Hogy a zenének a világtitokhoz valami köze van, minden korok nagy gondolkozói sejtették. Pythagoras a görög bölcsé¬szet hajnalán arról beszélt, hogy a világ lényege számokból áll. A szám pedig a néma zene. Platon arról álmodozott, hogy a csillagok, s az egész égi világ csodálatos zengő rendszer: ami a szemnek a fény, az a fülnek a zene; a szférák zenéje innen ma¬radt reánk. Schopenhauer azt fejtegette, hogy a világ legbensőbb lényegét, az önmagát marcangoló értelmetlen akaratot legtisztábban a zene ábrázolja. Minden más művészet ez aka-ratnak tükörképeit, az eszméket szemlélteti. Magában a zené¬ben azonban a világlényeg szólal meg közvetlenül, kép, szim¬bólum, anyag és szó nélkül. A zene a legegyetemesebb világ¬nyelv, amelyik mindig azt mondja, milyen az emberi lélek. Ez az oka talán, hogy minden zene alapjában véve szomorú.
Ezek felett a mélységek felett jár a zsoltáríró, midőn így szól: ének volt reám nézve minden parancsolatod bújdosásom hajlékában.
Bújdosásom hajléka. Előttünk áll egy sátor, vagy kunyhó, kietlen pusztaságban. A zarándok, ki már talán azt sem tudja honnan jő, hova megy, betér oda egy éjszakára. Körülötte óriási csend, néha egy-egy sakál vonít, elkésett madár csipog, egyébként mérhetetlen magányosság száll fáradt, szomorú szívére, s a csend fölötte égig ér, mint egy obeliszk, amely a mennyezetet tartja.
Ebben a nagy csendben megzendülnek az Isten parancso¬latai. A puszta csendje halk, édes dallammá válik, mint bal¬zsam ömlik a szívére az az édes gondolat, hogy Isten vele van. Fáradt feje ölébe ring, közelébe, ide, szőnyegére telepedett. Látja a csillagos eget, fényük zenévé változik: s dícséri azt, aki előhívta ezt az arany nyájat és legelteti, hogy egy híja sincs. Dallammá válik a cél, amely hivogatja, az otthon, amely elbo¬csátotta. Istennek minden rendelése, törvénye, akarata meló¬diává válik, azaz közvetlenül szívével fogja fel akaró, intéz¬kedő, hű és teremtő Istenének minden szépségét, nagyságát és erejét. Nem édes-e ez a tapasztalás?
De van ennek az igének mélyebb jelentősége is. A zene cso¬dálatos visszaemlékezés és csodálatos remény.
Ugyanis ezt a világot Isten szépnek, tökéletesnek, boldog¬nak teremtette, de a világ siralmasan megromlott. Elveszett belőle a harmónia, az alapeszme, megromlott kivitele. A zene édes, fájó visszaemlékezés arra, amit elveszítettünk: az aka¬dálytalan és szeplőtelen lélekközlés világába. Innen van benne mindaz, ami fájó. A moll hangnem a bűneset óta zeng a világban.
De azt is tudjuk, hogy Isten nem hagyja így a világot, ma még romlott, meghasonlott mindenségben élünk, de tudjuk, hogy Isten küzd a győzelemért, mint a dallam a hangzavarral. Egyszer csak fel fog harsanni a győzelem, amit Isten szakadat¬lanul hall, s amit mi is egykor hallani fogunk. Ezért van a zenében ujjongás, erő, diadalérzet. Ezért a reménységnek örök hitvallása a zene.
Ha a zenének ez a természete, érthető, hogy nagy a ha¬talma. Arion lantjával vizi szörnyeket szelidített meg, Orfeusz vadállatokat. Ismerős legenda, hogy Orfeusz lantjára elindul¬tak a kövek és várossá épültek. A várat ostromló Józsué kürt¬zenéjére leomlottak Jerikó falai. A zene tehát a legnagyobb nevelő, a legnagyobb építő hatalom, a leggyőzelmesebb fegy¬ver. Hiába űzték ki az utolsó kurucot, amíg tárogató van e föl¬dön, itt sír a Rákóczi lelke. A zene az örök forradalom.
A reformációnak alig volt nagyobb ténye, mint hogy újra a gyülekezet ajkára adta az éneket. Eladdig a kántor és a pap a nép helyett énekelt. Most megszólalt maga a nép. A világ leg-nagyobb hitvallása a reformáció zsoltárai voltak, amelyek futótűzként terjedtek és felgyújtották a régi világot.
Én tudom azt, hogy mit jelent az, ha egy gyülekezet éne¬kel. Láttam meghaló gyülekezetet Erdélyben. Először az ének halt el az ajkukon, azután az imádság, végre a magyar szó. Aki énekelni tud, nem lehet prédája a hitetlenségnek.
És a mi énekeink, zsoltáraink és dícséreteink csodálatosan szépek. A szövegük néha darabos, kezdetleges, de erőtől duz¬zad és magyar tűztől izzó, dallamaik pedig a világ legszebb énekkincse. Goudimel, aki zsoltárdallamainkat szerzette, korá¬nak legnagyobb zeneszerzője volt. Szent Bertalan éjszakáján a vak düh és a véres misszió áldozatául esett. Ne mondják, hogy a református istentisztelet zeneietlen. Egy nagy holland theológus szerint ne vádolja az erdőt némasággal, aki megölte a csalogányt.
A zsoltár hitvallás, harsogó, erős, lélekbevágó. A zsoltár imádság, gazdag, egetostromló, alázatosan, de bízvást kopog¬tató. A zsoltár halk felelet arra az égi dallamra, amely onnan felülről zeng alá Isten ezer kijelentésére. Szent Cecilia a Ra¬fael képén összetöri az orgonát, mikor meghallja, hogy onnan felülről az angyalok dícséneke felelgetve hatalmaz el rajta. Zsoltárainkat a mi orgona-lelkünk annál jobban zúgja, minél inkább halljuk reá a választ onnan felülről. Ének volt reánk nézve minden parancsolatod, ének legyen az életem minden szava, addig az utolsóig, amely akkor harsan fel, s olvad bele az égi összhangba, mikor földi ajkam örökre elhallgat.