Ma egy hete a reformáció emlékünnepét ünnepeltük. Az evangéliumi keresztyénség minden templomában, egész Európa területén újra megcsendült az égő bizonyságtétel arról, hogy mi kegyelemből, hit által igazulunk meg. Ural¬kodóvá vált az a gondolat, az az ősi igazság, hogy az üdvös¬séget sem megvásárolni, sem kiérdemelni, sem szerződéssel biztosítani nem lehet. Ingyen adja azt a fölséges királyi kegye¬lem mindazoknak, akik élő hittel el tudják fogadni és ma¬gukévá tudják tenni. Mi reformátusok még magasabb csúcsokat is megjártunk, s bizonyára sok tanítás hangzott el arról, hogy a hit maga is ingyen ajándék, amit Isten jótetszése juttatott azoknak, akiket erre öröktől fogva kiválasztott és elhívott. „Kegyelemből tartattatok meg hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérked¬jék." (Ef 2,8-9)
Ebből a nagy evangéliumi tételből, az isteni kijelentés alapgondolatából két helytelen következtetést szoktak levonni. Az egyiket ellenségeink hirdetik, azzal vádolván minket, hogy nálunk nincs értéke a jócselekedetnek, sőt felesleges dolog jót cselekedni. Ez a vád sokszor hangzott el Kálvin és népe ellen. Szerencsére a történelem és az élet fölséges cáfolata összetörte ezt a sátáni vádat. A másik ferde következtetést túlzó szakadárok, szektáskodó zelóták hirdetik, s eszerint az újjászületett ember ne törődjék az erkölcsi törvényekkel, mert akármit cse¬lekszik, mindaz jó. Már az ókorban voltak ilyen szekták, különö¬sen a görögkeleti keresztyénségben mai nap is vannak, sőt bi¬zonyos rajongó csoportok az evangéliumi keresztyénség hatá¬rain belül is mintha hajlandók volnának ilyesmire. Felfogásuk szerint az újjászületett ember a tökéletesség birtokába jut, a tökéletesség elveszíthetetlen, szinte természeti állapot, ennél¬fogva akármit cselekszik, ha rossznak is mondja azt a világ, az szükségképpen jó.
Mindezekkel szemben hirdetjük és valljuk, hogy a jócsele¬kedetek igazi értékét az evangéliumi keresztyénség tanítja a legtisztábban. A Heidelbergi Káté gondolatait követve (86. kérdés: Miért kell hát jót cselekednünk? Azért, mert Krisztus, miután vérével minket megváltott, egyszersmind szent Lelke által meg is újít minket az Ő hasonlatosságára, avégből hogy egész életünkkel Isten iránt való háládatosságunkat az Ő jótéteményeiért megmutassuk és Őt dicsőítsük. Ezenkívül azért is kell jót cselekednünk, hogy a mi hitünk felől annak gyümöl¬cseiből mi magunk is bizonyosak legyünk és istenfélő életünkkel embertársainkat is megnyerjük a Krisztusnak.), a jócselekedetnek három nagy értékét állapítjuk meg.
I.
Istenre nézve a jócselekedet értéke az, hogy benne nagy¬szerű és alázatos hálaáldozatokat mutatok be Isten előtt. Isten öröktől fogva ismert, kiválasztott és elhívott engemet. Nem nézte romlottságomat, bűnömet, a természet szerint való elesett voltomat, hanem elküldötte érettem Egyszülött Fiát és a Fiú, a szerelmes hulló vérével megváltott engem. Utánam jött, mint egy elvesztett juhnak, lehajolt és keresett, mint egy elgurult drachmát. Mikor megtalált, nem feddőzött velem méltatlan¬ságom miatt, nem hányta szememre, hogy elérkeztem a züllés vályújáig. Feltette érettem ellenértékül szent, tiszta, isteni életét. Miattam keresztre feszíttette magát, elviselte a poklokra szállás kínjait s érettem elvégezte a tökéletes elégtétel nagy művét. Mindezt azért tette, hogy engem megnyerjen, rajtam a megrontott istenképet újra helyreállítsa és orcámat Isten dicsőségének tükörévé tisztítsa és szentelje. Meg kell gondol¬nom tehát, hol voltam és ki voltam akkor, amikor reménytele¬nül, bűnben, sárban, szennyben tévelyegtem és meg kell gon¬dolnom ki vagyok most, amikor királyi lakomájának meghívott vendége, királyságának örököse, koronájának hordozója lettem. Egyszóval az történt velem, hogy Jézus magára vette minden bűnömet és nekem adta minden dicsőségét és fiúi mél¬tóságát. Miattam átokká lett és fára feszíttetett, hogy én elsőszülöttségi jogát maradék nélkül és örökre bírjam.
Ingyen adta, nem érdemeltem, váratlan volt reám nézve, mint az alvó világra a felkelő királyi nap. Cserébe nem adha¬tok semmit, csak hő imádságot, olyat, amit ajkam mond el, olyat, amit csak a lelkem érez, s végül olyat, amit jócselekedet¬ben megtestesíthetek. Nagy ajándék, hogy Krisztus tőlünk el¬fogadja a szolgálatot, a jócselekedetet, ezzel az alázatos és szent üzenettel: amit az én kicsinyeim közül eggyel cselekesztek, én velem cselekeszitek azt. Jézus éppen azért, mert minden kicsinnyel, elhagyottal, beteggel, szűkölködővel, útonjáróval, síróval és rabbal titokzatos közösségben él, ezekre tereli át hálánk iránta kicsorduló megáradását.
Tehát a jótett a testté vált ima. Arca Isten felé fordul és láthatatlanul a kezére száll. Ezért érvényesek reá az imádság törvényei. Jaj annak, aki hivalkodik cselekedeteivel! Jaj an¬nak, aki iparszerűen űzi a jótékonyságot azért, hogy emberek¬től dícséretet nyerjen. Rosszabb ez a feketített orcával bőjtölő és kegyességével hivalkodó farizeusnál. Igazi jótettek azok, amelyekről csak az Isten tud. Kell, hogy legyenek tényeink, szolgálataink, amiket senki sem lát, amiket mi sem mondunk el senkinek, amikről egyedül Isten tud. Azért nem imádság az, amelyik nem kívánja meg, mint okmánypecsétet, a jótett arany nehezékét. Viszont nem jócselekedet az, amelyik nem úgy támadt és nem azért támadt, mint az imádság: hálától túl¬áradt szívnek dadogó, de kicsorduló áldozatjaképpen. Én úgy képzelem, hogy mikor a fák tavasszal virágoznak, vagy ősszel gyümölcsük terhét hordozzák, alázatos, néma, boldog vallomást tesznek a gazdának, aki őket ültette, oltotta, termékennyé és nemessé tette: köszönjük neked, hogy vagyunk, köszönjük, hogy te a mienk vagy! Hiszen virágzó fa, vagy gyümölcsöző kert megannyi áldozati oltár, innen vette a képet, az indítást az ember az áldozat örök szertartásának megalkotására.
És most állj Isten elé és vedd számba életedet. Hol vannak gyümölcseid, amikkel hálád áldozatját mutattad be az örökké¬valónak?
II.
A jócselekedet másik tanítása önmagunknak szól, és min¬ket tesz bizonyosokká arról, hogy Isten igéreteinek örököse, kegyelmének részesei vagyunk és az üdvösségre öröktől fogva elrendeltetünk. A fa, ha öntudata volna, tünődhetnék arról, hogy vajjon nemes-e vagy nem? Éppen úgy, mint ahogy a kertész sohasem biztos fájának nemessége felől, míg a gyümöl¬csöt meg nem ízlelte. De amint az első gyümölcs megterem és fűszeres illata betölti a fa lombjait, éppúgy mint az ízlelő lel¬két, nem lehet kétség aziránt, hogy a fa nemes, valaha beoltatott, s a beoltás megfogamzott.
Sohasem vagyunk túlbizonyosak afelől, hogy vajjon Isten elválasztott-e az üdvösségre, vagy pedig nem? E nagy kérdés¬ben kezességet, kézzelfogható bizonyságot a jócselekedetek nyujtanak. Ne aggódj a te dekrétumod felől, ha a szívedből tit¬kos jócselekedetek buzognak fel, mint a hála gyöngyszemei. Ne aggódj az örökélet felől, ha tudsz megbocsátani, szeretni, jót tenni, szolgálni. Várjad, várjad az ítéletet bízó reménységgel, ha a szíved indítására jársz, kenyeret adni az éhezőnek, csilla¬pítani a szomjuhozók kínját, befogadni a jövevényeket, felru-házni a mezíteleneket, meglátogatni a betegeket és felkeresni a foglyokat. Bojtorjánról nem szednek fügét, a harag gyer¬meke jót tenni nem tud. Minden jótett, amit ajándékba kaptál, követ és bizonyság arról, hogy az örök kegyelem átölelve tart. Milyen boldog ember az, aki mikor leszakad szívéről a jótett, boldogan megrendül, alázatosan és hódolattal fogadja azt, ami tőle származott, bár százszor nagyobb, mint ő: az üzenetet és bizonyságot arról, hogy Isten kezében tartja és fölötte a kegye¬lem boltja ívellik. Minden jótett felelet a mi hálánkra. Üzenet és helybenhagyás Istentől: jó úton jársz gyermekem. Csak bátran tovább! Közeledsz haza. A jótett következménye az üd¬vösségnek és így felséges bizonysága. Gyümölcseiről ismeritek meg a fát!
Ezt az igazságot érezték a nem hívő életbölcsek is. Beetho¬ven azt mondja egy helyt: „Nem ismerem a felsőbbrendűség¬nek más jelét, mint a jóságot”. Kant, midőn felboncolja az egész mindenséget s azt kérdezi, mi az, ami égen-földön abszolút érték, így felel: a jóakarat. Dickens azért lesz minden idők legolvasottabb írója, mert ő látta legjobban s ő rajzolta leg¬szebben a jóság különös, független lényét, ezt a királyi csodát szennyben, sárban, kicsinyek, züllöttek, kitagadottak között. A jóság valami idegen, égi minőség s mégis örök emberi.
A jóság és hit között háromféle viszony lehet. Egyik: va¬laki hívő, sőt igazhitű, de jóság nincs benne. Szánalmas figura: ott van a bibliában, mint farizeus, a történelemben mint eret-neküldöző, talán mint inkvizitor, mai nap mint egyházi méltó¬ság, akinek csak vesszeje, gőgje, tiszta tana és lelkeket elnyomorító hatalma van. Nem tudom, orthodoxiája miként lesz ment¬sége patvarkodó, féltékeny, gyanakodó, sötét és rideg lénye ezer vétkével szemben ott, az ítéletnél, ahol nem kérik a keresztlevelet...
Második viszony, mikor valakiben megvan a jóság, de nincs meg a hit. Olyan ez, mint az ékszerutánzat az igazi ékszerrel szemben. A kő szikrázik, fényt szór, vakít és világít — de üveg-ből van. Vak és süket angyal az ilyen jótett: nem tudja, ki küldte, nem látja arcát, nem hallja hangját. Nem látja, pedig sugárzik az istenarc fénye, szinte éget; nem hallja, pedig remeg az Úr trónja a szeráfok énekének kozmikus zúgásától: a vak és süket angyal számkivetetten támolyog az örök dicsőségben!
Igazi viszony, mikor hit szüli a jóságot. Ez esetben a jótett annak bizonysága, hogy Isten kiválasztott.
III.
A jócselekedet harmadik áldása embertársainkra vonat¬kozik. Már a példaszó is azt mondja: „Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett”. Ez azt jelenti a mi nyelvünkön: a jótett az igazi igehirdető. Hitünkre pecsétet üt, igazzá, sőt kívána¬tossá teszi azt és e bizonyságtételnek csodálatos hódító ereje van. A keresztyénség nem azért terjedt el, mert az apostolok nagyon ékesen beszéltek, rendkívüli tudósok voltak, fölénye¬sen bántak észokokkal és nagyszerű logikai készültséggel kény¬szerítették megadásra az ellenséget; hanem azért terjedt el, mert egyre több ember élt vonzó, hódító, boldog életet. Azzal terjedt el a keresztyénség, hogy aki a Krisztusé lett, új teremt¬ménnyé vált. A Római levél szerint sötétségből világosságba érkezett, álomból ébredt fel, nappalhoz méltó életet élt. Azok voltak a legfölségesebb prédikátoraink, akik talán meg sem szólaltak, csak némán szenvedtek, mindent megbocsátottak és mosolyogva haltak meg. Azért volt ellenállhatatlan ereje a keresztyén missziónak, mert aki hatalmába jutott, nemessé, jóvá, hűvé, boldoggá vált. Telt volt a szíve békességgel és szeretettel. Nem lehetett megijeszteni, nem lehetett megharagítani. Odaadta az egész világot Krisztusért és győzelmes kiáltással halt meg reázuhanó kövek ütése alatt vagy vadállatok karmai között. A keresztyén anyaszentegyház nem doktorai, orátorai, hanem mártírjai és hősei által győzött. Azért, ha angyaloknak nyelvén beszélnél is és úgy hasogatnád az Igét, mint kilenc írástudó, költői képzeleted kifestené még a szivárványt is, mégsem tudsz egyetlen-egy lelket meghódítani, ha életedben valami riasztó, valami hazug, valami gonosz folt sötétlik. Vi¬szont néma ajakkal, tudatlanul, szürke gondolatok között, ha alázatosan és hűségesen végzed a szolgálat szent misszióját, ha el nem fáradsz a pohár víz és a letörölt könny prédikációi¬ban, a nagy tervek és nagy szólamok helyett egy kicsiny, hű szíven, a te szíveden csodák mennek végbe. Ha boldogan látják rajtad, hogy észrevétlenül egyre jobbá leszesz, s lényed vilá¬gosság, mosoly és enyhület annak a körnek ahová helyeztettél, jótetteid szent missziója hódítva halad a cél felé.
Ma a Lorántffy Zsuzsánna Egyesület diakonisszáit avatja, a Keresztyén Leányegyesületek Nemzeti Szövetsége nagygyűlé¬sét tartja, ma a reformáció emléknapja után az első vasárnap, hirdetem nektek; gyümölcsötökről ismernek meg titeket, nem¬csak titeket, hanem azt, akinek képében jártok. „Úgy fényljék a ti világosságotok, hogy az emberek lássák a ti jócselekedetei-teket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!“