Benhadád, Síria királya, özön néppel Izráel ellen támadott. Csak király harminckettő volt táborában, azonkívül teméntelen katona és hadiszerszám. Méltán kérkedhetett ekkora sereg bir-tokában: „Samáriának minden pora nem elég, hogy a velem való nép közül mindeniknek csak egy marék is jusson". De Izráel mellett maga az Úr harcolt s egy maroknyi csapat szét¬verte az egész roppant haderőt.
A síriai király szolgái akkor mentegették ezzel a balga ma¬gyarázattal vereségüket: A hegyeknek istenei az ő isteneik, azért győztek le bennünket, de vívjunk csak meg velük a síkon, meglátod, ha le nem győzzük-e mi őket?
Ez a nevetségesnek látszó okoskodás abból a pogány hit¬ből támadt, hogy Izráel istene csak a hegyek istene, azaz csak egy rész, csak egy darab az övé az egész világból, maga is csak egy a sok isten közül s mindnek a hatalma korlátozott: aki erős a hegyekben, gyönge és tehetetlen a síkokon és megfordítva.
Ne kicsinyeljük ezt a theológiát és ne nézzük le a síriai király szolgáit: ezzel a gondolattal a mi mai életünkben mind¬egyre találkozunk. Lelki életünk gyakori jelensége s egyben egyik legszomorúbb tünete az, hogy mi Istennel csak életünk magaslatain találkozunk és nem érezzük erejét, hatalmát az egyhangú síkságokon vagy az élet sötét, árnyékos völgyein, pedig Istent csak félig bírja az, aki csak néha bírja.
Nem hiszem, volna itt valaki, aki ha kitekint ablakán egy tündöklően szép nyári reggelen és látja a Balatont, mint egy óriás mosolyt eget-földet besugározni: ne érezte volna a lelkén átsuhanni az Isten teremtő jókedvét. Még az egészen közömbös, vagy csaknem hitetlen ember is a paphoz fordul s az Isten orcája elé áll, mikor házasságot köt, kedves halottat temet. Ha valaki halálos veszedelemből, például vasúti szerencsétlenségből meg¬szabadul, felmagasztosulva kiált fel: Van Isten az égben! Ha valaki váratlanul főnyereményt üt meg, áradozó szívvel vallja: mégis, jó az Isten, s olyan természetes dolog Istenhez közel érezni magunkat életünk csúcspontjain, midőn a siker, hatalom, kincs, dicsőség hegytetőire értünk fel. Végül, hogy csak a legközönségesebb példát említsem: ilyenkor, istentiszte¬letek alkalmával megfog a közelléte annak az Istennek, akivel hétköznapokon soha sincs találkozásod.
Mindezek az élet magaslatai. Itt lakik a te Istened és te egyedül ezeken a pontokon találkozol vele. Itt érzed erejét, gondviselését — másutt nincs hatalma feletted, mintha trónjafosztott Isten volna.
Tudod-e azt, hogy mindezzel egy óriási veszedelem fenye¬geti a te lelki életedet? Az a veszedelem, hogy csak akkor be¬csülöd Istent, ha szükségeidet kielégíti. Annyi szükségünk van: a kenyér, a ruha, a társaság, siker, hatalom, s mindeniket olyan nehéz kielégíteni. Lassankint Isten az a hatalom lesz, akinek kötelessége szükségeimet kielégíteni. Tulajdonképpen a célom, hogy a saját akaratom a mindenhatóság arányait öltse fel: Isten engedjen az én kéréseimnek, igényeimnek, akaratomnak. Isten, a világ és a lét fölséges célja az én pogány szemem előtt eszközzé vált, akivel addig él az ember, amíg engedelmeskedik neki, de eldobja magától, ha külön akaratja van. Igy állok meg világom középpontjában, egy magaslaton, mint érték for¬rása és telje, mint a világ értelme és dicsősége: és Isten, ez a mindenható eszköz, akit én imádságommal és ceremóniáimmal kormányzok, nekem szolgál. Akit én megátkozok, azt Isten is megátkozza; akinek én üdvösséget igérek, Isten annak üdvösséget ad és Isten aszerint adja az áldást, győzelmet, sikert min¬denkinek, milyen viszonyban van velem. Ime, a magasságok istenének bálványozása.
De ez a bálványozás hatástalan lesz a síkságon és a völgy¬ben. Elvész, mintha nem is élt volna. Már egy heti szürke esőzés is fáraszt; gubbaszt a lélek, mint egy fázó madár, nincsenek szárnyai. Hány házasélet van, ahol egyetlen-egy alkalommal állanak férj és feleség az imádság fénysátora alatt, s azután indul ki-ki a völgybe, fárasztó, lélekölő, bűnös útra, vérző szí¬vöket, tépett koszorújokat többé Isten elé nem viszik. Hadd kérdezzem meg: hétköznapjaitok hosszú sorába, mint egy szürke, málladozó alagútba, hol mosolyog bele az Isten arca? Van-e találkozásod vele munkád robotjában, szórakozásaid¬ban? De menjünk még mélyebbre! Aki egyszerre elveszítette mindenét, felkiált-e alázatosan megtörve, érzem, hogy vagy, Istenem, vagy pedig káromkodik és tagad? És mit csinálnak azok, akiknek Isten szívük legfájóbb pontjába szúrta bele éles ösztökéjét? Óh, emlékezem arra az anyára, akinek egyetlen, szép, jó, okos leányát ragadta el a halál egy eget ostromló imádságvulkán megvetésével s ugyanakkor a pincelakásban három gyermekét ölte meg egy anya, mert nem tudott enni adni nekik. Előttem áll az az apa, akinek két fia volt: egyik félkegyelmű, vak és siket, magával tehetetlen, félig állat, aki¬nek elköltözését mindennap ezerszer megsóhajtották s egy gyönyörű Apolló a másik, szép, okos, erős és jó, a hétszázéves család utolsó sarja és nagy uradalmak boldog örököse. És meg¬hal a szép ifjú hős abban a betegségben, ami a másiknak még lázt sem okozott. Az én gondolataim nem a ti gondolataitok — ezt mondja az Úr. Isten nem szegődött el szolgánknak, aki óhajtásainkat teljesíteni köteles, rejtelmes és szuverén urunk marad. Nem úgy van, hogy addig birkózunk, míg akaratunkat reákényszerítjük, hanem addig tűrünk és vezeklünk, míg aka¬ratát a magunkévá tesszük és mi engedelmeskedünk neki. Nem ő van miérettünk; mi vagyunk ő érette. Nem ő az eszköz és mi a cél: ő a cél és mi vagyunk az eszköz. Néha éveken, nem¬zedékeken át csak kedvez; de egyszer üt az óra, amikor le kell szállanunk a halál árnyékának völgyébe, ahol lamma sabaktani-kiáltások nyilallnak át a légen. Az a kérdések kérdése tehát, hogy ilyenkor is úgy ismerd és oly közel érezd magad Istenhez, mint máskor, az áldások napjaiban.
Hogyan lehetséges ez? Ha tudjuk, hogy Isten nem a he¬gyeknek vagy a völgyeknek istene, hanem az Ég és Föld ura. Nem rész szerint való, másokkal osztozkodó Isten, hanem egyetlen, teljes, szuverén Úr. Olyan nagy és olyan dicső, hogy hozzá semmi sem fogható. „Kicsodám van nekem az egekben? Rajtad kívül semmiben sem gyönyörködik az én lelkem. Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, óh Isten, mindörökké!" Őt bírni, vele lenni, magában véve a legfőbb jó. Isten maga nagy derült vi¬dámság északi fénye; vele lenni minden szomorúságban nagy vígasztalás. Ő a teljes világosság: vele lenni az, amit a zsoltár¬író mond: a sötétség is világosság körülöttem. Ő a kegyelem: elítélhet a világ, vádolhat a szívünk: irgalma fölénk hajol, mint egy mentő kar s felemel egészen a szívéig. Ő szentség: vele lenni olyan tisztulás, mint lángként kigyúlni. Ő az élet: beszakadt bányában, siralomházban, gyógyíthatatlan kórság nyoszolyáján úgy terjeszkedünk bele az ő diadalmas életébe, mint a Nílus deltájából hömpölygő hullámok a tengerbe.
Akár mélyben, akár a magasban, hegyeken vagy síkságon: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Isten Jézusban van teljesen velünk. Most emelkedünk fel a legmagasabb igazságra: Isten, aki az ő fiának nem kedvezett irántunk való szeretetből, mi módon ne ajándékozna nekünk mindeneket? Gyötör, keresztre ver, elhagy: akik az Istent szeretik, mindenek egyaránt javukra vannak.