Ennek az igének egészen különös, azt mondhatnám párat¬lan jelentősége van. A Krisztus reánk való hatásának olyan módját mutatja meg, ami merőben különbözik minden más, egyebütt leírt, vagy megmutatott módtól. Azt lehet mondani, hogy misztérium ez a szó, amit csak beavatottak értenek meg és amelyben egész hitvilágunk gyökere és magva rejtezik.
Ha végignézzük azokat a képeket, amelyekben Jézus reánk való hatását szemlélteti a kijelentés, ezt az egyet kivéve, mindeniken közös vonás az, hogy Krisztus kívül van a hívőn. Kí¬vül van az élő példa, akit nekem másolnom kell, rajtam kívül van a tanító, aki megvilágosít, oktat és nevel. A pásztor, aki őriz, terelget, véd, a bíró, aki maga elé idéz és egyszer megítél. Mennyire kívül van rajtam az orvos, aki gyógyít, a király, aki uralkodik felettem, a barát, aki életemnek részese; a vőlegény, aki örök szerelmem tárgya.
Éppen azért, mert mindezek a szemléletek Jézus életformáló hatalmát egy rajtam kívül álló személyiséghez kötik, a legnagyobb kérdés az volt és az lesz mindenha, miképpen érvé¬nyesül rajtam Jézusnak, e kívül való személyiségnek formáló hatása? Hogyan bír rá a példa, hogy kövessem; a tanító, hogy tanuljak; a pásztor, hogy engedelmeskedjem és bízzam: a ki¬rály, hogy szolgáljak és lelkesedjem, a bíró, hogy féljek, vagy ne féljek; a vőlegény, hogy szeressek és hű legyek?
Erre a nagy kérdésre felel Pál e misztikus szavakkal, a keresztyénség és kálvinizmus központi igazságának feltárásá¬val: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.
Csakugyan, a történelem tanusága szerint: a Jézus igazi tanítványaiban van valami idegen, amit nem lehet megmagya¬rázni az emberek múltjából, egyéniségéből, a lelki alkatból és a milieuből. Ezer különböző korban, időben, népben és egyén¬ben, akik egymásra nézve szinte jellem-antipodusok, ez a sajá¬tos, idegen valami mindig ugyanaz, tisztán felismerhető és össze nem téveszthető lelkiség. Saulból nem lehet megérteni Pált, az apostolt, valami új, idegen, más van benne. Az aranyát szóró Zakeusban nem ismerünk rá a fukar vámszedőre, kinek kezéhez patvarkodás és szenny tapad. Ismeretlen és idegen lőn háza népére, barátaira az a római, aki megtért, eladta minde¬nét, zsákba öltözött, vagy remetének ment. Lényeges a különb¬ség Monika pogány fia, az életművész ügyvéd és Hippo szent püspöke között. Assisi Ferenc nem hasonlít megtérése előtti önmagához, mint ahogy Luther Wormsban vagy Wartburgban egészen más, mint a Rómában álmélkodó wittembergi barát. Valami új, idegen erő lépett a germánok életébe, midőn Klodvig az ő fogcsikorgató vagy hahotázó seregét megkeresztelte, midőn Bonifácius elhatolt a szent tölgyfához és ledönté azt, új, idegen erő lépett hódító lendülettel a britt szigetekre, mi¬dőn Columbia partra szállt, s új lélek, új történelem fogant meg a magyar földön, midőn Gellért püspök és társai megin¬dultak a magyar szikeken. Afrika, mint tőrt a szív, úgy érez¬hette Livingstonnal új gondolatok, új életelv behatolását, s Indiában vagy Kínában úgy jelenik meg a keresztyénség, mint merőben idegen, új, mégis csodálatosan rokon élet.
Mindezekben a szétszórt, különböző és összefüggéstelennek látszó jelenségben egy egységes, kollektív élet jelenik meg, amelyik mindenütt ugyanaz, mert mindenütt maga Krisztus. Krisztus aki él az övéiben.
Hogyan él bennem? Úgy, hogy én benne élek. Azt hiszem, fiatal anyák sokszor tapasztalták, mint tölti be lelkük minden zegét-zugát a gyermek, különösen az első gyermek. Akármerre néz, mindig őt látja, ébren vagy álmában, hallja a szavát, ha ibolyát lát, a szemére gondol, ha csillagot, a mosolyára, a liliomot arcának nézi és karjában érzi testének súlyát, mele¬gét. Mindig vele foglalkozik, mindent vele hoz vonatkozásba, ő a legfőbb gondja, életének célja és legnagyobb értéke. Min¬den öröm abból fakad, hogy ez a gyermek van és minden tette arra irányul, hogy ez a gyermek legyen, megmaradjon, növekedjék. A másik személy lesz az ő igazi életeleme. Nem győz betelni, vele érzi jól magát, rajta kívül eleped és hozzá érkezve mindig felújul. Mondjak még élesebb példát? Talán mindenki tudja, hogy a szerelmes lelke mennyire tele van választottja lényével. Csendben halk beszéd, magányban drága társ, ör¬vénylő embervásárban mintha egymás kezét fognák, s ha óce¬ánok vannak is közöttük, a lelkük mindig összeér és mindig beszélget. Krisztus is úgy betölthet lényével, mint anyja lelkét a gyermek, szerelmest a társa. Minden gondolatunkat lefog¬lalja, színezi, változtatja és magára vonatkoztatja. Életünk¬nek legfőbb gondja, célja, értéke ő lehet. Minden örömünk abból fakadhat, hogy ő van, s minden tettünk arra irányulhat, hogy ő maradjon a mienk. Rajta kívül elepedünk, benne meg-telünk és bővölködünk, kicsordulunk.
De éppen az a csodálatos, hogy eközött a Krisztus és én kö¬zöttem mély antagonizmus van. Ő tőlem idegen, különböző, valaki más, mint én. Útjában vagyok neki én, a régi életemmel; mindaz, ami bennem emberi, földi, akadálya neki, amíg én önmagam vagyok, addig nem lehetek az övé és ő nem lehet az enyém. Valamelyiknek meg kell halni, hogy az akadály elgör-düljön, ki lesz az?
Ő sietett a halállal, Ő halt meg először, hogy legyőzze az útban álló akadályt, régi énemet, bűnömet, óemberemet. Sze¬retett engem és önmagát adta érettem, hogy enyim lehessen, hogy az övé lehessek. Ez a halál előfeltétele és örök fundamen¬tuma annak, hogy vele és benne én is meghalok a bűnnek. Krisztussal együtt én bennem is megfeszíttetett az, ami tőle idegen volt, ami neki ellensége, ami elválasztott tőle, megerőtlenedett és meghalt bennem a bűn és belőlem nem maradt meg semmi más, csak nagy fogékonyság Ő iránta, világot befogadó hit, amit élete megtermékenyít. Fészek, ahová lelke hazaszáll, üresség, amit lénye teljesen betölt, engedelmes, növekedő lom¬bok, ágak, rügyek, amelybe ő a titokzatos gyökér szétágazik és gyümölcsöt terem, felszökkenve a földről, mint az életnek zöld szökőkútja.
Éppen azért, mert ő más, mint én, idegen, nemes és szent, mindazzal, amit benne élek, önnönmagamat tagadom meg és mindazzal, amit magamban megtagadok, őbenne újulok és gya-rapodom. Benne élek e titokzatos Másban, s ezzel gondolataim emelkednek és megtisztulnak. Érzéseim hasonlókká lesz¬nek az Ő érzéseihez: azt szeretem, amit Ő szeret, gyűlölöm, amit gyűlöl és lelkesedem, amiért Ő lelkesedik. Kedélyemen vi¬dámsága sugárzik és szent szomorúsága borong. Izlésem olyan, mint az övé és azt tartom igazán értéknek, amit Ő megbecsül, megvetem és elhajítom, ami számára polyva és szemét volt. Mindezzel Ő él bennem. Ez a Más lassanként én leszek, mert az, aki régen voltam én, megfeszíttetett és eltemettetett. Rajtam, általam és bennem megy végbe nagypéntek és husvét csodája, meghaltam és íme, élek. Azért, ha valaki a Krisztusban van, új teremtés az. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.
Még csak azt mondom el, ha bennem így él a Krisztus, akkor válik élővé rajtam kívül is. Példája nem betölthetetlen eszmény, hanem olyan minta, mint a makknak a cser, amely¬ről aláhullott, s amelyet megismétel. Olyan tanító, aki úgy bontja ki lelkem szirmait, mint a nap a liliomok kelyhét és úgy nevel, mint a tavasz a felszökkenő kalászt. Most már iga¬zán pásztorom, mert hallgatok rá és követem őt. Olyan bírám, aki előtt bízvást megállok, mert egyszersmind, szószólóm is nekem. Királyom, akinek örököse vagyok, lelkem vőlegénye, akivel titokzatos és örök menyegzőmet ülöm. A keresztyénség és kálvinizmus telje a bennem élő Krisztus.