállhatna Árpád hadserege visszaszerezni a régi hazát! Óh, ha itt most leverhetnők sátor cövekeit az új Nagy-Magyarországnak! Annyi szégyen, annyi bánat, annyi bűn és annyi baj zuhant a magyar földre! — Óh, ha az ezüstkürt szavára útrakelhetnének a hó¬dító, a felszabadító csapatok! Mi kell más nekünk, mint egy hadsereg, amelyik győz! Egy hadsereg, amelyiket nem lehet tőrbecsalni, kiéheztetni, megölni, legyőzni. Tízezer magyar ifjú és egy fővezér... csak ennyit kérek, ebben benne van az új hon¬foglalás, az új ezredév.
Ti még nem vagytok ez a hadsereg, de lehettek. Az a kér¬dés: megtaláljátok-e a vezért, és a vezér megtalál-e titeket? E vezér nélkül a legszebb cserkésztáborozás is egyszerű kirándu¬lás, vagy kalandos portyázás; viszont a vezér tinélkületek nagy, égő szomorúság, rettentő vád és örök ítélet. De ha együtt, egymásra találtok, a világ legszebb hadserege, ezeréves törté¬nelmünk legdicsőségesebb hadjárata lesztek.
Hadd beszéljek először a vezérről. A csodálatos magyar hadseregnek fővezére Krisztus. „Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, míg ellenségeidet zsámolyul vetem lábaid alá. A te hatalmad pálcáját kinyújtja az Úr Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között!“ Tudjátok meg, fiúk, hogy ebben a mi világunkban egy csodálatos trónkövetelő van. Azt akarja, hogy minden hatalom az övé legyen, akarata törvény legyen, minden lélek neki hódoljon és minden térd előtte hajoljon meg. Szent, örök joga van a lelkekhez: az enyémhez, a tiedhez, a hindú és a magyar cserkészekéhez: Isten még a világ funda¬mentumának felvettetése előtt Neki adott örökségül. Azért te¬remtett, hogy képei, másai, katonái és követői legyünk az ő Egyszülött Fiának. Ez az Egyszülött Fiú, ez a királyfi tartja az ő örökletes jogát. De hangsúlyozza az ő szerzett jogát is. Ő volt az, aki érettünk testbeöltözött: örök dicsőségből leszállt, eljött a siralmak völgyébe, elindult a szenvedések útján. Könnye hullott, vére izzadságként gyöngyözött, szomorú volt a lelke mindhalálig, átszegeztetett a keresztfán s jajszava betölté az eget. Meghalt éretted: tehát számot tart reád, jogot szerzett hozzád. De ez a meghalt, töviskoronás, keresztrefeszített, fiatal szenvedő a Megváltó Isten maga, ki halottaiból feltámadva, átvette az uralkodást ég és föld felett. Legyőzte a bűnt, — mert eleget tett érte és eltörölte, kiengesztelte a haragot; legyőzte a halált, mert feltámadott és ül az Atya jobbján; véres kereszt¬jét diadalmi jellé tette s a gyalázat fájából a dicsőség fája lett; kicsiny volt és naggyá lőn; az elsőket utolsókká tette, az utolsó¬kat elsővé; a kicsinyeket bölcsekké és a bölcseket együgyűkké változtatta. Íme, a sírók szavára mosolyognak, a nagy nevetők felzokognak, koldusok királyi gazdagsággal dicsekszenek s dús királyok aranyhegyeiken nyomorultul vesznek el. Életet adott azoknak, akik érette meghaltak és örökre halottak, akik nél¬küle, vagy ellennére élnek. Neki van a legtöbb katonája, az ő harcvonala át- meg átfonja a földet, neki van legnagyobb ügye: megmenteni és megőrizni az élő Isten egyeduralmát a pénzzel, a vérrel, a hazugsággal szemben. Ő a győzelmes, mert meg¬nyerte csatáját ott, a kereszten és Ö az egyedül dicsőséges, a kezdet és a vég.
Magyar cserkészfiúk: íme, a ti hadvezéretek!
De csak akkor hadvezér ő is, ha vannak katonái. Ha nin¬csenek: már vádló, és nemcsak vádló, hanem bíró is. Nem ví¬gasztalás reám, hogy neked vezéred, ha nekem nem az; nem vígasztalás, hogy Angliában, Amerikában ő a fővezér, ha nem az Magyarországon.
Pedig ő minden erejével katonát, katonát akar. Megjelenik a tantermekben s hallgat, figyel: ki lesz az övé? Végigmegy a cserkésztáborokon: alakja elsuhan a tábortűz füstjében: vár, keres, figyel. Reád mosolyog, mikor jót teszesz, — attól fényes a lelked, mint a tó a hajnali fényben kigyúl előtted alakjának minden szépsége, hősiessége, királyi felsége, mikor valaki bizonyságot tesz róla, vagy bibliádat olvasod. Fölibéd hajol, mikor naplódban lelkedet vizsgálod és szeme komolyan bíztatva figyelmez, mikor lelkiismereteddel tusázol. Különösen keresi a szenvedőket, megalázottakat, szereti azokat a nemzeteket, ame¬lyek sírnak és csúffá tétettek. Ma a magyar fiú a kedvence: ettől vár legtöbbet, vele akar legfényesebb győzelmet nyerni. Sebei égnek a magyar puszták felett: öt bíborcsésze, amiből élet vize és gyógyulás csobog. Felém, utánam, velem, általam, ezzel dörömböl minden magyar fiú szívén és ezek a nagy, toborzó hívogatások szállanak át az ország halotti csendjén, vagy vad tivornyái zsivaján.
Boldog nép, boldog ifjúság az, amelyikről elmondhatjuk az igével: „A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján, szentséges öltözetekben; hajnalpír méhéböl támad ifjúidnak harmatja“
Magyar ifjúság! Krisztus sereggyűjtésének napjait, éveit éljük most. Ez a kéthetes táborozás is az ő toborzása volt. Ki megy el innen úgy, hogy találkozott a Fővezérrel, felesküdött neki és színeit viseli? Siess hát készséggel a hívó szóra: beállani az ő seregébe. Szentséges öltözetben: vegyétek fel Isten minden fegyverét: körülövezvén derekaitokat igazlelkűséggel, felöltözvén az igazságnak mellvasába és felsarúzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével, mindezekhez fölvevén a hitnek paizsát, amellyel ama Gonosznak minden tüzes nyilát megoldhatjátok, az idvesség sisakját is felvegyétek és a Lélek¬nek kardját, mely az Istennek beszéde. (Ef 6,13-17)
Mindenekfelett pedig a tisztaság fehér ruhájába, — moso¬gasd bűnbánatod könnyeivel, hogy megfehérítse a Bárány vére...
Tízezer magyar fiú a Krisztus fővezérsége alatt megmenti Magyarországot, visszaszerzi régi határait, megépíti új dicső¬ségét és új medret ás történelmének… Még van sok üres hely, még zúg és zeng a toborzó!
Hajnalpír méhéből támad ifjaidnak harmatja. Úgy-e, éj¬szaka nem látszik a harmat? Csak nedves a föld, a fű, a fa, a kő, mintha ezer meg ezer könny áztatta volna. De ha felkél a királyi nap: a mező mintha millió gyémánttal volna telehintve. Minden harmatcsepp mintha parányi nap volna: csupa fény, csupa tűz; másolja a napot s fénye alvó szépségeit szivárvánnyá bontja.
Nagy magyar éjszakánkban nedves a föld, a fű, a kő, a fegyverek, a fejfák, mintha millió meg millió könnycsepp, egy óriási magyar sírás áztatná könnyeivel, minden magyar lélek — egy könnycsepp. De jelenjék csak meg látóhatárunkon királyi szépségében diadalmas urunk, fölkelő napunk, a Krisz¬tus: minden magyar lélek tükrözi, másolja őt s alvó szépségeit szivárvánnyá bontja. Nézzétek, gyémántmező a nagy magyar parlag. Hajnalpír méhéből támadt ifjainknak harmatja.