Beszédemet hitvalló őseink egyik sötét, de megrendítően igaz szemléletével kezdem. Eszerint a bűnbeesett és megromlott világ az Isten kárhoztató ítéletének súlya alatt nyög. Olyan, mint egy égő ház, sülyedő hajó, földalatti vulkánok ostromára szétmálló sziget. Fölötte az isteni igazságnak, a méltán megér¬demelt büntetésnek száraz fénye, emésztő csendje ül.
De Isten az önnön vétkében elpusztuló világból mégis meg¬ment valamit. Szánó, tiszta könyörületből, válogatás nélkül, jó¬tetszése szerint, nem az érdemre nézve, egyedül örök végzését követve, némelyeket kiment az életre, hogy legyenek örök irgalmának példái, új, dicsőséges világteremtésének zsengéje, kegyelmének törékeny, de drága edényei.
Akiket így kiválasztott, azok láthatatlan, mentő kezébe belefogóznak. Belefogóznak úgy, mint a gyermek az apai kézbe, mely az égő házban megragadja a fiát; mint a vízbefúló a mentő deszkaszálba, mint a sülyedő szigetlakók a régvárt tutajba. Isten nem csalja meg őket, nem dobja vissza, hanem szívére szorítja és angyali seregek ujjongása között viszi át az ingathatatlan kőszálra, ahol örök biztonságba helyezi őket.
Hitnek nevezik az elválasztottaknak azt a döntő életak¬tusát, amellyel megragadják Isten mentő kezét. Aki hisz, örök élete van; aki nem hisz, azon elárad és végbemegy az Isten haragja. (Jn 3,36)
Az alvó hitnek felébresztésére Isten egy csodálatos eszközt használ: a prófétát. A próféta a testbeöltözött isteni üzenet; bizonyíték és garancia, hogy él az Isten és kezét kinyujtotta, a próféta megérkezett és benne a magát feltáró isteni kegyelem. A prófétai személy az a híd, amely a halál partjáról az élet partjára visz át.
Ma téged a magyar nemzeti hadsereg tábori püspökévé szentelünk. Ne lásson senki és ne láss te magad se e hivatalban soha mást, mint prófétai tisztet. Nem méltóság ez; soha annyi méltóságos magyar nem volt a világon, mint most; de nem volt soha annyi méltatlan sem. Nem hivatal ez; eggyel több, vagy kevesebb aktagép ezen az országon úgy sem segít. Nem legfőbb lelki rendőr; Aeolus barlangjában lehetett láncra verni a szele¬ket, de a lélek viharfiókáit szabályrendelettel megkötni nem lehet. Nem ünnepi liturgus, ki ősi, szent ceremóniák édes bal¬zsamával gyógyítgatja vagy zsibbasztja a bűnös, fáradt, beteg embert.
Nem, hanem próféta, akinek tiszte: életet menteni. Testvé¬rem, vagy új magyar próféta leszel, vagy hiába jöttél. Ember¬nek fia, őrállóul adtalak téged az Isten házának, mondja az ige. Hadd alkalmazom hát küldetésedre ezt a gondolatot.
Ebben van először a te küldetésednek méltósága és ha¬talma. Isten nem szól arról, hogy a prófétát melyik fizetési osz¬tályba sorozza és milyen javadalmat biztosít neki, hanem maga elé állítja és azt mondja neki: „ha szót hallasz számból, intsd meg őket az én nevemben“.
A próféta tekintélye az élő Istentől származik, s annak az igének az igazságán nyugszik, amit népének hirdet. Isten nem néma Isten; neki mondanivalója van e világ számára és azt nem hallgatja el. Úgy áll szemben a világgal, mint az orvos a beteggel, a pásztor a nyájjal, az atya gyermekével, a bíró a vádlottal szemben; úgy áll szemben a világgal, mint a mester a művével szemben: függetlenül, félelmesen, szuverénen. Hiába van más véleményen a beteg, mint az orvos: hiába akar mást a nyáj, mint a pásztor, hiába vannak egyéni érdekei és meg¬győződései a gyermeknek, vádlottnak, szemben az atyával, vagy a bíróval, hiába tiltakozik, vagy keres egérútat a műtárgy: a tőlük független és őket formáló transcendens gondolatnak te¬kintélye, érvénye és igazsága teljes mértékben megáll minden lázadás ellenére. Istennek tervei, szándékai vannak e világgal, parancsai, döntései, törvényei vannak számára, s aki ezeket hirdeti, az Ő nevében, az Ő tekintélyével szól. Aki az Isten gon¬dolatait szólja, a kötés, az oldás hatalmát, a kulcsok hatalmát bírja. Lehet, hogy nem kedves a beszéde, lehet, hogy személye nem népszerű, mint ahogy nem az az ostor, a metszőkés, a pal¬los és a keserű orvosság, de az a fő, hogy Isten ereje, az igaz¬sága szólaljon meg benne.
Honnan veszi ezt az igét a próféta? „Ha szót hallasz a számból”. A prófétát a hit teszi, amellyel megérti, felveszi az Isten akaratát. Isten minden igéjét elmondotta: ott van a Szentírásban: próféta a Szentírás embere. Isten minden paran¬csát megadta: ott van a történelemben: próféta az, aki által Isten szakadatlanul szól: a reá figyelő lélek lelkiismeretében. Próféta az, akinek lelkiismerete permanens isteni hatalom, aki¬nek lelke hallgató kürt s azon át onnan felülről leharsan a Lát¬hatatlan Kormányos kebeldöngető napiparancsa a világ sötét, izzó gépházába.
Azután figyeljük meg a próféta alázatosságát és kicsiny¬ségét. Ő eszköz, aki kötelességét teljesíti, de az eredményt Isten adja. Egyedül Isten tudja, ki fog hinni és fog-e valaki hinni a szavának. Előtte is titok, megtér-e az a nemzedék, amelyik rábí¬zatott? Ezért a próféta sohasem öntelt: tudja, hogy ő eszköz, s ha van eredmény: Istené a dicsőség érte. De sohasem pesszi¬mista, mert tudja, hogy kinek hisz és kinek szolgál. A Cassandrák lehetnek kétségbeesettek, de a Keresztelő Jánosok soha, mert tudják, hogy Isten a kövekből is támaszthat fiakat Ábra¬hámnak. Titok emberei, tehát várnak és hisznek; kockázat em¬berei: szűkszavúak és lankadatlanok. Mindig előre néznek, tehát szakadatlan meglepetések között élnek, sohasem tűnőd¬nek, aggodalmaskodnak, tehát szüntelen látásokban van részük.
De azért a prófétára nem közömbös, mi lesz a népével. Nem közömbös azért, mert mindenek felett szereti a népét. Isten azok közül választja prófétáit, akikben szenvedélyesen izzik népének szerelme. Könnyű szeretni egy kedves, jó, nagy és dicső népet; de a próféták rendesen bűnös, meggyalázott, condorlott és arculvert nép közé küldetnek. Óh, tragikus küldetés! Ütni azt, akit csókol a lelkünk, szeretni azt, akit eszünk meg¬vet, gyötörni, akit szánunk s megtagadni, aki drágább az édes¬anyánknál, szolgálni, akit szégyellünk... Óh, prófétai szeretet tragikus mélységei!
Ez visz át a prófétai tiszt harmadik, legtragikusabb vonására: a próféta óriási felelősségére. „Ha azt mondom a hitetlen¬nek: halálnak halálával halsz meg, és te meg nem inted és nem szólasz... az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent és ő meg nem tért hitetlenségéből...: ő az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet”. Lehet-e nagyobb felelősség, mint szolgálni egy népet, amely mindennél drágább nekünk, tudva azt, hogy vérét rajtunk veszi meg az Isten? Mi más ez, mint annyiszor halni meg, ahány elvész közüle; annyi terhet, kínt, szégyent hordozni, amennyit az egyesek összesen hordoz¬nak, mi más ez, mint annyiszor érezni a csatavesztés fájdal¬mát, ahány sikertelen szót szólunk; mi más ez, mint kollektív emberré válni s idegszálankint tépetni darabokra. A nép örül, nevet, rohan a vesztébe, a próféta egy óriási segélykiáltás: hiába, hiába! A nép züllik, aljasodik, a próféta tántorog népé¬nek bűne és szégyene alatt. A próféta a másokért hordozott fáj¬dalmak embere.
És ha ő a hibás a pusztulásbán? Hányszor látjuk, hogy még nem is igaz ez a gondolat s mégis: prófétahalál. Felsír az Illés panasza, megjelenik a Széchenyi és Teleki László árnyéka, a Verbőczy roncsa. És ha igaz, hogy a küldött hibájából vész el a nemzet? Azt hiszem, nincs nagyobb és teljesebb kárhozat, mint számot adni Isten előtt egy népért, amely miattunk ve¬szett el.
Itt áll előtted a prófétai tiszt a maga teljes nagyságában, amit az ige így fejez ki: hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy éljen.
Nincs más prófétai aktus, csak ez az egyetlen: felébresz¬teni az éltető hitet.
Ennek pedig egyetlen útja van: megmutatni az ítélő, haragvó, igaz és szent Istennek minden kegyelmét, jóságát, gyöngédségét, nagy örök szerelmét. Miként vált ez az örök szeretet egy áldott karácsonyestén mosolygó gyermekarccá. Hogyan ült ez Egyszülöttön minden öröm, fény, béke és szépség. Milyen jó, szelíd, édes és áldott volt. Lényéből hogyan áradt mennyei tavasz, béke, jóakarat, kiengesztelődés. Miként lett vaknak világosság, bénának szárny, siketnek égi zene, betegnek gyógyulás, bűnösnek bocsánat, sírónak öröm, halottnak élet. Sza¬vaiból, tetteiből miképpen intett felénk az új, helyreállított, régi tökéletességébe visszahelyezett világ…
Tudod, kinek nevében jött, ki jelent meg benne. Tudod, mennyire szerette azokat, akikhez küldeték. Tudod, miként vette magára népe bűnét, átkát, keresztjét. Tudod, hogy a vér¬díjat ő fizette le, nem büntetésből, hanem áldozatból. Megvál¬tott minket drága áron, hogy mindenestől, magával együtt, visszaadjon Istennek. „Vérünket az Ő kezeiből kívánta meg“, de ez nem a mi vérünk volt, hanem az Ő átszegezett testének tiszta, szeplőtelen áldozati vére…
Igy lett úr a lelkek felett. „Annak okáért az Isten is felmagasztalá Őt és ajándékoza neki olyan nevet, amely minden név fölött való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”. (Fil 2,9-11)
Ő a mi prófétánk, főpapunk és királyunk. Neki növekednie kell, nekünk meg alászállanunk. (Jn 3,30)
Benne légy te új magyar próféta. Négyszázéves magyar álom vált valóra a nemzeti hadsereg megszületésében: óh, be szomorú szüret; szőlőskertünk oda van, ez a maroknyi gyü¬mölcs minden nyereségünk. De a magyar katona lelke tiszta legyen, zászlaja fehér, szíve imádkozó. Reszkessen benne a Zrinyi fényes álma, zokogjon a bújdosó kurucok kesergője, lüktessen benne a magyar honvédek kicsorduló tüze, a Petőfi vére, ez a szilaj piros nóta, mindenekfelett legyen minden ma¬gyar katona a Jézus Krisztus jó vitéze. Hegyen állva, emeld fel két karod az égre, te vagy a testté lett magyar imádság, a régi kép szerint: „És lőn, mikor Mózes felemelé kezét az égre, Izráel győz vala.“ (2Móz 17,11)