Tudjuk, mert sokszor tapasztaltuk, hogy Isten minden lélekkel külön foglalkozik és négyszemközt a legnagyobb dolgo¬kat jelenti ki. Azt is tudjuk, — tegyetek erről bizonyságot a világ minden részéről összegyűlt pásztorok, — hogy Isten gond¬viselését minden gyülekezetre, minden egyházra kiterjeszti és szeretetének csodáit, személyes nevelői munkájának bizonysá¬gát minden egyház történetében, szenvedéseiben és győzelmeiben számtalanszor megbizonyítja. „Ki beszélhetné el az Úr nagy tetteit?" (Zsolt 106,2) De mindennél nagyobb bizonyossággal valljuk, hogy a mi egyetemes keresztyén anyaszentegyházunk a maga ökuménikus egységében, mint a Krisztus dicsőséges teste, Isten különös kegyelmének: a specialissima gratiának tárgya. Istennek van üzenni valója az egyetemes egyháznak minden időben.
A felolvasott Ige csodálatos ünnepi nyitány egy ilyen egye¬temes üzenethez. Tulajdonképpen hét gyülekezethez szól, de ez a hét akkor az egész keresztyénséget jelentette. A legszomo¬rúbb időben hangzott el, a legkegyetlenebb üldözések előestéjén. Domitiánus sötét alakja fenyegető árnyékképpen magasodott fel és eltakarta a napot. A helyzet hasonló volt a Heródes idejé¬hez, amikor poroszlói elindultak, hogy a bethlehemi gyermeke¬ket megöljék. A létében fenyegetett és a bárd alatt főlehajtva álló keresztyénségnek üzeni Krisztus a pathmosi látóval a szabadítást, a győzelmet és a dicsőséget.
Stockholm, Észak diadémja, Pathmos szigetétől térben és időben mérhetetlenül távol van. Kétezer esztendő történetének millió meg millió csodája fekszik közöttük. Nem hét gyüleke-zetből áll ma a keresztyénség, hanem sok-sok millióból. Néhány kisázsiai város helyett az egész föld kerekségén hódít és ural¬kodik a Krisztus neve. Világunknak ez a legnagyobb szellemi hatalma, kultúránknak vezérszólama a keresztyénség, s nem képzelek szélesebb lelki horizonát, mint amit innen Stockholmból lehet belátni a mai napon. Mily kicsinyeknek tetszenek még a niceai zsinat méretei és távlatai is a mienkhez képest, pedig itt nincs az egész keresztyénség képviselve! Úgy hasonlít Pathmos Stockholmhoz, mint egy marék búzaszem ahhoz az aratás-hoz, ami belőle századok múlva támad, mikor már egy egész ország búzaföld lett. Hol van az a fizikai hatalom, vagy poli¬tikai erő, ami a keresztyénséget fenyegethetné, mikor minden politikai hatalmak között ma legnagyobb a keresztyénség ereje? Mi fenyegethetné mártíromsággal a keresztyénség hit¬vallóit, pásztorait és püspökeit, mikor az egész művelt világ¬ban legnagyobb külső tisztelet őnekik jár ki és legnagyobb tekintéllyel ők bírnak?
Azonban ez a különbség csak látszólagos. Nem emelkedik-e itt is, ott is olyan gondolat, mintha a keresztyénség küldetését bevégezte volna és feladatát megoldotta volna? Eszerint Path¬mos hajnali szürkület volt, Stockholm biborban úszó alkonyat, amelyik után éjszaka következik. Nem látjuk-e jeleit annak, mintha a keresztyénség missziói ereje elveszett volna? Kultú¬rát tudott csinálni, de kétezer esztendő alatt néhány millió zsidót nem tudott megtéríteni. Szeretném kiábrázolva látni, melyik tömeg nagyobb: az-e, amit a keresztyénség pogány lelkekből, primitív népek között meghódít, vagy pedig az, amit keletről és délről beszűrődő győzelmes pogány világnézetek a legműveltebb lelkek között meghódítanak? Nem lehet-e beszél¬nünk arról, hogy ez a grandiózus keresztyénség magában mérhetetlenül sok pogányságot és hitetlenséget rejt? Milliók és milliók vannak, akik a keresztyén egyházban születnek, abban halnak meg, de egy életen át közömbösek Krisztus iránt: nem ismerik, vagy tudomásul sem veszik Őt. Nem tudom, nem lehet-e állítani azt, hogy a keresztyénség ellenségeinek száma, tudományban és művészetben egyre nő és ragyogó szellemek¬nek hódol az emberi műveltség, akik tagadják a Krisztus fel¬ségjogát? Hadd kérdezzem meg, miért nem sikerült a keresztyénségnek a gazdasági rendet csakugyan keresztyénné tenni? S miért van az, hogy tőke és munka harcában a régi pogány¬ság harcol, lüktet tovább? Materialista kommunizmus küzd a materialista kapitalizmus ellen és ha arra kiváncsi valaki, hogy kultúránk és az emberi psyche a keresztyén máz alatt is mennyire pogány: pillantson bele a világháborúba és az azt követő béke borzalmaiba…
Pathmos sötét árnyékai közül kicsillog a vértanúk hitének a fénye. Stockholm ragyogó díszleteit árnyékozza be a keresz¬tyénség egyetemes bűnbánata. Jaj nekünk, akik átszegeztük Őt; sirassuk meg, amit ellene tettünk mi, ennek a földnek min¬den nemzetsége. Stockholm tündöklő serege, főpapok és írás¬tudók, a világ összes tájairól, jertek, tartsunk nagy bűnbánatot és valljuk meg, hogy bennünk és általunk a keresztyénség a lét és nemlét kérdése elé érkezett. Arról van szó, hogy az evan¬gélium Istennek ereje-e, vagy pedig az emberi léleknek egyik legszebb költeménye? Mi a keresztyénség? Az emberi művelő¬dés egyik legérdekesebb emléke vagy pedig élet és jövendő? Kihalt filozófiai rendszerek közé tartozik-e, mint valami spiri¬tuális múzeumba, vagy pedig világkovász, amelyik még ezután fog igazán nagy dolgokat mívelni? Alkonyat népe vagyunk-e, vagy pedig a virradaté: senilitás látszik-e a keresztyénségen, vagy pedig gyerekcipőit levetve, most indul férfiképpen győ¬zelmes harcra, mint egy királyfi, aki jő az ő ágyasházából?
Hiszem azt, hogy a stockholmi konferencia résztvevői ünne¬pélyesen megvallják: mi hiszünk a győzelmes és eljövendő Krisztusban. Hisszük azt, hogy Ő a föld királyainak a feje¬delme és véren fundált királyságát e földön látható formában is meg fogja építeni, mielőtt láthatatlan királysága építését betetőzné. Ezt a hitünket arra alapítjuk, hogy Stockholmnak is ugyanaz a Krisztusa, aki Pathmosé volt. Ő a „kezdet és a vég, aki volt, aki van és eljövendő”. És ez a Krisztus egészen a mienk. Mienk a hű tanúbizonyság, a halottak közül az Első¬szülött, Akiben Isten igazságát, szépségét és erejét bírjuk. Nem kereső nép vagyunk, hanem szerencsés megtalálók, beati possidentes a lélek birodalmában. Kinek van hatalmasabb, bőkezűbb is győzelmesebb királya, mint nekünk? Ki vethet árnyékot Reá és ki nyujthatja ki kezét az Ő királyi pálcája felé? És Ő egészen a mienk. Van-e benne valami, ami nem volna a mienk? Ő a maradék nélküli és teljes jótétemény, ki mindenkiért min¬denét adta. Szeretett minket úgy, mint ahogy Isten tud sze¬retni. Szenvedett értünk úgy, ahogy egy fájó emberi szív tud szenvedni, akire reázuhan a világ bűne és annak ítélete. És ki¬ömlött érettünk tiszta vére az utolsó csöppig. E vérben min¬dent érettünk adott: elégtételét, áldozatát, hiány nélkül fizet¬vén le a mérhetetlenül drága árt: a váltságpénzt. Nem tapad ez árhoz semmi sajnálkozás, semmi kénytelenség; önkéntes, bol¬dog, tékozló áldozat ez, minden kegyelemnek, minden életnek, minden győzelemnek és dicsőségnek forrása. Erre a vérre volt válasz a mártírok szenvedése. A vérnek ebbe a misztikus responsoriumába olvadjon bele a mi lelkünk is. Szóljon hozzánk akár Pathmosban, akár Stockholmban azonegy drága üzenet¬ként, mint hívő, megváltó evangélium és feleljen reá hitünk, szolgálatunk, egész életünk, mint hálaáldozat.
„Annak, Aki minket szeretett és megmosott bennünket a mi bűneinkből az Ő vére által és tett minket királyokká és papokká az Ő Istenének és Atyjának: Annak dicsőség és hata¬lom mindörökkön örökké. Ámen”.