Ismét egy százszor megfestett, százszor elmagyarázott jele¬net a Jézus életéből! Sötét este útra indul, hogy átkeljen a má¬sik partra. A Genezáret taván azonban, midőn kiérnek a nyílt vizekre, hirtelen nagy vihar támad. A tanítványok edzett ha¬jósemberek, de ilyen vihart maguk sem láttak. A hullámok már becsapnak a naszádba — de Jézus nyugodtan alszik a főaljon. Nosza, kétségbeesetten felköltik a Mestert szemrehányó sürge¬téssel: Nem törődöl vele, hogy elveszünk! Ő pedig megdorgálá a szeleket és lőn nagy csendesség. A tanítványok pedig megfélemlének és azt mondják egymás között: Kicsoda ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek neki?
Lehet ezen az alapigén bizonyítani Jézus istenségét. Lehet arról beszélni, hogy micsoda óriás hatalom a hit ereje: Jézus, aki ismeri az Atyát, nyugodtan alszik a viharban. De én most csak arról a törvényszerűségről beszélek, hogy amily mérték¬ben alszik közöttünk Jézus, olyan mértékben nőnek a mi életútunknak veszedelmei; amint felébresztjük Őt és Hozzá folya-modunk, olyan mértékben ülnek el a viharok s költözik biztonság, bátorság szívünkbe és életútunkra.
Ez a tengeri utazás hű képe a mi földi életünknek. Mivel lehetne annak mivoltát jobban kifejezni, mint azzal a képpel, hogy sötét éjszaka át kell kelnünk a túlsó partra? Mindnyájan oda tartunk. Az útunk célja ugyanaz, legfönnebb a hajónk más. Egyik cifra, ékes, csillogó úszó palotában hajózik, a másik kis, törékeny lélekvesztőn. De a tenger egyformán mély, viha¬ros és ellenséges és a part távoli, ismeretlen igéret. Mindenik járművön velünk utazik Jézus, a csöndes, áldott Útitárs.
De nem szoktuk észrevenni. Vajjon, ha tudnók, ki jő ve¬lünk, ki lát minket, kinek a jelenlétében élünk: úgy viselnők-e magunkat? Gondold végig csak a mai napot: nem megcsúfo¬lása-e az a mi áldott Útitársunknak? Olyan lenne-e a családod, ha tudod, hogy Ő veled van? Indították volna-e ezt a háborút és kötötték volna-e ezt a békét, ha tudták volna a sorsintéző hatalmak, hogy törékeny gályán haladunk mély vizek felett és ő közöttünk van? Hát te magad elkövetted volna-e azokat a mulasztásokat és azokat a hibákat, ha tudod, hogy jelen van — Ő?
Pedig közöttünk van. A világ bánata, terhe elnyomják; a szolgálattól és az áldozattól íme holtra van fáradva. Tudja, hogy majd úgyis szólítani fogjuk és csendesen elalszik a főal¬jon. Mi pedig úszunk tova a csillagtalan éjen. A csónakból édes barkarola száll széjjel az éjszakában s a fényárban úszó hajókon zeng a muzsika, cseng a pohár, old és köt az élet nagy kártyakeverője: a Szerelem. Ki-ki viszi bánatát, bűnét, szerencséjét, kockázatos terveit vagy gyógyíthatatlan betegségét a túlsó part félé.
És egyszer megmozdulnak a habok. Hűs szél fuvall át a tengeren s nagy, üres árvaság telepedik a szívünkre. Alattunk megmozdul az ellenséges elem s bizonytalanság nyilallik a szí¬vünkbe: mi lesz velünk? Lopott aranyunk hamúvá válik a kezünkben, ajkunk megundorodik az öröm poharától s valami nagy, szédelgő rosszullét fog elő. Egyszerre dőrének, üresnek, lehetetlennek tetszik a cél, amire életünket feltettük és sötéten, bizonyosan mered reánk odaát az ítélet, itt most a hideg, dia¬dalmas halál. Ki tudja merre megyünk, hol járunk? Mi van velünk? Meg vagyunk csalva, tőrbe vagyunk ejtve, önnön há¬lónkban fogott meg a kegyetlen vadász: a Sors! A hajón min¬denki ellenségünk, vagy tehetetlen. Magával van mindenki elfoglalva s mindenkinek útjában állunk. A zivatar túlharsogja jajgatásunkat s az égzengés mintha egy óriás gúny¬kacagás volna.
„Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?“ Ime, az ember maga kezdi a szemrehányást! Pedig dehogy nem törődik! Hisz azért jött velünk, hogy megmentsen. Hiszen azért várt eddig, hogy észrevegyük és hozzá folyamodjunk. Fájt neki a mi üres és krisztustalan életünk és szíve dobogott érettünk. Egyszerre egész hatalma, egész egyénisége rendelkezésünkre áll. Szembe feszül széllel, viharral, égzengéssel s megkezdődik az óriás, mindegyre megújuló harc Krisztus és a Végzet között. Nézd, hogy megnő alakja az elemek eme csatájában! Bűn bánt tite¬ket? Ime, itt van életem és halálom! Félelem bánt? Ime, itt van birodalmam és példám, ezt fizettem én, hogy realitás legyen a gondviselés. Halál bánt? Ime, az én halálom és feltá¬madásom! Egyszerre egy óriás könyörgésciklonná válik, amelynek szeme a te neved. Egyszerre reázuhintja a habokra áldozata olaját: onnan omlik ki átszegzett szívéből. Egyszerre céllá válik, úttá, világossággá. A felhő meghasad s ezer csillag mosolyog az égen: szentek imádsága és szentek bizonyságtétele.
Ezek után mondja: miért vagytok félénkek, hogy nincs hitetek? Neki van joga ezt a szemrehányást tenni, mert ő ténye¬ket nyujtott: életet, halált, példát és ezer segedelmet. Hát nem tudjátok, hogy az Atya velem van? Ti az én vendégeim, szállít¬mányom vagytok, az én örökségem. Úgy az enyimek, mint a bárka vendégei a Noé öröksége és tulajdonai voltak. A bárka erősebb, mint az özönvíz, mert Isten erősebb. Én vagyok a vezéretek, kincsetek, célotok, kormányosotok. Én tartalak, gyógyí¬talak, vígasztallak. Mondj valamit, ami erősebb, mint én. Nézd, mind a szél, mind a tenger engednek nekem...
A hajó halkan úszik, lámpása mint a csillag, tatjáról fehér¬ruhás sereg kardala zeng, a kormányos alakja messze kima¬gasodik s ajkán elhangzik a harsogó kiáltás: Rév!