Ezekben a szavakban Jézus két óriás felekezetre osztja a világot. Az egyik felekezetet nevezi vámszedőknek, vagy egye¬beknek, és érti alatta a hétköznapi, az átlag-embert. A másik felekezet alá tanítványait sorozza, legalább is ide hívogatja őket. Egészen más követeléssel áll velük szemben és egészen más jutalmat igér nekik. Természetes, hogy a normális embe¬rek felekezete mérhetetlenül nagyobb, mint a rendkívüli köve¬telményeket vállalóknak csoportja. Természetes dolog az is, hogy ez a két felekezet nem tagozódik hitvallás szerint. Nem lehet azt mondani például, hogy a keresztyénség mindenestől fogva a rendkívüliség hitvallóiból áll, a keresztyénségen kívüli világ pedig a hétköznapi mértékek világa. Azt sem lehet mon¬dani, hogy a keresztyénségen belül, például a kálvinizmus hí¬vei a lelki maximálisták, mindenki más lelki minimálista. Mert kétségtelen dolog, hogy a keresztyénségben nagyon sok köz¬napi mérték van és a kálvinizmusban is.
Viszont az is kétségtelen, hogy a zsidóság a pogánysággal, a keresztyénség a zsidó világgal, a protestantizmus a középkori keresztyénséggel és a kálvinizmus minden más vallással szem¬ben az élet hősies vonalát, rendkívüli vonását leginkább hangsúlyozta. Azért most a keresztyénségről, mint a rendkívüliség hitvallásáról akarok valamit mondani.
Az emberben két óriási erő ütközik meg. Egyik erő a világé. A világ mindenestől akarja az embert. Fel akarja élni, szolgálatába akarja kötözni, úgy, mint ahogy például az őserdő a maga rejtelmes és borzalmas támadásával minden új nö¬vényt, amelyet megáradt termékenysége szül, hatalmába kerít és felél. Az Amazon partjain és Új-Guineában áthatolhatatlan rengetegek mérhetetlen bujaságban tenyésztik az életet, de azért az erdő mélye olyan, mint egy óriás krematórium, oda napfény nem jut, korhadásnak és pusztulásnak szaga terjed s a másodpercenként kizuhogó életözönt az őserdő géniusza, ez a halálos, rémes nemtő, szakadatlanul pusztítja. Igy akarja a világ felélni és elpusztítani az embert, kenyérért, aranyért, sze¬relemért, hatalomért meg akarja venni, hogy aztán az övé legyen. Egyszer úgy áll vele szemben, mint természet, máskor mint társadalom, vagy általános köz: de mindig egyénre éhes és egyént fogyaszt. Viszont az emberben egy másik világerő lobog, amelyik erre a támadásra azzal felel vissza, hogy ő meg az egész világot akarja megszerezni. Természet, társadalom, köz, — akármi legyen a szembenálló világ neve: ő az egészet bírni akarja s az egész felett úrrá akar lenni. Az embernek nem elég a környezete, nem elég a láthatár területén emelkedő világ, távoli óceánokon halad át, új földrészeket keres, s e megúnt planétáról más égitestekre kívánkozik. Kenyerét aranyra kívánja váltani és abból égig érő garmadát rakni. Ha¬talmát hadseregekbe öltözteti és meghódítja vele a világot. Mohóságával minden örömet letarol, hogy a végén mint törött¬szárnyú gólyamadár, megszáradt virágok óriás szénahegyéről új, napsugaras világba költözzék.
Ezt az óriási ellentétet megpróbálták megszüntetni azzal, hogy a kettő közül az egyik akadálytalanul érvényesüljön. Ahol az ember világmeggyőző ereje érvényesült, az élet csú¬csaira kerültek a nagy élvezők, a vérnek és bibornak hősei, az Übermenschek: Kleopatrák, Augustusok, Attilák, Napole¬onok, a renaissance emberei, az örök és teljes individualisták. Vagy pedig a világot engedték érvényesülni, akkor az egyént fölemésztette a természet, a társadalom, a közösség. Igy támadt a színtelen, vértelen, lélektelen gépember, akit az ókorban rab¬szolgának hívtak, ma proletárnak neveznek.
Ha vallásos szemléletben ötvöződött ez a gondolat, akkor az életkívánó és egyéniséghajtó erő tobzódó kultuszokban, ke¬leti és másféle misztériumokban tombolta ki magát; a köznek, a Másnak, a nagy Nem-Énnek világereje pedig pusztító aszkézisben, fakírok, remeték, kasztrált hierodulosok termelésében mutatta meg rettentő hatalmát.
A hedonista és az aszkéta, az Übermensch és a gépember két véglete között ingott ide s tova ez emberi életbölcseség ingája. Természetes, hogy kezdettől fogva sem az egyiket, sem a másikat nem tartották végső megoldásnak. Ki kellett egyen¬líteni ezt a rettentő életellentétet, valami bölcs szerződést kel¬lett kötni a két ellenséges nagyhatalom között. Mindegyik tanúsítson lemondást, de mindegyik nyerjen valamit. Józan, megértő, bölcs magatartással kell megindulni az arany középszeren. Ennélfogva részletes, rendszeres életprogrammok tá¬madtak, — a Kohelet, Aristoteles, az utilizmus életbölcsesége — amelynek alapgondolata egy alkú. Szép, szép az élet kívá¬nása, a hatalom, a világ meghódítása, de keressük meg a hatá¬rokat. Ne kívánj nagy dolgokat, ne akarj elérhetetlent, elégedj meg a kevéssel, a kicsinnyel és kerüld a szertelent. Viszont, amid van, próbáld megőrizni, ne légy könnyelmű, ne tékozolj, kíméld a magad erőit, kerüld a megrendüléseket és a válságo¬kat. Igyekezzél mindenkivel békességben élni, de ha nem kerül¬heted el, igazadat vidd a bíró elé. A másét ne bántsd, magadét ne hagyd. Ha muszáj, fizess adót, erőid mértéke szerint áldozz a közjóra is, lehetőleg kevés ingyenmunkát vállalj és ne engedd, hogy nagy felindulások úrrá legyenek feletted, mert meggondolatlan cselekedetre bírnak. A törvényeket tartsd be és élj a törvények védelmével. Aki szeret téged, szeresd, aki gyű¬löl, kerüld. Légy tisztában azzal, hogy mit követelhetsz a világ¬tól és követelésedet hajtsd be száz percentig. Legrosszabb dolog engedményeket tennünk; ennél még csak az a rosszabb, mikor valaki többet ad annál, mint amennyivel tartozik. Fontos dolog, hogy lásd, mi a jogosság, mi az érdem, mi a rend, hogyan tu¬dod kötelezettségedet úgy teljesíteni, hogy buzgóságod magad¬ban kárt ne tegyen, s hogyan tudod azt, ami már éppen múlha¬tatlanul szükséges, másnak szolgálatára adni, anélkül, hogy magad nagyobb kárt szenvednél.
Istenhez való viszonyában ezt a felfogást mindenekfelett az a gondolat jellemzi, mintha Isten volna érettünk és nem mi Ő érette. Eszerint Isten arra való, hogy imádságaimat meghall¬gassa s reám nézve mennyei életbiztosítás legyen. Istent rá lehet bírni arra, hogy az én akaratomat magáévá tegye, főképpen áldozattal, még pedig ceremóniális áldozattal. Lehetőleg üzletinek kell felfogni Istenhez való viszonyunkat, s akkor legjobb megoldás Istennek szertartással fizetni s tőle reális életjavakat kérni. Igy jutunk el az érdem gondolatához, a sakramentális mágiához, vagy legalább is a vallás hasznosságá¬nak: narkotikum-voltának hirdetéséhez.
Azt lehet mondani, hogy ma is egyetemes életprogramm ez. Jogi világunkban feltétlenül ez érvényesül. Nincs kodifikálva az önfeláldozás, mint parancs, de kodifikálva van az önvéde-lemből végzett gyilkosság joga és lehetősége. A tisztes polgári önzésnek a világa ez, amely ha lehet, kibújik a háború alól, de ha nem lehet, legalább hasznot kíván belőle húzni. Csöndesen lenyel ezer keserűséget, elnézi az igazságnak elárultatását, mert az csak másnak árt, a szóemelés pedig neki ártana. Jó magyarnak tartja magát, de azért, ha lehet, letagadja az adóját és nagy nemzeti bűnök ellen, bár tisztán látja káros hatásukat, nem megy küzdelembe, mert esetleg helyzetének, vagy karriér¬jének ártana. Igen jó reformátusnak, vagy római katholikus¬nak hirdeti magát, de az egyházi adót elviselhetetlen teherként nyögi, templomba igen ritkán megy, ám akkor megköve¬teli, hogy kényelmes helye legyen. Kéregető atyafiakat fityinggel fizet ki, vagy pedig jogi formulával küld el magától. Er¬kölcsi életében a tisztaság korlátáit megtartja, vagy legalább is megtartja azokon a pontokon, amelyek látszanak. Barátját, kivált ha javára van, szereti, ellenségét óvatosan és gondosan gyűlöli. Betölti a legmagasabb pozíciót is anélkül, hogy egy szemernyi önfeláldozás lenne benne és úgy érzi, hogy kiválóan érdemes ember, akit nem lehet eléggé kitüntetni. Nem csodál¬koznék, ha a kegyelem királyi trónusa előtt hódolat fogadná és a leghatalmasabb hivatali elöljáró: Isten részéről nyilvános elismerésben részesülne. — Roppant meg fog lepődni, midőn ehelyett a poklok mélységes fenekére vágódik.
Ez a legnagyobb felekezetnek, a mindennapiak felekezetének a típusa.
Jézus környezetét, tanítványait és egész világát az jelle¬mezte, hogy a rendkívüliségre törekedett. Maga soha más pa¬rancsolatot nem adott, csak olyat, amit emberileg lehetetlen betölteni. Ő tette a nagy különböztetést: hallottátok, megmon¬datott a régieknek: ne ölj; én pedig azt mondom tinéktek, ha valaki haragszik az ő atyjafiára, méltó az ítéletre. Ő állította fel azt a követelést: ha valaki asszonyra tekint gonosz kíván¬ságnak okáért, paráználkodott az ő szívében. Ő mondotta: hogyha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, mert jobb neked vakon menned az életre, mint ép szemmel a gyehennára. Ő mondta azoknak, akik lelkesedtek érette: ha valaki kö-vetni akar engem, vegye fel az ő keresztjét. Máskor pedig azt követelte, hogy a tanítvány gyűlölje meg apját és anyját és testvéreit, szakadjon el tőlük és úgy kövesse Őt. A kedves evan-géliumi ifjúnak, aki minden erényekkel ékes vala és lelkesedve lépett hozzája, azt mondotta: add el mindenedet és oszd ki a szegények között. Pál apostol el tudja képzelni, hogy valaki vagyonát feleteti a szegényekkel, testét tűzre adja és mégsem csinált semmit, ha hiányzik belőle valami, ami az igazi hősies¬ség, az igazi rendkívüliség: a szeretet jézusi szenvedélye. Nem lehet olyan abszolút mértéket állítanunk föl magunkkal szem¬ben, hogy az az élő Isten orcája előtt kevés ne legyen és ha az életünket feláldozzuk, akkor is csak azt tettük meg, amivel tar¬tozunk.
A keresztyénségnek ez a rendkívüli vonása végighúzódik egész történetén. Abban az óriási erőfeszítésben és hatalmas alkotmányban, amelyet a középkor épített ki, hogy mint egy új istenállam, hatalma alá kerítse és megszentelje az egész világot, a keresztyénségnek erre a százpercentes vonására, a rendkívüliség méreteire ismerünk. Azokban a templomokban és katedrálisokban, amelyeket több száz, sőt talán ezer évig épí¬tettek, abban a művészi erőfeszítésben, amivel Krisztus dicső¬ségét agyagban, képben, márványban és színben ki akarták ábrázolni, lehetetlen nem éreznünk ezt a rendkívüli vonást. Ha végiggondoljuk azoknak a hősöknek az erőfeszítését, akik a népvándorlás után Európát, azután pedig el egészen a leg-utóbbi időkig a pogány világot igyekeznek megtéríteni, Bonifáciustól Livingstonig, megannyi hőst és megannyi meglepő, különös rendkívüliséget látunk szemünk előtt elvonulni. Ahol valamely szentnek a tisztelét fedezem fel, mint ásás közben ismeretlen pálmakövületet, mindenütt a keresztyénségnek erre a meg nem alkuvó, izgató rendkívüliségére kell gondolnom. Jeanne D‘Arc alakja éppúgy mutatja ezt a rendkívüliséget, mint a Cevenne-ek között vívott hugenotta-harcok paraszt vezérei, vagy a megcsúfolt és megostorozott magyar protestáns papok. Mindenütt, ahol igazi keresztyénség villan fel és Jézus közvet¬len szelleme árad reánk, csodálkozva állunk meg, mert rendkívüliséget tapasztalunk.
Minden világi bölcseséggel, Kohelettel és Stoával szemben a keresztyénségnek rendkívüli vonását ez a beláthatatlanul nagy és új tétele adja: életmegnyerés önfeláldozás árán. Aki meg akarja nyerni az életet, elveszíti azt, aki pedig elveszíti az életet, megtalálja azt. A két szembenálló világerőt úgy egyen¬líti ki a keresztyénség, hogy a látható életet odaadja egy lát-hatatlan világ hódító erőiért. Isten a tulajdonos; ő adta ideig-óráig az életet s mindazt, ami benne van; tehát én mindennap oltárára teszem, amit kölcsön adott, s engedem, hogy Ő törjön le belőle annyit, amennyivel nagy tartozásomat törlesztgetem. Ennélfogva a keresztyén ember nem takarékoskodik és nem számít a maga nyomorú földi életével, hanem vidáman és boldogan adja oda, mint egyetlen-egy talentumot, hogy rajta örökkévaló javak szolgálatát vásárolja meg. Ha szaporgatja, oltalmazza és védi ezt a talentumot, azért teszi, hogy minél nagyobb alkalmat tudjon megvásárolni vele. Világát nem a jog szempontjából rendezi be, mert minden lélegzetvétele bol¬dog kötelességteljesítés és a jogon örökre áttört a kereszt. Nincs és nem lehet benne a világában az érdem gondolata, mert hiányzik az a megkülönböztetés, hogy mi elég a szolgálatból és mi sok, miután nemcsak a sok, de a legtöbb, sőt a minden is kevés. Ki képzeli el Livingstont úgy, hogy egy társaságnak úti¬számlát nyújt be és napidíjat kér, ha pedig az nem elég ma¬gas, nem megy tovább? Ki képzeli el Bonifáciust, mint aki az¬zal a gondolattal számol, hogy nem lesz-e tolakodó, vagy gya¬korlatlan a teutonok között erőszakos fellépésével és meg tudja-e jogilag okolni az ő küldetését? Elképzelhető-e Kálvin ajakáról ez a nyilatkozat: annyi fizetésért, amennyit tőletek kaptam, elég havonként egyszer prédikálnom.
A keresztyénségnek éppen ez a rendkívüli vonása adja meg örök fiatalságát, bátor, vidám derűjét. Vidám, mert nem aggodalmaskodik, bátor, mert nem tünődik és nem okoskodik. Gyermeki bizalommal, de halálos bátorsággal és páratlan hősiességgel veti önnön lényét feladataira. Nem félti magát, tehát engedi, hogy átzuhogjanak rajta nagy, égi szenvedélyek és engedi, hogy ragadja magával az örökkévalóságban nyert lendülete. Dekrétum-ember a keresztyén hívő, akinek mindaz lehet, amit tennie kell. A hála embere a keresztyén hívő, aki örvendez afölött, hogy szabad megtennie, amit meg kell tennie.
De ez adja meg a keresztyén szolgálatnak átütő erejét. Ha valaki magát teljesen eszközül adja Isten akaratának, magá¬ból semmit sem tart vissza, hanem úgy bocsátja egész életét és minden erejét az isteni akarat rendelkezésére, ahogy a szer¬szám bocsátja magát a mester rendelkezésére, érezni fogja, hogy az ő erőtlenségében Istennek ereje dolgozik. A világ át¬alakításában, nagy dolgok létrehozásában az egyetlen, csalha¬tatlan módszer ez: tenni róla, hogy Isten erői akadály nélkül érvényesüljenek rajtunk keresztül. Templomot, egyházat, nem¬zetet, kultúrát, új társadalmat Isten emberek által tud terem¬teni, s azért keresi azokat az embereket, akik feltétlenül átad¬ják magukat neki. Ezek az emberek nem lesznek erősebbek, különbek, érdemesebbek, vagy szerencsésebbek, mint más em¬ber, csak szentek és újak lesznek.
Mindez azért lehetséges, mert Jézus maga a legnagyobb rendkívüliség.
Lehet-e annál rendkívülibb, mint hogy az Isten emberré legyen? Van-e annál kivételesebb gondolat, mint hogy a szent és igaz meghaljon a gonoszok és a sok helyett? Van-e megrendítőbb rendkívüliség, minthogy a halott feltámadjon és az igazi élet halálból támadjon? Van-e annál rendkívülibb gondo¬lat, hogy a kereszt a dicsőség és a győzelem fája legyen? Van-e rendkívülibb gondolat annál, hogy ez a látható világ minden örömével és szépségével, dicsőségeivel és ajándékaival csak kezdet, átmenet, ádventi pitvar és ezen túl bontakozik ki az igazi szépségek, igazi dicsőség, igazi valóság és igazi örömök világa? Van-e rendkívülibb gondolat, mint a keresztyénségnek az az alapgondolata, hogy a megromlott régi emberből egy új teremtés csodája által új, mennyei ember válik? Természete mássá lesz, lelkisége újraszerveződik s lassanként általmegy a sötétségből a világosságba, nyugatról keletre; tévelygő útjáról megérkezik boldog révbe. Van-e rendkívülibb, mint a keresztyénségnek és éppen a kálvinizmusnak az a követelése, hogy az ember ne akarjon semmit, csak amit Isten akar, de mindent akarjon, amit Isten akar és csak azért akarja, mert Isten akarja? Van-e annál rendkívülibb, vakmerőbb, kockázatosabb gondolat, minthogy az ember mindent Isten dicsőségére tegyen?
Ma a keresztyén ifjúság tartja évi konferenciáit. Érettük, számukra választottam ezt a textust. Mi az ifjúság, mint érzék és alkalom erre a rendkívüliségre? Mi az ifjúság, mint arany¬kapu, amelyen át a Hétköznapi Morál szürke földjére lép a Rendkívüliség: az Élet Tavasza, a diadalmas Krisztus...